Őszi hálaadás Kocsordon

Az ősz a kedvenc hónapom. Valószínűleg azért, mert az évszakok közül a leginkább rezonál azzal, amilyen a lelkem mélyén vagyok. Van bennem a tavasz derűjéből, a nyár könnyedségéből és a tél zimankójából is, de mégis, leginkább az ősz az, ami én vagyok. Ilyenkor nem csak a természet sokszínűsége érint meg, hanem a lelke is.

Minden hanyatlásban benne van az új kezdet – a természet körforgásában különösen.

Hiszen a levélhullás átmeneti állapot, végig sem gondoljuk annyira természetes az újbóli ébredés tavasszal. Ezért tudom igazán szeretni az őszt, hiszen a véglegesség érzése nélkül élheti meg az ember az elmúlást. Nem gyászba borulunk, nem megsiratjuk a nyár elvesztését, egyszerűen csak fájdalom és szorongás nélkül átadjuk magunkat a melankóliának. Ritkán van ilyen az életben. Amikor tét nélkül és ráérősen tud az ember egy kicsit befelé fordulni, a végérvényesség fájdalma nélkül.

A hálaadás éppen ilyen alkalom: Bartha Mária Zsuzsanna kocsordi unitárius lelkésszel többek között erről is beszélgetünk.

A kocsordi unitárius templom – Fotó: Tőkés Boglárka

Amikor Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyében unitáriusokról kerül szó, akkor mindenkinek Kocsord jut eszébe, ez a gyönyörű kis templom az út szélén. Hogyan alakult ki unitárius egyházközség Kocsordon?

Kocsord egy viszonylag új unitárius közösség. Hivatalosan 1938-ban alakult meg, és egy egyházszakadásból jött létre. A Székely Hadosztálynak 1918-19-ben volt itt egy nagyobb csatája, erre emlékeztet a Kraszna parti emlékmű is Kocsordon. A fegyverletétel után sokan itt maradtak, és amikor 1937-ben ellentét alakult ki a faluban egy református lelkész személyét illetően arról, hogy kit válasszanak meg papnak, akkor a vitákban elhangzott az is, hogy nem csak Debrecenben van püspök, hanem Kolozsváron is. Vagyis az unitáriusoktól is lehet papot kérni. A kocsordi közösség eldöntötte, hogy tetszik nekik az unitárius világ, az egyszerű, magyar vallás, és ezért el is indultak lelkészt kérni maguknak Kolozsvárra.

Józan Miklós akkori unitárius püspöki helynöktől azt a választ kapták, hogy a vallás nem egy ing, amit naponta váltunk, és bizonyítsák be a kocsordiak, hogy komolyan gondolják az áttérést, nem csak egy fellángolásról van szó.

A kocsordi unitárius templom szószéke – Fotó: Tőkés Boglárka 

A közösség ekkor határozta el, hogy templomot építi. Az első unitárius lelkész, Kereki Gábor 1938-ban érkezett Kolozsvárról. Ezzel párhuzamosan az unitárius egyház meghirdetett egy országos gyűjtést, felajánlásból érkezett a terület, ahol most a templom áll, illetve a templom terveit Szinte László sepsiszentgyörgyi származású építész ingyen elkészítette. Nyilvánvalóan a nagy munkát a helyi gazdák végezték el: anyagadományban, pénzadományban, közmunkában komoly szervező munka állt a mögött, hogy másfél év alatt felépült ez a templom.

 

Mi volt a református egyház reakciója erre a választásra?

Nehéz volt. Azt hiszem, egyik felekezet sem akarta ezt a szakadást. Ez már Trianon után volt, az unitáriusok nagyon óvatosan álltak hozzá a történethez, ugyanakkor a reformátusok is mindent megpróbáltak, hogy az egyházszakadást megakadályozzák. Sokan úgy tudják, hogy gróf Tisza Lajosnak volt egy favoritja, akit szeretett volna református lelkésznek, és senki nem gondolta, hogy ez ekkora ellenállásba fog ütközni.

A korabeli jegyzőkönyvek tanúsága szerint a kezdeti időszakban csűrökben tartották az unitárius istentiszteleteket, és onnan gondoljuk, hogy 140-150 fő volt az állandó létszám, hogy ekkorára tervezték a templomot.

A kocsordi unitárius templom belseje – Fotó: Tőkés Boglárka

Kereki Gábor lelkész egy ifjú, frissen végzett teológus volt, ő úgy járult hozzá a templom építéséhez, hogy megfestette a kazettás mennyezetet. Az embereknek nagyon tetszett az ő gyülekezet szervezése, a hozzáállása, a kézügyessége. Mindösszesen két évet töltött Kocsordon, viszont amikor Angliába ment tanulmányútra, akkor támogatást kért az egyházközségtől, és a kocsordiak a dupláját adták annak, amit ő kért. Kereki Gábor Angliában egy hosszú pályafutást tudhat maga mögött, 1995-ben hunyt el. Komoly vagyont hagyott az unitárius egyházra, a Kereki Gábor Tanulmányi Alap a mai napig lehetővé teszi, hogy magyar unitárius lelkészek és teológiai hallgatók az Egyesült Királyságban tanulhassanak. Kereki Gábor az unitárius egyház 400 éves évfordulója alkalmából 1968-ban is hazajött, és meglátogatta a kocsordi gyülekezetet. 2006-ban pedig az özvegye által felajánlott adományból zajlottak állagmegóvások Kocsordon. Ekkor konzerválták a templom általa festett kazettás mennyezetét is.

