Nincs más lehetőség, csak az élet – vedd le a polcról Az ember tragédiáját még ma!

Kult

200 éve született Madách Imre

Nincs más lehetőség, csak az élet – vedd le a polcról Az ember tragédiáját még ma!

Madách Imre sajátos alakja a magyar irodalomnak. Ismerni véljük, valószínűleg olvastuk is valaha főművét, de talán mégsem tudunk eleget az Ember tragédiájáról és szerzőjéről. Ha minden igaz, épp 200 éve született az alsósztregovai jogász, bár a születése napját is viták övezik, akárcsak művének értelmezését. Összegyűjtöttünk néhány érdekességet, amelyek azt bizonyítják, Madách tényleg a legnagyobbak között van, érdemes újra és újra a kezünkbe venni Az ember tragédiáját.

Mindig időszerű!

Madách feljegyzéseiből tudhatjuk, hogy 1859 februárja és 1860 márciusa közt, tehát több mint 160 éve írta meg főművét, melyben Ádám a Paradicsomból való kiűzetés után Lucifert követve áttekinti, mi minden várja az emberiséget a jövőben. Történelmi korszakokon halad végig a történet, majd Madách saját kora után egy elképzelt jövőt mutat be. Ádám – látva a sok hiábavaló elvesztegetett szép eszmét – öngyilkosságra szánja magát, de ekkor megtudja, Éva már gyermeküket várja. Vagyis

nincs más lehetőség, csak az élet.

Erről szól a magyar irodalom egyik leghíresebb, világirodalmi jelentőségű műve.

Az utókorban pedig felmerülhet a kérdés: miért marad egy mű a klasszikusok között, míg másokat megkoptat az idő? Minden bizonnyal azért, mert amiről és ahogyan szól, az érvényes marad. Hiába a történelem aktuális helyzetei, hiába a szerző saját tapasztalatai, melyek okvetlenül formálják a megírt művet: a halhatatlan alkotások megtalálják az utat más korok, és más személyes élmények közt élő befogadók felé is. Sejthető, hogy Madách műve is ilyen, hiszen legalább 40 nyelvre lefordították, és a magyar drámák közül ezt a művet mutatták be a legtöbbször. Az első bemutató óta, melyre már a szerző halála után, 1883-ban került sor, több mint 1000 új bemutató született. Új ötletekkel, új eszközökkel, a mindenkori jelenre való új utalásokkal. Ha nem teljesen érthető, mit látnak még mindig a magyartanárok, fordítók és a színházi rendezők ebben a műben, összegyűjtöttünk pár indokot, ami miatt megéri újra elolvasni a Tragédiát!

Mi is az az emberiségköltemény?

Középiskolai magyartanárom poroszos módszerének egyik fontos eleme volt a definíciók és a hozzájuk tartozó példák bevasaltatása. Együtt töltött éveink alatt újra és újra le kellett vizsgázni az „irodalomtörténeti korszakok” általa megírt szövegéből, és az adott kor fontos műfajainak definíciójából. Azzal együtt, hogy talán vannak szerencsésebb módszerek a magoltatásnál, tény, hogy mire eljutottunk a romantika koráig, már kívülről tudtuk, hogy az emberiségköltemény az emberi lét alapvető kérdéseit feszegeti, ráadásul nagyon líraian, filozofikusan. Azt is tudtuk, hogy Madáchig a középkori misztériumdrámákon, Dante Isteni színjátékán, a barokk eposzokon és Goethe Faustján keresztül vezetett az út.

