Mesébe öltöztetett város, avagy kötelező gyermekirodalom, minden korosztálynak

Tanárként a kedvenc korosztályom, a 11-14 évesek voltak; ekkor még él a gyermeki varázslat és ártatlanság, de egyre inkább nyitnak a világ felé, és próbálják kifejezni a véleményüket. Ennek a folyamatnak a kibontakozása mindig magával ragadott, hálás feladatnak éreztem, hogy kísérőjük lehetek az úton. Szabó Róbert Csaba Vajon Nagyis története pont ennek a korosztálynak szól, és ezzel együtt nekem is. No meg mindenkinek, aki kicsit felidézné, milyen gyereknek lenni – vagy éppen megismerné, miképp is lehet jól bánni a gyerekekkel. De erről kicsit később.

Vajon Nagyit talán nem kell bemutatni a kiskamaszoknak és szüleiknek, ugyanis a vénlány nem először keveredett bajba. Az első róla szóló kötetben(Vajon Nagyi és az aranyásók) a verespataki aranybánya történetét ismerhettük meg, ezúttal pedig a Kincses Városban kalandoztunk – engem félig már itt megnyert a kötet. A cselekmény számos mesebeli elemét színezik ki Orosz Annabella csodás illusztrációi, aminek hála el sem kell képzelni a helyet, ahol épp zajlik a történet, mert előttünk elevenedik meg a város. Olyan helyeken járnak a szereplők, amelyekhez jómagamat is millió és még ezen felül két varázslatos élmény köt, és nem ereszt, akkor sem, amikor úgy érzem, már engedném, hogy távolodjon mögöttem a város.

Vajon Nagyi engedte, és messzire ment. Most pedig – bár már nemcsak a féket és a gázpedált tapossa felváltva a kis bogárhátújában, hanem a nyolcvanas éveit is – visszatér Kolozsvárra egy nemes cél érdekében. Unokája, Ferkó, két héten belül tizennégy éves lesz, ami egyet jelent: el fogja veszíteni azon képességét, hogy meglássa a világot körülölelő csodákat és varázslatokat. Ezt pedig nem hagyhatja. Hogy is hagyhatná?!

A kibontakozó történet tökéletesen visszaadja Kolozsvár nyüzsgő hangulatát. Az úton való araszolást kocsival, az emberek tolongását a vasútállomáson, a tüntetők tömegét az utcán. De megtekinthetjük a Fellegvárat, a Szabók bástyáját, a Botanikuskertben hallgathatjuk Beethoven negyedik zongoraversenyét, és még számos ismerős helyre kalauzolnak el minket Nagyiék. 

 

A szerzőnek külön köszönet jár azért, hogy egy olyan mesét írt, amelyben a valóságot díszíti fel mesebeli elemekkel, miközben elhiszi, hogy a gyerekek elég okosak ahhoz, hogy megértsék, mi is történik körülöttünk.

Akárhányszor olyan kérdést szegeztek nekem a diákok, amiről úgy gondoltam, hogy a válaszra kicsit még várniuk kell, mindig elhangzott: „ugyan, tanárnő, amúgy mi már úgyis tudjuk!” Bennem pedig mindig felmerült a kérdés:

tényleg tudják? Vagy csak tudogatnak, a mi feladatunk pedig az, hogy útbaigazítsuk őket, és ne hagyjuk, hogy rossz helyről szerezzenek be téves információkat.

Ezért is fontosak az ilyen kötetek: a felhőtlen szórakozás mellett támpontot is adnak, segítenek boldogulni az élettel. Ugyanakkor nem késő ilyesmi meséket olvasni felnőtt fejjel sem. Ha Vajon Nagyi bármelyik kötetét fellapozzuk, akár tankönyvnek is használhatjuk, hiszen irányt mutat, miként kell beszélni a gyerekekkel a világ dolgairól. Amolyan Mátyás király módjára; mondani is, meg nem is, mesét építve a valóság köré, meg nem is, igazat mondani, de ügyesen adagolni az igazságot.

Fantasztikus könyv, amit (nem csak) a Kolozsváriaknak érdemes elolvasni. De itt élve, itt járva talán kötelező is, mert nagy segítség lehet abban, hogy észrevegyük a mindennapi csodákat, amik körülvesznek minket.

Szórakozásomnak ugyanis a könyv befejeztével még nem volt vége, ahogy a mesének sem. Mikor a kötetről képeket készítettem, hatalmas vihar kerekedett, ami fákat csavart, ablakokat tört. Mintha csak visszatértek volna a gonosz erők, akik vihar által próbálták megállítani a nagyit. Épp a Fellegvár került volna egy képre a könyvvel, amikor az szinte a Szamosba landolt, kétszer is. Még mielőtt a „Füstbe ment terv” címet adtam volna a projektnek, egy idős nő, aki akár már nagyi is lehetett, megkérdezte, hogy segíthet-e. Így a következő kép nem a sikeressége, sokkal inkább a segítő szándék miatt kerül a többi közé.

 

Talán a nagyi jött vissza segíteni, talán ismét miatta érkezett a vihar, de egy biztos: a szerző meséje egy pillanatra életre kelt, és bebizonyította, hogy sikerrel járhat, aki észreveszi a csodát. Mert a legnagyobb rohanásban, vihar elől menekülve is meglátja a szemünk, ha valaki segítségre szorul, és ilyenkor is át tudjuk adni magunkat egy mesés világnak, és a varázslat továbbra is képes utat törni magának.

Fotók: Kürti Tünde