Másokért élni és meghalni – Boldog Salkaházi Sára élete és vértanúsága

Kult

Másokért élni és meghalni – Boldog Salkaházi Sára élete és vértanúsága

„2006. április 28-án kitörő örömmel fogadtuk a hírt: a Szentatya aznap délelőtt aláírta Salkaházi Sára testvér boldoggá avatásának dekrétumát. Ez azt jelenti, hogy az Egyház oltárra emelte, a boldogok sorában tiszteli azt a Salkaházi Sára szociális testvért, aki szerény, hűséges szociális szolgálat, értékes újságírói, írói, kulturális munka után 1944-ben, a legnehezebb utolsó hónapokban rejtegetett üldözött zsidókat Budapesten az általa vezetett otthonban” – írja egy helyütt Erdő Péter bíboros. 125 éve ezen a napon született boldog Salkaházi Sára.

Salkaházi Sára igaz ember volt a szó legteljesebb értelmében. Nagyon korán megérezte Isten hívását, de nagyon szerette az újságírói lét független, szabad világát is – olykor megzabolázhatatlannak tűnő természete nem kedvelte a korlátokat, ezért majdnem 10 évbe telt, mire beteljesítette hivatását. Ez idő alatt persze folyamatosan segített rászoruló embertársainak és önmaga jobbításán is dolgozott. Tökéletes volt a maga tökéletlenségében, mindig vágyott arra, hogy jobbá váljon, de nem volt mentes az emberi gyarlóságoktól sem. Regénybe illő életút rajzolódik ki előttünk, amelyet novellái, kiadatlan könyve, naplója, levelei, testvére és legjobb barátja visszaemlékezései és az életéről szóló könyv tesz még árnyaltabbá. Ki volt, honnét érkezett, mi hajtotta ezt a bátor nőt, aki végül életét adta másokért?

Salkaházi Sára 13 évesen – Fotó: salkahazisara.com

Salkaházi Sára nagyapja, Schalkház Lipót Ausztriából származott, 1942-ben telepedett le Kassán, itt vendéglőt nyitott, és megépítette a „Schalkház” fogadót, ahol művészi esteket, hangversenyeket szerveztek: a hely nagyon hamar a kassai szellemi és kulturális élet központjává vált. Származása ellenére a nagyapa a reformkor, a magyar forradalom hatására lélekben magyarrá vált, és ezt a lelkületet fia is örökölte tőle. Az ifjabbik Lipót még pincérinasként tanult, amikor édesapja meghalt. Mire elvégezte az iskolát, a szálloda majdhogynem tönkrement. Egy grazi leányt vett feleségül, akivel három gyermekük meghalt, majd – bátyja 1897-es születését követően – 1899. május 11-én világra jött Sára. Édesapját már kétévesen elveszítette.

Az árvaság, az apa nélküli gyermekkor nyomot hagyott életükben. Édesanyja – az atyai kéréshez híven – gyermekeivel magyarul beszélt, bár ő maga törte a nyelvet.

Sára – bátyja visszaemlékezései szerint inkább fiús gyermek volt. Szívesen játszott indiánosdit, de a tánciskolai illemet is ismerte. Az elemi után a polgári iskolát a kassai Orsolya nővéreknél kezdte, majd ugyanott folytatta a tanítóképzőben. Ebből a korszakból olyan lányként emlékeznek rá, aki fiús egyszerűséggel cipelte könyveit a hóna alatt.

A polgáriban kötött életre szóló barátságot Forgách Erzsébettel, akinek visszaemlékezései még finomabbra rajzolják portréját.

Erzsébet felidézi, hogy Sára mókás leány volt, aki szellemes ötleteivel akár az egész osztályt képes volt becsapni, de mindezt olyan kedvesen tette, hogy mindenki rajongott érte. Emellett már-már tékozlóan jószívű és nagyvonalú volt. Vasárnaponként és ünnepnaponként édesanyja misére vitte a gyerekeket. Bátyja leírta, hogy sokszor látta az ágya előtt térdelve, fejét a kezébe hajtva imádkozni.

