Pompás pünkösdi rózsák, kertbarát kutyák a Pillangókertben

Legtöbben nem engedik be a kutyát a kertbe, vagy választanak a kutya és a kert között. Nálatok itt békésen megférnek egymás mellett. Mi ennek a titka?

Lili és Fülöp nyugodt, szófogadó, kertbarát kutyák, szimbiózisban élnek a kerttel. Megszokták a kertet, de egyes részeket úgy alakítottunk ki, hogy legyen lehetőségük kutyálkodni. A kerítés mellett van egy szabad sáv, ahol lehet ész nélkül végig rohangálni és ugatni, ha éppen arra van kedvük. A kutyák általában nem szeretnek szögletesen közlekedni, lecsapják a sarkokat, de tiszteletben tartják az ágyásokat. Van olyan kertrész, ahol áshatnak is, így nem szoktak a garázdálkodni a növények között. Lili olykor lerágja a napraforgók leveleit, Fülöp, a botanikus, imádja szaglászni a virágokat, de ezen kívül teljesen jól elvannak a növényekkel: hozzánk és a kertünkhöz tartoznak.

Fülöp, a botanikus – Fotó: Németh Róbert / Roggs Fényképészet

Olyan békés, olyan nyugodt hangulat árad a kertből első ránézésre – köszönhetően az egyesen vonalakba rendezett ágyásoknak –, mintha hosszú évek óta itt lenne, belesimulva a környező tájba. A tervezés is te munkád gyümölcse?

Nyolc éve fogtam bele a kert tervezésébe és megépítésébe. Kerti gyökereim Komlóra és Orfűre vezetnek vissza, Székesfehérvárra költözve pedig egyre jobban hiányoztak a dombok, a hegyek. Kerékpározás közben bukkantam erre a kis falura, és egyből beleszerettem.

Mesebeli a táj, békesség van itt, csönd, és még sincs messze a várostól. Valahogyan visszaköszönt benne a gyerekkorom.

Pedig anyukám akkor még nem látott bennem túl nagy érdeklődést a kertészkedés iránt. De hát hogy is lehetett volna, amikor általában éppen a nemszeretem munkákat végeztette el velem, mint a krumplibogárszedés vagy a gyomlálás? Az sem volt épp sikerélmény, amikor boldogan átültettem nagymamám virágzó epreit, mert termés így nem maradt meg rajtuk egy sem. De ezek szerint mégis ott motoszkált bennem ez a „kert iránti vágy”. És ez a szenvedély itt tudott kibontakozni, amikor ideköltöztünk Gúttamásiba.

Fotó: Németh Róbert / Roggs Fényképészet

Először ide is zöldséges kertet, haszonkertet álmodtam, de aztán egyre jobban kacérkodtam a gondolattal, hogy megférnek-e együtt a kertben a zöldségek, a virágok, a fűszer-, gyógy- és aromanövények. Ahogy teltek az évek, úgy változott a kert összetétele, a zöldségek kissé összébb húzódtak, és átvették helyüket az évelők, a virágok. Nézzétek csak, most van épp a virágzás teljében ez a piros-rózsaszín-lila ágyás. A díszhagymák (Allium giganteum) pompásan érzik magukat, a mécsvirág (Silene dioica) és az égőszerelem (Lychnis chalcedonica) palántáit magam neveltem magról, az üvegházamban.

Miért éppen Pillangókert lett a neve?

Ez egy teljesen véletlen névválasztás volt. Könnyen megjegyezhető, jól csengő név, bár lehet ezen vitatkozni, de nekem tetszik. És tényleg, vannak pillangók is, hiszen ahogyan sorra nyílnak a virágok, úgy kerül elő egyre több pillangó, és táncolnak ide-oda. Öröm nézegetni őket.

Fotó: Németh Róbert / Roggs Fényképészet

Azért nem mondtál búcsút a zöldségesnek sem, hiszen rendszeresek nálad a kerti gasztro-programok is.

Igen, Pethő Balázs, az ikonikus budai Csalogány26 séfje, sokszor megfordul nálam. A különleges zöldségfélékből alkot ilyenkor ételeket, a „kertből a konyhába” gondolat mentén. A napokban éppen a hatalmas rebarbarákkal kísérleteztünk, készültek desszertek, fagylaltok, rebarbarás italok és más ínyencségek.