Részlet a kocsordi unitárius templom kazettás mennyezetéből – Fotó: Tőkés Boglárka 

Te mióta szolgálsz Kocsordon?

2012-ben kerültem a kocsordi egyházközséghez, meghívás útján. Nagykárolyi születésű vagyok, ide tulajdonképpen hazajöttem. Az egyházközösségnek is fontos volt, hogy helyi lelkészt hívjanak. Ma 200 körül van Kocsordon az unitáriusok száma. A második világháború is csökkentette a hívek számát, aztán az '56-os forradalom és szabadságharc idején az akkori lelkészt és többeket a környezetéből letartóztattak, és a 70-es 80-as évek sem tett jót a templomlátogatásnak.

Bartha Mária Zsuzsanna kocsordi unitárius lelkész – Fotó: Tőkés Boglárka

Sokan vannak, akik meg sincsenek keresztelve. Erdélyiként nekem ez eleinte furcsa volt, de ma már örülök annak, hogy ezek a hívek úgy érkeznek az egyházközösségbe, hogy gyermekkorukban nem kaptak vallásos nevelést.

Ők ugyanis értő, érzékeny, kereső, a vallásra és Istenre nyitott emberek. Úgy érzem, jó helyre kerülnek, mert be tudnak épülni a közösségbe. A kocsordiak nyitott, melegszívű emberek, ide ha valaki betér, azt megvendégelik, mindenkivel szót váltanak, érdeklődőek, és aki a közösséghez szeretne tartozni, azt szeretettel fogadják. A falu nagy része református, de ma már jó a viszony a két felekezet között. Aki az unitárius egyházközséget választja, az tudatosan választ minket.

Közösségi tér – Fotó: Tőkés Boglárka 

 

Mit tehet egy kis közösség lelkésze, hogy egyben tartsa és megtartsa ezt a közösséget?

Kocsordból alvó falu lesz, azt hiszem. Úgyhogy tartjuk a lelket. Annyira bedarálja az embereket a négy műszakos munka, a rengeteg rohanás, a sokfelé való megfelelés, hogy nem csak a felnőttekkel, de ma már a gyerekekkel is szinte alig tudunk időpontokat egyeztetni, annyi a program és az elfoglaltság. Én ezt a sok túlzást látom, ami elborítja, megterheli az embereket. Ugyanakkor azt tapasztalom, hogy

amikor bejönnek a templomba, akkor nem is egy újabb beszédre vágynak a leginkább, hanem a csendre. Olyan időre, amikor egy kicsit tisztulni tudnak a külvilági hatások.

A templomnak van egy fantasztikus lelkülete, szelleme, ami magával ragadja az embereket még akkor is, amikor nincs benne különösebb tevékenység, csak csendes jelenlét. Ha ebbe a jelenlétbe meg tudnak érkezni az emberek, az már nagyon nagy dolog.

Bartha Mária Zsuzsanna kocsordi unitárius lelkész – Fotó: Tőkés Boglárka

Az évek során pályáztunk és építettünk egy látogatóközpontot, amelyben elmeséljük az egyházközség történetét, az unitárius vallás lényegét, és ezen kívül lett egy olyan közösségi terünk is, ahol különböző, nem szakrális jellegű tevékenységeket és programokat tudunk szervezni. Azt látom, hogy az embereket még mindig érdekli a vallásosság.

Sokan jönnek buszokkal, érdekli őket a kis templom története. Lehet, hogy csak egy műemlék, a Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyei egyetlen unitárius templom miatt állnak meg, de amikor bejönnek és itt vannak, lelassulnak.

Érdekes figyelni, ahogy megérkeznek, hogy kinek-kinek mennyi időre van szüksége ahhoz, hogy el tudjon csendesedni.

A kocsordi unitárius egyházközség megalakulásáról tudósító fénykép – Fotó: Tőkés Boglárka

Gondolom, többre, mint 30 évvel ezelőtt.

Igen, többre. Pont az az aggasztó, hogy akkor még normális volt ennek a rendszeressége, ma már nem. Most mindenkiért külön meg kell küzdeni, és nem csak azért, hogy a közösséghez tartozzon, hanem a közösségen belül is minden egyes alkalomért. Számomra ez azt jelenti, hogy a társadalom túlzásokba esett minden szempontból.