Szülővárosában, Kassán kezdte pályafutását, tanítónőként, azonban a történelem nagyon hamar beleszólt az életébe. A háború befejezését követően a Csehszlovákiába került magyarság elszakadt az anyanemzettől. Ezt a változást nagyon megszenvedték, egyre nehezedett az élet Kassán. Sokakat internáltak, újságokat tiltottak be, kiutasították a szellemi elit tagjait. Sárát – pedagógus kollégáival együtt – arra kényszerítették, hogy tegyen hűségesküt az államnak. Mivel erre nem volt hajlandó, elköszönt a tanítói pályától, amit amúgy sem érzett igazi hivatásának, és tisztviselőként helyezkedett el a szállóban, ahol édesanyja dolgozott.

Ebben az időszakban fiatal nőként még világi dolgok is érdekelték.

Barátnőivel közösen vezetett naplójukban fiatalemberek, akkori ideálok is szóba kerültek. Sőt, még a szerelem is megperzselte: majdnem férjhez ment, de viszonylag gyorsan rájött, hogy ez nem az ő útja, és visszaküldte a gyűrűt vőlegényének.

A szigorítások egyre folytatódtak, bezárták a premontrei gimnáziumot is, hiába írta alá sok száz szülő a kérvényt a döntés ellen. Mindezek az események arra késztették Sára családját, hogy valamennyien kitanuljanak egy-egy szakmát. Sára a könyvkötészetet választotta, emellett pedig 1919 elején megszerezte újságíró igazolványát, az Esti Újságban megjelent az első cikke, és hamarosan a lap munkatársa lett. Önálló, szabad szellemű nőként szívesen vállalta ezt a kötetlen hivatást.

„Önállóság, cigaretta, kávéház, csavargás a nagyvilágban hajadonfőtt, zsebredugott kézzel, friss vacsora egy kis kocsmában, cigányzene...” – írja naplójában.

1926-ban megjelent Fekete furulya című novelláskötetét többek között Babits Mihály és Török Sophie is méltatta a Prágai Magyar Hírlapban. Minden körülmény arra utalt, hogy ez a lázadó, okos, tanult nő pályára került, úton van a híres újságíróvá, vagy íróvá válás felé.

A látszat ellenére azonban egyre inkább érlelődött Sárában az érzés, hogy az áldozatvállaló, másokért élő szeretet a fontos.

Az újságírás mellett könyvkötőként is dolgozott: úrilány létére nem szégyellt beállni munkásnak, itt belelátott a dolgozó asszonyok nehéz sorsába, mindennapjaiba, apró örömeibe. Közben kettős érzések dolgoztak benne. Húgának segített a kalapüzletében, regényt írt a kisebbségi létről, novelláskötetet tervezett. A keresztényszocialista pártba is belépett, hogy segítsen a nép egyszerű gyermekeinek, még a pártlap szerkesztését is elvállalta.  

Fotó: salkahazisara.com 

Ez idő alatt folyamatosan kereste a lehetőségeket, hogy a nehéz sorsú embereknek segítsen.

1927-ben megismerkedett az első magyar női országgyűlési képviselő, Slachta Margit által alapított modern katolikus szerzetesközösséggel, a Szociális Testvérek Társaságával, amelyben szociális, karitatív és nőmozgalmi munkára is lehetősége nyílt. Ahogy egyre inkább megismerte a szegénységet, a nyomorúságot, egyre erősebben kezdte érezni Isten hívását. 1928 tavaszán elvégezte a Szociális Testvérek Társaságának szociális és népjóléti tanfolyamát, és a társaság anyaházába, Budapestre is ellátogatott. S mivel az új közösségben kissé idegenkedtek túl modem stílusától, nagy döntést hozott: lemondott az újságírói élet nyújtotta szabadságról és letette a cigarettát. 1929-ben már ezt írja naplójában novíciaként (próbaévesként):

„Keresztül kellett gázolnom magamon, keresztül kellett lépnem önmagamon, meg kellett ragadnom önmagamat, hogy önmagamat lerázva, megsemmisítve ráismerjek önmagamra, ráeszméljek énemre.”