Ez a műfaj tehát évszázadok óta foglalkoztatja az írókat és az olvasókat. Nem „kis” problémából – például egy ember személyes történetéből, tragédiájából kiindulva szólnak nagy kérdésekről, hanem rögtön az egészből indulnak el: mi értelme az életnek, hogyan áll szemben a jó és a rossz, hogy néz egymásra nő és férfi, hogy számolja el az ember a bűneit halála után. Olyan témák ezek, amelyekkel – éppen általánosságuk miatt – könnyű mellélőni, mert ha a szerzőnek nem sikerül általános érvényű megállapításokat tenni, ha nem ismeri igazán a filozófiai vonulatokat, melyeknek hangot adat szereplőivel, akkor bizony nem lesz emberiségköltemény a műből. Ha viszont jól sikerül, akkor tényleg nem fog kimenni a „divatból” soha, mert

az embert mindig érdekelni fogja, „mi az élet értelme”

– és ahány színpadi változatot látunk, ahányszor olvassuk, Az ember tragédiája mindig adni fog egy új választ – vagy egy új kérdést.

Történelem, művészettörténet, filozófia – minden egyben

Szintén a Tragédia műfajából következik, hogy széleskörű ismeretanyagot tár az olvasó elé. Ez persze egyrészt nehézség, mert az olvasónak nem árt tudni, ki volt Miltiadész, miért vitatkoznak a konstantinápolyi polgárok azon, Isten volt-e Jézus, vagy csak hasonló hozzá? Érthetőbb a történet, ha ismerjük Keplert, ha van némi ismeretünk a francia forradalom, vagy az angol ipari forradalom koráról. Ha ezek mind ismerősek számunkra, könnyebb olvasni a szöveget, könnyen haladhatunk Ádámmal, Évával és Luciferrel a korokon át, de ha megkoptak már történelmi ismereteink, az Ember tragédiája arra is kiváló alkalom, hogy felfrissítsük azokat. Sokan érvelnek azzal, hogy semmi hasznunk nem származik abból, ha bővítjük ismereteinket, s azt kérdezik, miért lesz jó nekünk, ha átrágjuk magunkat egy nehéz irodalmi művön. Szerintem azért, mert

minden ismerettel valójában magunkat is jobban megismerjük, ezáltal pedig egyre jobban tájékozódhatunk abban a világban, amiben élünk.

Madách művének pedig olyan összetett és bonyolult a világa, hogy középiskolás fejjel szinte csak azért érdemes foglalkozni vele, hogy megjegyezzük, fontos műről van szó. Igazi értékét legtöbben csak felnőtt olvasóként láthatjuk meg, ha adunk neki még egy esélyt. És nem ciki kinyitni mellé az egykori irodalomkönyvet!

Arany véleménye nem rossz ajánlólevél!

Madách életmódja és nógrádi lakhelye okán nem volt a pezsgő irodalmi élet részese, de volt olyan bátor, hogy ismeretlenül elküldte művét az akkor már költőfejedelemként számontartott Aranynak. Ő el is olvasta a szöveget, és bár elsőre gyenge Goethe-utánzatnak látta, szerencsére aztán észrevette, hogy ugyan kisebb-nagyobb stilisztikai hibák vannak a műben, alapvetően nem utánzatról van szó. A tartalom, vagyis az eszmék születésének és elkorcsosulásának átlátása nagyon is új Madách művénél: utólag észrevehetjük, hogy a világ más szegleteiben is ezt írta meg a forradalmak utáni kiábrándultság nemzedéke. Nagy szerencse, hogy Arany bírálata – a javasolt helyesírási és stilisztikai javítások mellett – pozitív volt: Madách ugyanis elhatározta, hogy negatív bírálat esetén tűzre veti a kéziratot.

Fordítások tükrében

Külföldön három, tizenkilencedik századi magyar szerző ismerete tartozik az általános műveltséghez: Petőfi, Jókai és Madách. Az ember tragédiáját rögtön a magyar nyelvű megjelenés után birtokba vették a fordítók. Először születtek német nyelvű fordításrészletek, majd teljes fordítások. Németül tíz, angolul nyolc fordítás született, de számos más nyelven hozzáférhetünk Madách művéhez. Szerencsésebb esetben olyan jól sikerült fordításokról beszélhetünk, amelyek a darab színpadravitelét is támogatták. Láthatta a közönség németül, szlovákul, csehül, de még észtül is a darabot – ez is bizonyítja, hogy igazi világirodalmi műről van szó, aminek általános érvénye a nyelvi és kulturális különbségeken is átível!

