„Ötezer fekete hívő tapsolt egy baseballsapkás fehér nőnek” – interjú Dr. Fodor Réka Afrékával

Kult

„Ötezer fekete hívő tapsolt egy baseballsapkás fehér nőnek” – interjú Dr. Fodor Réka Afrékával

„Kint arról beszéltem, hogy én ide csak pénzt, tudást és tapasztalatot hoztam, de hitet, hálát és szeretetet viszek a népemnek cserébe. (...) És tudom, hogy mi járunk jobban.” Dr. Fodor Réka orvos-misszionárius mondatai  az Afréka 2. – Tűzön-vízen át Afrikában című könyvből megragadtak, megkerestem hát a szerzőt. Számítottam rá, hogy a szabálytalan életet élő szabálytalan személyiség szabálytalan interjút ad, arra már kevésbé, hogy olyan szerencsém lesz, hogy a beszélgetés vége felé Trinity-t, az Afréka Alapítvány és a Hungary Helps által támogatott nigériai lányt is megismerhetem.

Hatalmas lelki, érzelmi utazás a tied, ilyen értelemben szakmai munkád „csak” ürügy volt, hogy Afrikában vállalj missziós szerepet. Miből fakad az elhívás erre a nem mindennapi feladatra?

Tizenkét évesen Albert Schweitzer írását olvastam, és bár arra nem emlékszem, hogy mit éreztem, azt tudom, nem voltam hívő, viszont biztos voltam benne, hogy missziós orvos leszek. Akkor csak azt láttam, hogy egy nagy fehér óriás kicsi fekete gyerekek között próbál csodát tenni. Ez nekem nagyon tetszett, azt akartam csinálni. Schweitzer orgonaművész is volt, én is zongoráztam, de nem éreztem, hogy vagyok annyira tehetséges, mint ő. Az orvosira már azért jelentkeztem, mert missziós orvosnak készültem, de még mindig nem a hitem vezetett. Ma tudom, hogy egy isteni elhívás volt.

Mi volt a fordulópont, amely végül a katolikus hit felé terelt?

A megtérés inkább egy folyamat volt, nem tudok egyetlen pontot megragadni. Tizenkilenc évesen, elsőéves egyetemista koromban egy autóbaleset következtében volt egy testen kívüli, misztikus élményem, amiről akkor nem tudtam pontosan, mi is. Csak évekkel később értettem meg. Mivel nem részesültem vallásos nevelésben, a baleset után kezdődött az útkeresésem. Éppen a rendszerváltás időszakát éltük, akkor jöttek be Magyarországra a különböző ezoterikus, misztikus irodalmak, én pedig sok mindenbe belekóstoltam, mert érdekelt, hogy mi van a három dimenzión túl. Közben jól el is fáradtam, hiszen a balesetből felépülve halasztás nélkül végigcsináltam a vizsgaidőszakot az orvosin. Hatalmas ürességet éreztem, ezért úgy döntöttem, szünetet tartok: kimentem utcazenésznek Párizsba.

Fotó: Krisztics Barbara

Egy évig semmi közöm nem volt az orvosláshoz, viszont jó érzés volt, hogy bár nem tartottam magam olyan tehetségesnek, mint Schweitzer, kiválóan megéltem a zenélésből. Persze, mikor azt kérdezték, otthon mit csinálok, és elmondtam, hogy orvostanhallgató vagyok, nem hitték el. Egy darabig eszem ágában sem volt hazajönni, mert jobban kerestem kint az utcazenélésből, mint egy itthoni mérnök. Egy év múlva viszont mérhetetlen undor vett erőt rajtam, látván, hogy milyen perspektívát kínál ez az életforma, ezért hazajöttem és befejeztem az egyetemet. Még mindig nem voltam hívő, csak azt tudtam, hogy orvosnak kell lennem.

Amikor a férjemet megismertem, és eldöntöttük, hogy összeházasodunk, egyéves házassági felkészítőre kellett járunk a szentség felvétele előtt. Ekkor találtam meg végre a kereszténységben azt a misztikát, amit annyi éven át kerestem. Aztán jöttek a gyerekek, és én orvosként dolgoztam.

Orvosi pálya, család, gyerekek, hit – erről beszéltünk eddig, és már a harmincas éveidnél járunk, de a gyermekkori álom, a misszió még nem része a történetnek. Hogyan lettél végül missziós orvos?

2015-ben a Facebook-on láttam egy felhívást, mi szerint orvosokat keresnek Afrikába. Kétgyermekes anyaként el sem tudtam képzelni, hogy egyáltalán kimehetek. Korábban már bekapcsolódtunk ugyan a segítségnyújtásba – öt gyermeket tápláltunk és iskoláztattunk –, de egészen más pénzt utalni, mint személyesen jelen lenni az életükben. Amikor megtalált ez a felhívás, pontosan tudtam, hogy a Jóisten küldte nekem, és ő nyomta meg a jelentkezés-gombot, hiszen

teljesen szürreális volt: két héttel később kint voltam a kenyai határnál, Ugandában.