1930-ban, pünkösdkor tette le első fogadalmát, ettől kezdve fő feladatai közé tartozott a karitatív munka irányítása Kassán és a nők segítése általános és katolikus műveltségük gyarapításában. Előadásokat tartott, megalapította a Katholikus Nő című folyóiratot. 1932-ben a csehszlovákiai Komáromba települt.

Hihetetlen munkabírásról tanúskodik életének következő szakasza is. Még elmondani is sok, hogy a Komáromban töltött két év alatt milyen  sokat dolgozott: heti 26 hittanórát tartott 13 osztályban, több iskolában, nehéz sorsú családokat látogatott, élelmiszergyűjtést kezdeményezett, ebből pedig naponta 500 gyermek számára biztosított ebédet, leányifjúsági mozgalmat szervezett, a Katholikus Nő című lapot szerkesztette, könyv- és kegytárgykereskedést működtetett.

Jelentős szerepet játszott a szlovákiai nőmozgalmak szervezésében,

megalapította a Katolikus Nőszövetséget, ebben gróf Esterházy Lujza író, fordító, a csehszlovákiai magyar katolikus értelmiségi mozgalom egyik vezető személyisége segítette munkáját. Céljuk az volt, hogy segítséget nyújtsanak a szociálisan rászoruló nők számára, a képzésben is.

1937-ben Sárából előtört a vágy, hogy missziós nővérként tevékenykedjen. A Brazíliában élő magyar bencések kértek segítséget tőle, és el is kezdte szervezni kiutazását. Bár Slachta Margit támogatta terve megvalósításában, a sors közbeszólt. Mire az összes engedély, vízum rendben lett volna, a Felvidék magyarlakta része visszakerült az anyaországhoz. Sára újra magyar állampolgár lett, már magyar útlevélre volt szüksége. Mire ez is elintéződött, kitört a második világháború, és az utazás végleg ellehetetlenült.

A meghiúsult utazást követően folytatta segítő tevékenységét a háború sújtotta világban: adományokat gyűjtött a rászorulóknak. 1940-ben letette örök fogadalmát. A nácizmus idején bátor döntést hozott: németes hangzású Schalkház nevét Salkaházira magyarosította. Ahogy A Lélek Szava című lapban írja:

„Szívben, lélekben, érzésben, kultúrában magyar vagyok. Magyarnak érzem és vallom magam, s annak vallottam húsz esztendő alatt is... Hát csak éppen a nevem ne lenne magyar?

... Névmagyarosítás. Én kezdtem? Dehogyis. Jó nagyapám kezdte... Hát én csak befejezem, amit ő elkezdett. Nem új nevet veszek fel, hanem a szó szoros értelmében magyarosítok. Legyen az eleje is magyar, a kezdete is. Legyen a nevem is egészen magyar”.

Salkaházi Sára 1941-től a 10 éves múltra visszatekintő Katolikus Dolgozó Nők és Leányok Országos Szövetségének központi vezetője lett. Sok munkát adott a központi irodával, 6 otthonnal rendelkező szervezet vezetése, amelynek a Balatonon is volt egy üdülője, emellett lapkiadással is foglalkozott. Salkaházi Sára továbbfejlesztette a szövetség tevékenységét, 3 év alatt 5 új otthont alapított, előkészítette és elkezdte az első magyar Munkásnő Főiskola megépítését.

A háború és üldöztetések idején az otthonokban sorra jelentkeztek a rászorulók és üldözöttek, és ők mindent megtettek, hogy segítsenek. A társaság összes budapesti és vidéki háza tele volt bujtatottakkal.