Ellenezte az egyház, tiltották a kommunisták...

Mindig érdekes, amikor egy műről egymással ellentétes eszmék képviselői is ódzkodnak. Ez azt is mutatja, hogy olyan műről van szó, ami nem beskatulyázható, nem fejthető meg egyetlen, leegyszerűsített értelmezéssel. Az ilyen művek egész biztosan gondolkodásra késztetik az olvasót/nézőt, és mi lenne az irodalom feladata, ha nem ez?

Madách műve bőven volt kereszttűzben. Bár az irodalmárok nagy része mindig is elismerte értékeit, a katolikus egyház csak nagysokára bocsátotta meg a szerzőnek azt, hogy – értelmezésük szerint – nagyon pesszimista szemmel ábrázolja az emberiséget. Érdekes kulturális különbséget fedezhetünk fel a felekezetek között: míg a katolikus kritika – főként a nagyhatású pap-író, Prohászka Ottokár lesújtó véleménye alapján – évtizedekig negatívan ítélte meg, a református értelmezők – élükön Ravasz Lászlóval – éltették a művet. Hogy ez valóban irodalmi- vagy inkább hitvita volt-e, már nehezen tudnánk megfejteni, de az biztos, hogy elcsendesült, amikor 1947-ben az új pártvezetés levetette a színházak műsoráról a darabot. Az ő kritikájuk alapja a falanszter színben keresendő: a kommunista utópia kigúnyolását látták benne, és persze reakciós, vallásos műnek látták a Tragédiát, ami így az akkori, „haladó szellemű” művek sorába nem illett. Ám a tiltás ritkán vezet célra. Az akkor még pártszimpatizáns értelmiségi tagjai közül többen folyamodtak a pártvezetéshez, kifejtve ellenérzésüket a tiltással kapcsolatban, és bár nem mindenki tartott ki véleménye mellett, 1957-ben a vezetésnek nem volt más lehetősége, újra engedélyezte a darab műsorra tűzését.

A jegyeladás napján már nyitás előtt többórás sor gyűlt össze a Nemzeti színház előtt. Úgy tűnik, a mű javára vált, hogy a párt az ideológiai átszabás, átértelmezés helyett a betiltást választotta.

Nem telik el úgy év a magyar színházakban, hogy ne játszanák a Tragédiát. A műkedvelő társulatoktól kezdve a legnagyobb hatású alkotóig mindenkit foglalkoztat a „nagy mű”. Történelmi hűséggel, szép díszletek közt éppúgy láthatjuk Ádámot, mint modern köntösben, aktuális társadalmi és politikai kérdések közé helyezve. Ránki György operát írt belőle, Jankovics Marcell animációs filmen dolgozta fel, míg Jeles András az Angyali üdvözlet című filmjében foglalkozott vele. Hiába halt meg Madách Imre több mint másfél évszázaddal ezelőtt, saját mondata igaz a Tragédiára is: „a gép forog, az alkotó pihen”. 

Források: ITT, ITT és ITT

Ajánljuk még:

„Azonnal láttam, hogy egy zsenivel van dolgom” – családi interjú Lukácsi László és Borbás Dorka üvegművészekkel

Most múlik pontosan… Az Üveg Nemzetközi Éve – rengeteg szép mementóval. A varázslatos anyag tiszteletére meghirdetett kulturális évet mi is egy különleges beszélgetéssel zárjuk: Borbás Dorka és Lukácsi László Ferenczy Noémi-díjas is elismert üvegművészek emberi és szakmai találkozása nagybetűkkel írja tovább a hazai szakma történetét: egyéni életpályájuk mintául szolgál a család következő generációja számára is. Gyökerekről és szárnyakról, valamint a művészet hagyományteremtő erejéről beszélgettünk.

 

Már követem az oldalt

X