Mennyi ideig voltál kint először?

Negyven nap után jöttem haza, de tudtam, hogy vissza akarok menni Afrikába. Eldöntöttük a férjemmel, hogy visszamegyek, ezért kezdtük el az első Afréka könyvet írni. Abból akartuk finanszírozni az utat. Utólag jöttünk rá, hogy lehetetlen volna annyi könyvet írni, amiből kijönne a pénz, ezért alapítottuk az Afréka Alapítványt. Persze eleinte senki sem támogatta azt, mert nem is tudtak róla: az első támogató dr. Csókay András idegsebész volt, aki már háromszor járt korábban Nigériában. Ő volt az első, aki csatlakozott az alapítványunkhoz, és azóta is együtt dolgozunk. Amióta visszajárok, Nigériában dolgozom missziós orvosként.

Fotó: Krisztics Barbara

Elég nagy utat tettél meg a párizsi utcazenéléstől az ugandai orvos-misszióig. Utólag hogy látod, van bármilyen közös pont a két, merőben távoli létforma között?

Oh, semmi sem hiábavaló tapasztalat! Párizsban az utcán tanultam meg, hogyan kell a szó legtisztább értelmében koldulni. Amikor elkezdtem a zenélést, mondták a többiek, hogy rakjak ki kalapot, különben nem kapok pénzt. Mondtam, kizárt, én nem fogok koldulni, mire közölték: akkor éhen halsz. És tényleg: ha kitettem a kalapot, dobtak bele pénzt. Azt is megtanították, hogy egyszerre nem szabad túl sok pénznek lennie benne, mert akkor nem dobnak bele többet. Szóval, ez eléggé meghatározó tapasztalat volt ahhoz, hogy 2020-ban, amikor a pandémia miatt kint rekedtem Nigériában, és elfogyott a pénzünk, kérni tudjak. És valóban, hatalmas összefogással, a magyar média hathatós segítségével rövid idő alatt össze is gyűlt 150 millió forint. Ez egy csoda volt. Tehát ismét kitettem a kalapot, csak nem magamért, hanem másokért. Látod, volt értelme a párizsi utcazenélésnek!

Laikusként úgy képzeljük, a segítségnyújtás feneketlen kút, nincs annyi pénz, amennyinek ne volna helye a rászoruló vidékeken. Hogy működik a missziós orvoslás? Mennyi az a minimális összeg, amennyivel érdemes kimenni?

Ahol én dolgozom, Nigériában, csak az kaphat orvosi ellátást, aki kifizeti, mert nem létezik társadalombiztosítás, ahogy ingyenes oktatás és gyógyítás sem. Ezért aztán rengeteg a rászoruló, akin segíteni kell. Naponta nagyjából 200 beteget vizsgálok meg, amikor kint vagyok.

Az a baj, hogy már híres vagyok, tehát bárhová megyek, tömegek várnak rám, és képtelenség mindenkit ellátni.

Egy beteg átlagos gyógyítási költsége 10 dollár, tehát öt nap alatt tízezer dollár megy el csak orvoslásra, és akkor még nem osztottunk rizst, nem építkeztünk, nem tanítottunk, csak gyógyítottunk.

Szerencsére, a gyógyszereket ott meg lehet rendelni, tehát csak pénzre van szükség, nem kell gyógyszerszállítmányokról gondoskodni. Nagyon jó minőségű gyógyszereket vásárolunk Indiából, ezeket megkapjuk, és nemcsak a kórházban alkalmazzuk őket, hanem kitelepülünk sátrakkal is, hogy könnyebben elérjenek bennünket.

Egy olyan országban, ahol nincs társadalombiztosítás, tehát mindenért fizetni kell, hogyan vészelték át a pandémiát, amikor még dolgozni is csak korlátozottan lehetett?

A legtöbb embernek személyi igazolványa sincs, mert anyakönyvezve sincsenek. Csak az tud írni-olvasni, aki jár iskolába, akik viszont járnak, azok mind beszélnek angolul, mert az oktatás is angolul folyik. Két társadalmi réteg van: a szegények és a nagyon szűk gazdag réteg, nincs középosztály. A szegények abból élnek, hogy piacoznak: eladnak és vesznek, a napi betevőért. A pandémiában pedig ez lehetetlenült el. A gyerekeket, akiket hazaküldtek az iskolából, az éhínségtől féltettük, és sokuknak nem is nagyon volt hová hazamennie, mert a lakáskörülmények mostohák, például van olyan gyerek, akinek nem jut ágy. A pandémia idején hazaküldött gyerekek nem biztos, hogy előkerülnek később, nem tudjuk, hogy folytatják-e majd az iskolát, mi lesz velük. Ezt nehéz feldolgozni.