Június végére álmodunk egy spontán estet, ahol 6-7 fogásból áll majd egy degusztációs menü. Az alapanyagokat pedig a kert fogja adni hozzá, vagyis kimegyünk, leszedjük, és máris készül belőle valami pazar dolog a tányérokba.

A múlt héten a spárgák voltak nálunk terítéken, a spárgaágyásban még most is van egy pár friss hajtás, bár mostanra már a végét járja. Amikor a kertet telepítettük, annyira szerettem volna spárgát, de sehol sem jutottam hozzá. Végül egy hirdetés nyomán bukkantam rá, a férjem motorozott el értük az Alföld közepére. Aggódtam is, hogy a jó homokos talajban született kis spárgamagoncok vajon hogyan fogják magukat érezni itt, de láthatjátok, egészségesek, gyönyörűek. A látogatók itt csodálkoznak rá arra, hogy a rendszerváltás előtti időkben a virágüzletekből ismert spárgazöld, amit a virágcsokrokba tettek, az valójában a spárgának a levélzete!

Fotó: Németh Róbert / Roggs Fényképészet

A hétvégén csodás fotókat láttam a pünkösdi rózsáidról, úgy hiszem, a májusi időszak ennek a pompás növénynek a bűvöletében telik.

Igen, most a legszebbek a peoniák! Ez egy fás- és lágyszárú keresztezéséből született, kissé citrusos illatú fajta. Mindenkit elbűvöl a szépségével. Nem piros – a pünkösdi rózsánál általában piros árnyalatokra gondolunk –, ennek a színe bársonyosan simogató sárga. Szerencsére nem egyszerre nyílik ki az összes virágja, így bőven lehet gyönyörködni benne. Az Anyák napi hétvégére anya-lánya kertlátogatós programot szerveztem, virágokat is szedtünk és a lányokkal aztán gyönyörű csokrokat kötöttünk az édesanyáknak.

Sokféle aromanövénnyel kísérletezem, és a pünkösdi rózsa is hozzá tartozik ehhez. Szeretnék majd aromavizet készíteni a virágokból. E célból ültettem a damaszkuszi rózsákat is, ők még nagyon fiatalok, de szépen megindultak. A fűszernövényeket, a gyógynövényeket is szeretném majd idővel lepárolni. Ott szemben, a domboldalon, fog valamikor elkészülni az aromaterasz: csupa illatos, aromás növénnyel. Igazán jó helyen lesznek, azt hiszem. Remekül süti majd őket a nap, és csodásan fognak mutatni! Onnan pedig a kert lesz megkapó látvány, hála a domborzatnak.

Fotó: Németh Róbert / Roggs Fényképészet

Az aromaterasz felett, a domboldalban, ott a zöld pad. Annyira hívogató! Körülötte meghagytuk a rétet, ez a gyerekkorom rétje! Hogy ilyen dús virágú, annak az a titka, hogy június vége előtt nem kaszáljuk le, addigra a legtöbb vadvirág megnő, és megérleli magjait. Néhány növényt én magam ültettem ide, más rétről.

A természet pedig tette a dolgát: ami ide való, az megtalálta a helyét, de van, amit később nem leltem meg. Nézd, milyen gyönyörű a réti boglárka, a mezei zsálya, még rózsaszín virágú is akad, a százszorszép, a bimbózó margaréta.

Innen a dombról tényleg egészében lehet látni a kertet, azt, ahogyan fel van osztva részekre. Most szinte csupa zöld, de néhány hát múlva igazi színorgiában lehet majd gyönyörködni. Úgy tűnik nekem, mintha lenne ott egy mini erdő is?