Közeledik az Őszi Hálaadás ünnepe. Mit jelent ez az ünnep a közösség életében?

Az Őszi Hálaadás az egyetlen olyan úrvacsoravételi alkalmunk, ami nem Jézus életével van szoros összefüggésben.

Ilyenkor adunk hálát a mindenkori termésért és Isten mindenkori áldásáért, amelynek ajándékaként élhetünk ezen a Földön. Ez emberi létünk fizikai és lelki alapja is.

A Székely hadosztály emlékmű Kocsordon – Fotó: Tőkés Boglárka

Mindig szeptember utolsó vasárnapjára esik, de megmaradt, hogy Szent Mihály napján tartjuk az Őszi Hálaadás ünnepét. Kocsordon még él a földművelés hagyománya: ilyenkor összegyűjtjük a termést, gyönyörű kompozíciók kerülnek az Úr asztala köré és a padokra.

Önálló esemény lesz Őszi Hálaadáskor a templom feldíszítése, és mindenki a saját kertjéből hozza azt, ami a szívének a legkedvesebb.

Annál nagyobb öröm nincs, mint amikor tiszta szívből tudunk ezért hálát mondani. A mai világban – ahol minden is megtalálható egy szupermarketben – felbecsülhetetlen kincs, amikor az ember a saját két keze munkája gyümölcsét hozza el a templomba. Ez az igazán nagy érték. És az is, hogy ezért hálát tudunk adni. Hiszen mi elvetettük a magot, de a növekedés isteni gondviselés.

Székelykapukon át a Székely hadosztály emlékmű felé – Fotó: Tőkés Boglárka  

A Székelyföldön fennmaradt egy történet a nép nyelvén arról, hogy a Jóisten egyszer összehívta egy találkozóra az emberi erényeket, és megütközéssel tapasztalta, hogy a jó cselekedet és a hála nem ismerik egymást. És valóban, a mindennapi életünkben sajnos ritkán tapasztaljuk, hogy a jó cselekedetet őszinte hála követi. Őszi Hálaadás kapcsán ez különösen aktuális az emberi kapcsolatainkban is.

Ilyenkor különösen, de egyébként is. Amikor idekerültem, hallottam a szóbeszédet, hogy nem értik milyen ez az új pap, hogy mindig mosolyog és mindenkinek köszön. Én pedig mindig azt válaszoltam, hogy: hát olyan jó, hogy élünk, és itt vagyunk, és találkozhatunk.

Amikor Magyarországra költöztem, az volt számomra a legmeglepőbb, hogy itt a panaszkodás kultúrájával találkoztam.

Én a jó példa erejével próbálok elől járni. Fontos lenne tudnunk, hogy ugyanazt a dolgot lehet negatívan, panaszkodva felfogni, de észre lehet venni a jó oldalát is.

A kocsordi unitárius templom  – Fotó: Tőkés Boglárka  

Mindig mindenben van jó is. Hogyha sikerülne a jót, a pozitívat megtalálni, azt észrevenni, amivel tovább lehet lépni, akkor kerülne az életünkbe egy olyan kapaszkodó, ami mindenben segítség. Ezért fontos a vallásosság, az Isten felé közeledés.

Rossz mindig történhet, csak nem mindegy, mit kezdünk vele. És ha megtaláljuk magunkban a hálát, akkor tudatosítani is tudjuk a jót. Nagyon fontos, hogy tudatosítsuk ezeket az érzéseket is, mert akkor más lesz a hozzáállásunk mindenhez. És ha mi mások vagyunk, az alakítja a környezetünket is. Én erről nagyon gyakran szoktam beszélni. Őszi hálaadáskor ennek az érzésnek az ünnepe van.

A kocsordi unitárius templom bejárata – Fotó: Tőkés Boglárka 

Egy dolog tudni, hogy hálásnak kell lennünk, és nagyon más, hogy ezt őszintén érezzük-e, hajlandóak vagyunk-e átérezni is azt, időt adni magunknak erre.

A mai világnak ez a legnagyobb keresztje, hogy annyira gyorsítva élünk, hogy nincs idő átélni, átérezni a valódi érzéseinket sem. Foglalkozom gyászfeldolgozással is a gyülekezetben, és nagyon gyakran azt tapasztalom, hogy a szomorúságot negatívumként emlegetjük. Amikor gyászolunk, akkor is azt várják tőlünk, hogy minél hamarabb legyünk túl rajta. Nem hagyunk elég időt semmire. A jó megélésére sem, de arra, ami fáj, főleg nem. Ugyanezt tapasztalom a hála esetében is. Ebben a felpörgött világban minden megemésztetlenül ott marad bennünk, és így aztán soha nem tudhatjuk, hogy kiből mikor, mi fog előtörni. Megérkezni a hálába és ott elidőzni benne, vagy csak tudni, hogy hálásnak kell lennem – tényleg nem jelenti ugyanazt. Nagy a különbség.