Salkaházi Sára elsősorban a Kárpátaljáról menekült zsidók számára nyújtott menedéket a balatoni üdülőtelepen és Budapesten,

a Bokréta utca 3. alatt működő, általa vezetett katolikus leányotthonban. Hamis papírokat szerzett, felvette őket bentlakó alkalmazottaknak. December végén harminc menekült tartózkodott az otthonban illegálisan. Az otthon egyik lakója feljelentette Sára testvért. A nyilasok december 27-én megszállták a házat. Salkaházi Sára ekkor nem tartózkodott bent, a nyilasok azonban megvárták. Látva, hogy a ház előtt őr áll, elmenekülhetett volna. Ő azonban lement a pincébe, hogy védenceinek segíthessen. Azonnal letartóztatták.

Ellenállás nélkül, rózsafüzérét magához véve követte hóhérait.

Hét zsidó lányt és Salkaházi Sárát elhurcolták, megkínoztak, megölték, majd holttestüket a Dunába dobták. A zuglói nyilasper dokumentumaiban írnak róla, és megemlítik, hogy mielőtt meghalt, hatalmas keresztet vetett. Az esetet vele együtt halálra ítélt szemtanú igazolta: egy zsidó fűtőfiú, aki a kivégzés előtt egy pillanattal a vízbe vetette magát, és kiúszott.

A háború után kiderült, hogy az otthon egyik korábbi alkalmazottja, Dömötör Erzsébet jelentette fel Salkaházi Sárát. Dömötör Erzsébetet 1949. február 14-én 10 év fegyházra ítélték.

Salkaházi Sára tragikus halálának emlékét is őrzi a Cipők a Duna-parton emlékmű – Fotó: Wikipédia

A Salkaházi Sára halálát követő években számos cikk született hősiességéről és vértanúságáról, 1947-ben posztumusz kiadásban jelent meg Ének és sóhaj – Krisztus legendák című könyve, 1968-ban az Új Emberben emlékeztek meg mártírhaláláról.

Hősies embermentő tevékenységéért a jeruzsálemi Yad Vashem Intézet 1972-ben felvette a Világ Igazai közé.

Szerepelt többek között Vadász Ferenc „Legenda nélkül” – 100 partizán és ellenálló című könyvében. 1989 óta emléktábla őrzi nevét kivégzése helyén,1996-ban pedig bátor magatartása és helytállása elismeréséül posztumusz „Bátorság érdemjelet” kapott.

Salkaházi Sárát 2005-ben avatták boldoggá. A szertartáson sok ezer ember vett részt, zsúfolásig megtelt a Szent István Bazilika előtti tér. Erdő Péter bíboros olvasta fel a pápa levelét: „Elfogadva testvérünk, Erdő Péter bíboros, esztergom-budapesti érsek, valamint sok más püspök testvérünk és sok hívő kérését, és miután megkértük a Szenttéavatási Ügyek Kongregációja véleményét is, apostoli tekintélyünkkel megengedjük, hogy Isten szolgálója Salkaházi Sára vértanú szüzet, a Szociális Testvérek Társasága szerzetes nővérét, aki életét adta a szegényekért és az üldözöttekért, mától kezdve boldogként tiszteljék, és hogy ünnepét megtarthassák a jogban előírt helyeken és módon minden év Május 11-én.”

Hazánkban Salkaházi Sára volt az első középosztálybeli nő, akit a boldogok sorába emeltek.

Hasonló esemény 1083 óta – akkor Szent Istvánt, illetve fiát, Szent Imrét, és annak nevelőjét, Szent Gellértet avatták boldoggá – nem történt Magyarországon.

Ajánljuk még:

Pásztorételtől a magyar konyha szimbólumáig – nagyszabású kiállítás nyílik a Vendéglátóipari Múzeumban a gulyásról

A gulyás 2017 óta szerepel a hungarikumok jegyzékében. A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum Gulyás: Pásztorételtől a magyar konyha szimbólumáig, Gasztronómia, hagyomány, közösség, identitás, művészet című időszaki kiállítása e sokunk által kedvelt és sokféle formában népszerű ételünkhöz kapcsolódó hagyományokat mutatja be. A május 15-október 13. között látogatható kiállításban megismerkedhetünk a pásztorok életmódjával, eszközeivel és a gulyás elkészítésének hagyományos fogásaival is.