Erdőnek talán még nem nevezném, hiszen nemrég ültettük a fákat, ez lesz a mi arborétumunk 50-100 év múlva. Persze, ez így eléggé mulatságosan hangzik, de valamikor el kell kezdeni, és ha mi már nem is, de majd lesznek, aki látják ezeket a fákat felcseperedni, hatalmassá serdülni. Mindenképpen szerettem volna különleges fákat, így került ide néhány vörösfenyő, kínai mammutfenyő is. Eléggé jó vízellátottságú itt a talaj, és rendszeresen gazdagítom érett komposzttal. A lehullott levelek – akárcsak az erdőben – amennyire lehet a fák alatt maradnak, savanyítva ezzel a talajt a fenyők növesztéséhez.

Fotó: Németh Róbert / Roggs Fényképészet

Apropó, komposzt! Hatalmas komposzthalmokat láttunk. Ezek szerint nálad sincsen „zöld hulladék”, hanem újrahasznosítod a növényi részeket?

Természetesen, ez a körforgás része. Mindent komposztálok, a komposzttal pedig folyamatosan gazdagítom a talajt. Fontosnak tartom a mulcsozást is, hogy ne száradjon ki a föld felszíne, így még a gyomokkal is könnyebben elbánok. Első perctől fogva nem permetezek, és most már látom, hogy a kert tud önfenntartóan működni, vegyszerek nélkül. Igaz, olykor megjelenik a levéltetű a rózsák bimbóin – de néhány nap múlva jönnek a katicák, és szépen helyreáll az egyensúly. Türelem kell és szelíd hozzáállás, ez a titok. A zöldségesem a példa arra, hogy együtt kell élnünk a természettel. Nézd, itt a borsók kétszer akkorára nőnek, mint odafent. Itt több a víz, jobb a talaj. Virulnak a málnák, hatalmas leveleket növesztenek a rebarbarák, kövérek a hagymák.

Ha megfigyeltétek, a kertet sűrű sövény övezi, az egyes kertrészleteket is bokorsor választja el egymástól. Ez is a biokert fontos része, hiszen egyrészt véd a széltől, másrészt a hasznos madarak búvóhelye.

A természetben sem a rétből nő ki az erdő, a cserjeszint adja az átmenetet a kettő közt. Itt pedig szépen le is zárják a teret, egységes keretbe foglalják a növényvilágot.

Fotó: Németh Róbert / Roggs Fényképészet

Fel kell készülni azonban az aszályos időszakra is, hiszen a fenntartható kertnél ez is egy fontos szempont.

Igen, az utóbbi időben minden kertészkedő tapasztalta, hogy sok, a napos fekvést kedvelő növény jobban érzi magát a szűrt fényben. A pompás naspolyák alatt, amelyeken most éppen láthatóak a fehér virágok, szépen virítanak a gyömbérgyökerek (Geum coccineum) is. Tehát újra kell gondolni több növény helyét.

A kert, amit ott megcsodáltatok, és most éppen a lila ezer árnyalatában tündököl, egy prérikert.

Szárazságkedvelő, robosztus évelők kaptak helyet benne, olyanok is, amelyek vadon nőnek, vagy éppen ide vetik magukat, mint a muskotályzsálya. A fekete nadálytő szinte magától nőtt ide, ahogyan a borágó magját is valószínűleg a madarak pottyantották ide.

Ez a kertrészlet később majd sárga ruhát fog ölteni, már bimbóznak a termetes cickafarkok.

Most még nem lehet észrevenni, de nyár közepére az ágyást kívülről övező növények magasra nőnek, a középen átlósan átvezető ösvény mellett pedig az alacsony növekedésűek kaptak helyet, így szinte el lehet majd bújni benne. Emellett arra csábítja a látogatót, hogy térjen le a főútról és sétáljon át rajta keresztben, hajoljon le és nézze meg a kisebb növényeket is.

Fotó: Németh Róbert / Roggs Fényképészet

A kert legmelegebb részén szintén egy kísérleti parcellát alakítottam ki, ez a „mediterrán” teraszom. Szépen terem a gránátalma, a kakiszilva. Virítanak a melegkedvelők, és a történelmi rózsák. Az eperágyásaimra büszke vagyok, mert éveken át nem voltam velük megelégedve! Földieper nélkül nem létezhet kert, mert azt mindenki szereti. Mármint megenni, de azután az ágyás nem túl vonzó képet mutat.

