„Nem vagyok egy májbajos szépfiú, de sokáig elbújtam a karakter mögé” – Kamarás Ivánnal beszélgettünk

Kamarás Iván Jászai Mari-díjas színész. Művészcsaládból származik, édesanyja Uhrik Teodóra Kossuth-díjas táncművész, nevelőapja Lovas Pál balett-táncos. Elsőre felvették a Színház és Filmművészeti Főiskolára. Játszott a Budapesti Kamaraszínházban, majd a Vígszínház társulatában. A film világában is otthonosan mozog, láthattuk majd száz filmben, például a Miniszter félrelép, Az Európa expressz, az Üvegtigris,  Aglaja, Szerelem utolsó vérig című filmekben, de olyan sorozatokban is, mint a Korhatáros szerelem, a Csak színház és más semmi, az Aranyélet vagy A mi kis falunk. A zene különleges szerepet tölt be életében, saját zenés produkcióival járja az országot Egy fess pesti este címmel, ami a 20-60-as évekbe repít, gipsy swing stílusban. Születésnapja alkalmából beszélgettünk vele.

Mi az, amit jelenleg a legjobban szeret az életében?

A forgatás és a koncertek. Hála minden illetékesnek lényegében az elmúlt két évemet jórészt ez töltötte ki, igazi szerelem-projekt az országot járva zenélni. Az éneklés át is vette a színház szerepét az életemben, a színházi felkérésekre évek óta nemet mondok.

Minek köszönhető a váltás?

Már harmincéves korom körül megszólított Frank Sinatra zenéje: tetszett, hogy egyszerre jazz és klasszikus, ráadásul szól valamiről. Sokat ötleteltem, mit kezdjek ezzel a rajongással, és addig dolgoztam, míg megszületett az Idegenek az éjszakában produkció. Nem nagyzenekarral, vonósokkal, fúvósokkal szólalt meg, hanem két gitárral, jazz kvartettel, kvintettel, olykor big banddel. Aztán mozgott bennem, hogy meg kellene azt is mutatni, mi történt ez időben a magyar zenében. Előkerültek az autentikus magyar jazz standardek, illetve olyan legendás dalok, mint a Meseautó, a Kicsit szomorkás a hangulatom máma, vagy a Fogj egy sétapálcát. Ezeket gipsy swing stílusban feldolgoztuk, ebből lett a Egy fess pesti este. 

Nem avíttas, nem túl nosztalgikus 2022-ben a Kicsit szomorkás a hangulatom máma-típusú dalokra egy estet felépíteni? 

Ha eljön a koncertre, erre meg is kapja a választ rögtön. Együtt bulizik rá a 25-99 éves korig mindenki. Ez nem egy poros színészest, ez egy koncert. Mi egy kicsit leporoltuk a dalokat, gipsy swing lüktetéssel, de azért megmaradt az eredti szépségük is.

Ezek a dalok örökzöldek, nem véletlenül. Örökérvényűek, nemcsak mondanivalójukban, de zenei minőségükben is: mindig relevánsak, aktuálisak, kellemesek a fülnek. Ha valaki még nem hallott egy-egy dalt közülük, akkor is ismerősnek tűnnek. Ráadásul a közönség imádja őket, mi pedig a közönséget imádjuk, ezzel kedveskedünk nekik. Ez egy oda-vissza játék. Mindegyik dal egy boldogságbomba, annyira jó látni, ahogy a nézők fáradtan jönnek és ragyogó arccal mennek el a végén.

Korábban egy talán kevesebbek által ismert ügyet is vitt: a MobilVerseket. Abban mi vonzotta?

Nagyon tetszett korábban a Vers mindenkinek-kezdeményezés, szerettem volna valami hasonlót alkotni, azzal a különbséggel, hogy számomra fontos volt, hogy minden művész azt a verset mondja el, ami a lehető legközelebb áll a szívéhez. A színházban sokat dolgoztunk együtt idősebb kollégákkal, és szinte mindenkitől megkérdeztem, mi a kedvenc verse. Azt hiszem, nagyon árulkodó, ki mit választ, mert egy vers megmutathatja az ars poeticánkat, azt, hol tartunk az életben, mitől félünk, mit szeretnénk és a többi. Egészen mélyen, és egészen más oldaláról ismerhetünk meg a versek által valakit, és mivel nekem is újat mutatott ez a kollégákból, azt gondoltam, a közönségnek is érdekes lesz ilyen módon találkozni, ismerkedni a színészekkel. Azért lett MobilVers, mert eleinte az volt az elgondolásom, hogy mobillal rögzítem a produkciókat. Végül kamerával és mobillal is felvettük, hogy elég jó legyen a minőség.

Ön Pilinszky-től választotta a Te győzz le című verset. Miért? 

