Ma van zöldcsütörtök. De tudod, miért?

Kult

Ma van zöldcsütörtök. De tudod, miért?

A mai nappal belépünk a húsvéti ünnepkör legszigorúbb időszakába: nagycsütörtök van. De miért hívjuk a nagycsütörtököt „zöldcsütörtöknek”? Hová mennek ezen a napon a harangok? Mit jelent az oltárrablás és a pilátusverés? Mi köze a nagycsütörtöknek a rózsavízhez? Milyen hiedelmek kapcsolódnak ehhez a naphoz? Már a kérdésekből is kiderül, milyen gazdag szokásanyag élt a magyar nyelvterületen ezen a napon.

A keresztény világban ez a nap az utolsó vacsora, valamint Iskarióti Júdás árulásának és Jézus elfogásának emléknapja. A néphagyományból ismert szokások és gesztusok is erre az eseménysorra reflektálnak. A néphagyomány két forrásból merít: egyrészt a liturgikus év vallási tartalmából, másrészt a gazdasági év ritmusát kijelölő szükségletekből. Ez a kettősség mindvégig meghatározza a népszokások természetét és tartalmát, különösen ünnepeinken. Húsvét kiváltképp bővelkedik vallási és profán eredetű szokáselemekben és paraliturgikus cselekvésekben.

Nagycsütörtök is a bibliai eseménysort követve telt meg laikus szokásanyaggal. Jézus Krisztus ezen a napon hívta össze tanítványait az utolsó vacsorára. Ez alkalommal Jézus az egyiptomi kivonulás emlékére megmosta tanítványai lábát. A vacsora után a tanítványok elkísérték őt az Olajfák hegyére, a Gecsemáné-kertbe, ahol Jézus búcsút vett tőlük, majd imádkozva virrasztott, hogy fölkészüljön a közelgő áldozatra. A többiek elaludtak. Júdás – az egyik tanítvány – 30 ezüstpénzért elárulta a katonáknak, hol találják Jézust, és azok elfogták őt.

A keresztény világban ezen a napon elcsendesednek – népies kifejezéssel „megsüketülnek” – a harangok, és csak nagyszombaton, a feltámadási szertartás keretében szólalnak meg. „A harangok Rómába mennek” – tartja a mondás, aminek mondai eredete van. 1674. nagyszombatján a római Szent Péter-templom sekrestyése felment a templom tornyába, ahol meglepetésére egy idegen öltözetű ifjút talált mély álomba merülve. Fölébresztették, de maga sem értette, mi történt vele, majd latinul bemutatkozott, és elmondta, mire emlékszik.

Neve Kopeczky Mihály, Késmárkon diák, és nagy vágy támadt benne látni az örök várost és híres templomait. Minthogy azt hallotta, hogy húsvétkor a harangok Rómába repülnek, ő is elhatározta, hogy a haranggal együtt megteszi ezt az utat. Felmászott hát a késmárki toronyba, ott az öreg harang belsejébe bújt, és szíjjal odakötözte magát a harang nyelvéhez. Egyszerre csak nagy rázkódást érzett, mintha kirepült volna a toronyból, mire elvesztette eszméletét. Nem is nyerte vissza elébb, amíg a Szent Péter templom sekrestyése föl nem ébresztette.

Kopeczky története nagy feltűnést keltett egész Rómában, ott pártfogói akadtak, és nem is tért vissza többé. A harangok némaságával az emberi viselkedés regulái is érvénybe léptek: Magyarbánhegyesen például nem volt szabad énekelni, muzsikálni, de még fütyülni sem, mert úgy tartották, ezzel csak növelnék Krisztus szenvedését.

Az elnémult harangokat kereplőkkel helyettesítik három napig – a háromnapos gyász idején. A húsvéti kereplés széles körben elterjedt népszokássá vált, mely kétféle formában is fennmaradt. Egyrészt zajkeltő, gonoszűző funkcióval egyes helyeken az asszonyok ilyenkor végezték el a féregűzést: lyukas, elhasznált fémedénnyel a kezükben, azt ütögetve körbejárták a házat, és kígyót-békát űző szöveget mondogattak.