Ezek most a legsikeresebb eperágyásaim: a kör alakú magasított ágyásban szárazságtűrő évelőkkel együtt növekednek. Most piroslanak az eperszemek, ha pedig leérett, akkor a levelek mintegy talajtakaróként mutatnak a virágok alatt.

Fotó: Németh Róbert / Roggs Fényképészet

Van-e kedvenced a kertben?

Egy kertésznek a kertje a szerelem. Vagy életforma, de mindig van valami, ami szívemnek különösen kedves. Itt van például ez a kis nyírfaliget, amit nemrég telepítettünk. Még ifjak, de már látszik, milyen vakítóan fehér a kérgük! Aztán ez a Cornus controversa, az emeletes, szórtlevelű som. Csodálatos díszfa, de amikor hazavittem, kiderült, hogy ágai nem a legszabályosabbak. A kertészetben próbálták helyreigazítani, én is alakítgattam egy kicsit, de most elkezdett hajtani, és úgy néz ki, hogy ő tudja, milyennek kell lennie, és hozott egy vezérhajtást, amelyen szépen, szabályos körben állnak az ágak!

Aztán itt van ez a keskeny virágágyás, amit most retro fagyinak hívok. A rózsaszín sarkantyúvirág, Centranthus ruber és a halványsárga íriszek kavalkádja nekem úgy tűnik, mint a régi, puncs-vanília csavaros fagyi. Kedvelem a macskaheréket (Phlomis), nem egyet más kertekből telepítettem át. Szeretem a formájukat, az egész növény érdekes habitusát. Hálásak, elviselik a meleget is. Barátaim sokszor viccelődnek velem, ha látnak nálam ásót, hogy csak nem macskaherét fogok kiásni valahol!

Sosem gondoltam, hogy egyszer rajongani fogok egy acatért, de ez a pillanat is eljött, és a napokban haza kellett vinnem ezt a magányos szépséget a kertészetből. Ugye, milyen kedves a maga egyszerűségében?

Fotó: Németh Róbert / Roggs Fényképészet

A kert soha nem lehet elég nagy, mondtad első találkozásunkkor. Amint látom, tényleg nem, mert egyre bővül, újabb kertrészletekkel.

Igen, ez így van. A kert soha nem lehet elég nagy, és soha nem lehet befejezni. A legújabb rész a kertben ez a letisztult, minimál kert. Nem is gondoltam, hogy mennyivel nehezebb egy ilyet kialakítani, mint azt, ahol a növények dominálnak! Itt pedig csak a színek, a formák, a nemes egyszerűség. Van benne némi lemondás, alázat. Jómagam japán kert-rajongó (is) vagyok, és ez egybecseng a japán filozófiával. Nézd, ott a kert közepén áll az a batul almafa.

Az a középpont, szándékosan nem metszettem le az ágait – ha bármerre szeretnél továbbmenni, le kell hajtanod a fejed. Egyfajta tisztelgés a természet előtt, főhajtás, mielőtt átsétálsz a dorin, a japán kapun.

Egy ideje látogatókat is fogadsz a kertedben. Mit tud adni a kerted az idelátogatóknak, és ők mit adnak-e neked újabb inspirációt?

Valahol minden kertész büszke a művére és örül, ha értő, de legalábbis érdeklődő látogatók érkeznek és körbe lehet járni velük a kertet, lehet velük nézelődni és beszélgetni a tapasztalatokról. Aztán vannak olyan szívet melegítő apróságok is, minthogy valakik az ország túlsó végéről jönnek el a kertem kedvéért vagy hirtelen kiderül egy kamasz lányról, hogy ő tulajdonképpen pozsgás rajongó és beszélgetni kezdünk a kövirózsákról és a többi szukkulensről.

Fotó: Németh Róbert / Roggs Fényképészet

Szerintem az inspiráció kölcsönös: én megerősítem a látogatókat abban, hogy jó úton haladnak a saját kertjükkel vagy éppen új ötleteket és tapasztalatokat villantok fel, ők pedig az érdeklődésükkel és a dicsérő szavaikkal inspirálnak engem arra, hogy még szebben, még tökéletesebben vagy – említettük a japán példát – még nagyon alázattal forduljak a kertem felé.