Fotó: Krisztics Barbara

A legtöbben, akik nagyon idegen és nagyon távoli kultúrába érkeznek, valamiféle kultúrsokkot élnek át. Téged mi lepett meg leginkább a kinti életben?

Akkor éreztem először kultúrsokkot, amikor hazajöttem az első kintlétem után. Sokkoló volt látni, hogy itthon az emberek panaszkodnak, miközben összehasonlíthatatlanul jobban élnek, mint a legtöbb afrikai ember. Legszívesebben mindenkihez odamentem volna, hogy felrázzam a letargiából. Azóta minden egyes alkalommal,

amikor felszállok a repülőre Afrikában, meg kell beszélnem magammal, hogy itthon nem fogok kiborulni.

Mindenkit ott sem lehet megmenteni. Hogy viseled a veszteségeket?

Olyan egyszerű betegségekbe is belehalnak Afrikában, amelyekre itthon oltás van – ebbe lelkileg én is többször belehaltam már, nagyon fájt. Gondold végig, most, a beszélgetésünk ideje alatt is sokan halnak meg! Aztán megtapasztaltam, hogy az igbók egészen máshogy gondolkodnak. Amikor eljönnek hozzám, mindig megkérdezem, hogy vannak, és ők mindannyian azt mondják, hogy „adimma”, ami azt jelenti, „jól vagyok”. A legbetegebb ember is azt mondja jól van, sőt, ha meghal valaki, akkor azt mondják, hogy ő már jól van, mert a Mennybe ment. Egészen más szemlélet ez, nincs benne borúlátás.

Fotó: Krisztics Barbara

A magyar fejemmel először elhittem, hogy aki azt mondja, jól van, valóban jól is van. Közben kiderült, hogy aki nincs jól, az is azért mondja, hogy minden rendben, mert bár lehet, hogy ő egy napja nem evett, a mellette lévő viszont már két napja éhezik. Ők jobban érzik azt, hogy minden viszonylagos: ahhoz képest vannak jól, hogy még rosszabbul is lehetnének. 

Ezért az egyik feladatom az, hogy missziós orvosként segítsek Afrikában, a másik pedig az, hogy itthon ráébresszem az embereket a hálára.

Magyarország ugyanolyan misszionárius terület számomra, mint Afrika.

Ott kint látom azt a mérhetetlen nagy hitet, a mérhetetlen boldogságot a nyomorban, itthon pedig, a viszonylagos jólétben a csüggedtséget és a szomorúságot.

Hogyan lesz valakiből jó misszionárius?

A jó tapasztalatok legfeljebb büszkeséggel töltenek el, de igazi misszionáriussá a rossz tapasztalatok tesznek. Például amikor fél évre kint ragadtam, és egy alkalommal kitelepülve gyógyítottam, megláttam néhány gyermeket, akik falat festettek. Úgy dolgoztak, mint a felnőttek. A mi fogalmaink szerint ez kizsákmányolás, gyermekmunka, ami büntetendő, és kellő mértékben fel is háborodtam. Mondtam, feljelenést teszek, mire Izunna atya csak nevetett és megkérdezte: kinél és miért? Ezek a gyermekek abból a pénzből, amit megkeresnek, az egész családjukat eltartják. Akkor kinek is segítenék, ha megtiltanám, hogy dolgozzanak? Ezt jelenti megismerni egy kultúrát. Velük kell élni, hogy megértsd őket.

Beszélgetésünk ezen pontján megérkezik Trinity, aki két négyes mellett színötössel zárta a vizsgaidőszakot a Szegedi Tudományegyetem Egészségtudományi Karán. A fiatal igbo lány álma, hogy továbbtanuljon mesterszakon, majd doktori címet szerezzen és visszatérjen hazájába gyógyítani. Együtt beszélgetünk tovább, hiszen ki tudhatná jobban, pontosabban, mit jelent Réka munkája Afrikában, mint egy ottani fiatal, akinek az álma éppen az Afréka Alapítvány támogatásával indult, és a Hungary Helps kormányzati program segítségével válik valóra.

Fotó: Krisztics Barbara

Hol találkoztatok?

Trinity: 2017-ben kezdtem a tanulmányaimat a nigériai nővérképzőben, majd az elsőéves gyakorlatom idején találkoztam dr. Rékával, az onitshai kórházban: a kórházigazgatóval együtt jött, egy dialízises beteghez. A nővérek nem nagyon értették, mit mond, én viszont igen, ezért én lettem a tolmács.

Afréka: Valóban, a nővérekkel nem tudtam szót érteni, de ott volt ez a rendkívül intelligens nővérképzős lány, akit azonnal megszerettem. Ő volt a legjobb. A betegekkel remekül bánt, elkötelezetten dolgozott.