Másrészt viszont fiatal fiúk járták kerepelve a falut többször is napjában, imára buzdítva, és adományokat kérve. A Jászságban a szokás mindkét formája élt, egymással párhuzamosan. A kereplésnek különböző elnevezései éltek a magyar nyelvterületen: a palóc Istenmezején kerepityelésnek hívták, korpitálásnak nevezték Hangonyban, és Szentsimonban, az északi csángóknál a román nyelvből átvett tokálásnak felelt meg, a baranyai Püspökszenterzsébeten pedig pörgettek.

Ford Madox Brown (1852–1856): Jézus megmossa Péter lábát – Forrás: Flickr.com

Népszokásaink egy már kiveszett eleme a nagycsütörtöki lábmosás, amely az utolsó vacsora krisztusi gesztusát idézte. Ilyenkor sok helyütt egyházi méltóságok mosták meg tizenkét szegény ember lábát, Gyergyószentmiklóson például a pap tizenkét gyermek lábát mosta meg ilyenkor. Történeti érdekesség, hogy ezt a szokást a Habsburg uralkodók is tartották: tizenkét szegény öregember lábát mosták meg Nagycsütörtökön. A lábmosás szokásának további táji változatai például, hogy Tápán és Dálnokon az anya mosta meg gyermekei lábát, a bukovinai Istensegíts módosabb gazdái pedig meghívtak szegény embereket a saját házukba, ahol megmosták lábukat, és megvendégelték őket.

Nagycsütörtöki liturgikus hagyomány, hogy megfosztják az oltárt díszeitől, és egyetlen gyertya kivételével minden fényt kioltanak. Az oltárfosztás hagyományát Nyitra környékén oltárrablásnak hívják. Ennek a szokásnak a fejleménye, hogy Tápén az asszonyok a templomzászlókat is megfosztják díszeitől, leszedik róluk a selymeket, és a zászlórudak csupaszon maradnak. A Lányi kódexben (1519.) található feljegyzés szerint a nagycsütörtöki vecsernye után az oltárokat is megmosták. Az oltármosás hagyománya feltehetően a középkorban elterjedt liturgikus lábmosás hatására alakult ki. A kapcsolódást egyértelműsíti, hogy az oltármosás után a szegedi apácák a szegények lábát is megmosták.

Az Andrásfalváról Dévára telepített székelyek körében élt egy érdekes hagyomány: Nagycsütörtökön gyephantot tettek a kapufélfára. Ez a szokás Júdás árulásának egyik momentumára utal, miszerint azt mondta a katonáknak, hogy gyephanttal jelöli meg azt a kapufélfát, ahol Jézus szállását találják. Ezt megtudva, Péter minden kapufélfára gyephantot tetetett, így Jézus csak később került a poroszlók kezére. A szokás kialakulásában szerepet játszhatott a nagycsütörtöki vegetációs hagyomány: zöld ételek fogyasztása, zöld levélzöldségek (tipikusan a spenót) vetésének ideje.

A nagycsütörtököt „zöldcsütörtöknek” is hívják, az elnevezésnek pedig több magyarázata is van. Egyesek szerint a 13,. században használt zöld színű miseruhára utal, mások a zöld színt a reménnyel kapcsolják össze: a megváltás reménye ezen a napon szökkent szárba, a Gecsemáné-kertben. A népi gyakorlat szerint ezen a napon zöld színű zöldségekből készítettek ételeket: csalánból, sóskából, spenótból főztek, a komló zsenge rügyét is szedték. Még a kislibáknak is zöldet vágtak a kevertjükbe.