Ez az egyik kedvenc versem, ráadásul már a főiskolai felvételire is vittem, tehát elég régóta velem van. Sötét tónusú alkotás, de nagyon szeretem.  

Apropó, főiskola, felvételi. Művészcsaládból származik, mennyire predesztinálta ez arra, hogy művész legyen?

Különös, különc gyerek voltam, kerestem az utamat. De meghatározó volt számomra, hogy a szüleim színházban dolgoztak, mindketten a Pécsi Balett táncosaként. Ez nem jelentette azt feltétlenül, hogy nekem is ez lesz a sorsom, mert ebben magam sem voltam biztos. Jó ideig a zene felé kacsintgattam, középiskolában volt egy zenekarom, rockzenét játszottunk. Aztán anyámék azt mondták, akkor már inkább színész, mint zenész... 

Aztán elsőre felvették a Színművészeti Főiskolára, az nagy visszaigazolás lehetett.  

Szerencsésnek éreztem magam, de sok belső gátlást kellett legyőznöm. Olyan szerepeket kaptam, amelyekért minden színész hálás lehet, például friss diplomával a zsebemben már Othellót játszottam, ami hihetetlen lehetőség volt, de bele is bukhattam volna. Az előadást a szakma és a kritikusok is jól fogadták, fontos mérföldkő volt számomra.

Aztán ugyanilyen hamar az „ország szépfiúja” lett, és sorra jöttek az ehhez illő szerepek. Mennyire küzdött ez ellen?

Küzdöttem rendesen. Alapvetően egy vezetőszínész-alkatba zárt karakterszínész vagyok. Minden egyes főszerepet karakteresen játszottam el, mert a karakterek mögé el tudtam bújni.

Később is így játszott? 

Igen, évtizedeken át. Szóval, sosem éreztem azt, hogy a májbajos szépfiú karakter elég, bár szavam nem lehet, hiszen, rengeteg lehetőséget kaptam, ami bőven túlmutatott a szépfiúságon. A világirodalom legszebb főszerepeit jászhattam az ország vezető színházainak színpadán.

Idővel felfedeztem, hogy jól érzem magam a humoros tagok bőrében is, így a dráma mellett jöttek a vígjátékok is. Egyébként ez segített, hogy tudjak kapcsolatot teremteni a közönséggel, ami eleinte egyáltalán nem sikerült.

Minek köszönhető ez?  

Volt bennem valamiféle gátlás, félelem és eltartás a közönséggel szemben. Aztán szépen lejátszottam ezeket a meccseket magammal, így kiderült, hogy ez az egész nem rólam szól, hanem a közönségről. Mi, művészek adni akarunk, szórakoztatni, sebeket gyógyítani. De nem szabad a magunk hatása alá kerülni, vagyis nem szabad folyamatosan csak azzal foglalkozni, milyen is vagyok én a színpadon. Az üzenetátadás a lényeg. Mióta erre rájöttem, sokkal könnyebb a dolgom. 

Ez az életfilozófiája: adni akar a közönségnek?

Igen, nagyjából. Konkrétabban talán úgy mondanám, segíteni akarok nekik, hogy felejthessék a bajukat, legalább arra az egy-két órára amíg a moziban, színházban vannak. 

Miből szerzi a muníciót ehhez? 

A sport számomra alapkérdés. Ép testben ép lélek, nagyon pontosan fogalmazták meg az ókori görögök. A sport fiziológiailag hat a hormonokra, felszabadít, nagyon erősen hat. Úszom, spinnig bringázom edzőteremben és jógázom. Emellett meditálok, hetedik éve mindennap. Ez segít, hogy minden helyzetben a jelenben maradjak. Hiszem, hogy minél jobban elmerülünk, közeledünk a saját belső énünkhöz, gyökerünkhöz, annál jobban tudunk kapcsolódni önmagunkhoz és mindenki máshoz is.

Ötvenéves lesz, mire ez az interjú megjelenik. Hogyan éli meg az idő múlását?

Már nem foglalkozom a születésnapommal, inkább a karácsonyra fókuszálok, ha már ilyen közel van a kettő. Eljutottam abba a korba, amikor az ember már inkább adni szeretne, mint kapni. Egyébként az éveket nem számolom, azok úgyis csak számok. Sőt, ha már muszáj számolni, 45 éves koromtól már csak visszafelé haladok, így most 40 lettem! De komolyan szólva: nem tud megrémíteni a kor. Anyukám mai napig aktív művész: friss, okos, jól informált. A jelenben él, soha nem kesereg a múlton, és csak előre néz. Ha csak ezt el tudom tanulni tőle, már boldog ember vagyok.

Nyitókép: Pick Ízközösség
Koncertfotók: Kaszner Nikolett