Mit szólt a családod a továbbtanulási terveidhez?

Trinity: A szüleim nem gazdagok ugyan, de édesanyám mindig harcolt azért, hogy tanulhassunk. Olyan is volt, hogy a ruháit adta el, hogy én iskolába járhassak, még a nővérképző előtt. Ez nem általános. Négyen vagyunk testvérek, egy nővérem van, és két öcsém. A nővérem most végez élelmiszermérnöki szakon az egyetemen, az idősebbik öcsém is egyetemista már, a kisöcsém még középiskolás.

Fotó: Krisztics Barbara

Hogyan lettél az Afréka Alapítvány ösztöndíjasa és hogy kerültél Magyarországra?

Trinity: A szakmai gyakorlat után visszamentünk az iskolába, és bár kitűnő eredményekkel vizsgáztam, komoly anyagi nehézségek miatt bizonytalanná vált, hogy tudom-e folytatni a tanulmányaimat. Akkor az iskolaigazgató arra bátorított, hogy írjam le a terveimet, szakmai ambícióimat, mert van egy ösztöndíj-lehetőség, amit megpályázhatok. Emlékszem, mikor az onithsai érsek kihirdette az évzárón, hogy én vagyok az ösztöndíj nyertese, nem hittem a fülemnek. Amikor dr. Rékának megmutatták a fotómat, hogy én nyertem az ösztöndíjat, azt mondta, ez Isten műve volt, mert titokban ő is azt szerette volna, hogy engem támogassanak, de az atyákra bízta a kiválasztást. Az első támogatást az Afréka Alapítványtól kaptam, a nővérképzőben folytatott tanulmányaimra, három éven keresztül. Ez idő alatt valódi anya-lánya kapcsolat alakult ki köztünk dr. Rékával. Majd, miután befejeztem az otthoni nővérképzőt, felvételt nyertem a Szegedi Tudományegyetem Egészségtudományi Karára, és itt a Hungary Helps kormányzati programnak lettem az ösztöndíjasa. 

Hány fiatalt segített eddig ösztöndíjjal az Afréka Alapítvány?

Afréka: Az Afréka Alapítvánnyal 135 iskolai ösztöndíjprogramot működtetünk: ebben vannak általános iskolás, középiskolás és nővérképző főiskolás gyerekek, fiatalok. A nővérképzőben huszonkét ösztöndíjasunk van eddig. Sajnos, az orvosképzés nagyon drága, nem tudnánk stabilan finanszírozni. A nővérképző évente 600 dollárba kerül egy diáknak, ezt tudjuk kigazdálkodni. Emellett a Hungary Helps kormányzati programmal közösen építünk egy hatemeletes főiskolát, azonban az orosz-ukrán háború kitörése óta egyes termékek ára a duplájára nőtt: többek között az építőanyagoké és az üzemanyagé. Nigériában az áramellátás nem a mi fogalmaink szerint működik: generátorokkal biztosítjuk az áramot az orvosi praxishoz, mert egy telefont még igen, de egy CT-t már nem tudsz napelemmel működtetni. Ezt most nehéz kezelni.

Fotó: Krisztics Barbara

Mikor mész vissza Afrikába?

Afréka: Június 24-én megyek ismét, Trinity pedig nyári munkát vállal, hogy ki tudja fizetni a repülőjegyét, annyira megdrágultak az utak.

Szabálytalan interjúnk rendhagyó zárásaként Réka könyvbéli konklúzióiból idézem azt a részt, melyben a segítő munka esszenciáját fogalmazza meg:

„A szeretet igazi valutája az idő és az együttérzés. Ahhoz, hogy meggyógyítsunk egy árvát Afrikában, egy otthon kell, sok szeretet meg empátia, egy ágy és egy takaró. Persze, ha tűzhely meg víz és rizs is akad, akkor az már igazi áldott ünnepély! Ahhoz, hogy meggyógyítsunk egy elárvult lelket Európában, szeretet kell, együttérzés, sok idő és osztatlan figyelem. Mindkettő jogos, mindkettő valóságos.”

Ajánljuk még:

Segítség! Rettegek a macskáktól! Nyíltan az állatfóbiáról

Kutatások és felmérések alátámasztják a tényt, miszerint az emberek ötven százaléka fóbiát érez valamilyen állattal szemben. Leggyakrabban pókok, hüllők, kutyák, macskák és madarak képesek kiváltani szorongást belőlünk. Érdekes, hogy a valóban veszélyes állatoktól, mint a méhek vagy a darazsak, kevésbé félünk, pedig egy darázscsípés akár halálos kimenetelű is lehet, egy macska karmolása pedig aligha.

 

Már követem az oldalt

X