Hadd ajánljunk ehhez egy jó receptet: így készíts finom, friss zölcsütörtöki levest

A gyermekek körében alakult ki és terjedt el sok helyütt a pilátusverés, pilátuségetés (Szegeden pancilusozás) szokása. Innen ered a mondás: „verik, mint Pilátust”. Eperjesen például a lamentációk előtt az inasgyerekek végigjárták a kereskedőket, elkérték tőlük a fölösleges vagy rossz ládákat, hordókat, azokat a templom elé vitték, majd, amikor a lamentáció végén a pap hármat suhintott nádpálcájával a főoltár lépcsőjére, odakint rettenetes lárma közepette szétzúzták azokat. Ebből a faanyagból készült aztán a nagyszombat reggeli máglya a tűzszenteléshez. Másutt a legények nagycsütörtökön este nagy tüzet raktak, abban égették el a Pilátust jelképező szalmabábut.

Sok helyütt a húsvétvasárnap hajnali határkerüléshez hasonló határjárást, kápolnajárást tartottak, minden keresztnél, stációnál imádkoztak. Jászladányban a falut kerülték meg, Kiskunfélegyházán pedig a határbeli kereszteket keresték fel ezen a napon. Ilyenkor nem énekeltek, hanem csöndben imádkoztak, a pincehelyi asszonyok például teljes csöndben mentek ki a határbeli keresztekhez imádkozni. Ehhez a szokáshoz kapcsolódik a virrasztás hagyománya is: Garamszentbenedeken például a szlovák asszonyok felravatalozták a koporsóban lévő Krisztus-szobrot, és hajnalig imádkoztak mellette.

patak

 

A nagycsütörtöki szokásrend része volt a rituális tisztálkodás is. Baján például a felnőttek nagycsütörtökön reggel szótlanul lementek a Dunára, és megmosták a vízben arcukat, lábukat abban a hitben, hogy ezáltal elkerüli őket a betegség. Ilyenkor a lovakat is levitték megitatni. A palóc lányok a határjárás után mentek ki a folyóra, ahol „rózsavizet” vettek, abban mosakodtak meg. Vittek a vízből az otthon maradtaknak is, hogy ők is meg tudjanak mosakodni belőle.

A 19. század közepén a szegedi legények kukorékolva költötték föl hajnalban az embereket a rituális mosakodáshoz. A hajnali kukorékolás gesztusa nyilván Péter apostolnak a Krisztus megtagadására vonatkozó történetét idézi. Mezőkövesden hajnalban a Kánya-patakról hoztak vizet, azzal locsolták körül a házat, hogy megvédjék a családok és a gazdaságot a betegségektől, bajtól.

Sokrétű és színes szokásanyagunkból csupán néhány kiragadott példát vettünk számba a nagycsütörtökkel kapcsolatban. A variációk gazdagsága és az egyes vidékeken tapasztalható hangsúlyok jelzik, hol milyen szempontok formálták a hagyományt, és milyen funkciók éltették hosszabb ideig. Ha nem is tudjuk már szervesen beépíteni saját életünkbe, érdemes ismernünk őket, és évente megemlékeznünk eleink tartalmas életének eme szimbolikus mozzanatairól.

A borítóképen Giotto di Bondone (kb. 1266–1337) Utolsó vacsora című, 1320–25 közé datált festménye látható.

Ajánljuk még:

„Sokak szekrénykéjét nyitogatom, akaratlanul is” – interjú Berecz Andrással

A népi kultúra „lármafái” közül kétségkívül Berecz Andrásé az egyik legmagasabbra csapó láng hazánkban. Szava és éneke megjárta a magyar vidék minden zugát, kirepült a bércek felett, és a tengerentúlon is felmelegítette a magyar nyelv és folklórkincs iránt fogékony emberek szívét. Tiszta forrásból merített tudását – mellyel kapcsolatban a néprajz régóta a huszonnegyedik óra veszélyeire figyelmeztet – saját egyéniségén átszűrve adja tovább és teszi emlékezetessé óvodásoktól nyugdíjasokig minden korosztálynak. Berecz Andrással tudásról, munkáról és az örökség erejéről beszélgettünk.

 
X
Már követem az oldalt