„Lélekben nem lehet nyugdíjba vonulni a jégtáncból” – Regőczy Krisztinával és Sallay Andrással beszélgettünk

Lehet-e egyáltalán tökéletesen civilként élni két ennyire népszerű sportolónak, akikre nemzedékek emlékeznek ma is, példaképként?

Krisztina: Szinte nem telik el úgy nap, hogy valaki ne ismerne meg a boltban, a piacon. Én ezt „Krisztikézésnek” hívom, mert annyira aranyosak az emberek, hogy nem tudják, hogy becézzenek még jobban. Megvan ugyan az érzés bennem, hogy már nem vagyok aktív sportoló, de a korcsolya világától nem is lehet elszakadni.

András: Megható az emberek reakciója, amikor felismernek, és nem csak itthon. Tokióban történt egyszer a 2000-es években, a Yoyogi Stadionban, amikor a Nemzetközi Korcsolyaszövetséggel éppen egy versenyt készítettünk elő, hogy odajött egy falatnyi kis idős japán asszony, és azt kérdezte: „Maga véletlenül nem Sallay András?” – mire, természetesen bemutatkoztam. Azt felelte: „én emlékszem magukra: ’77-ben versenyeztek itt.”

Bárkit megszólítok, bármit teszek, aszerint ítélnek meg, ahogy a jégtáncból ismernek, tehát nekem fontos annak maradnom, aki voltam.

Fotó: Roggs Fényképészet

Több kiváló jégtáncosunk is volt, ám nem mindenki emléke ilyen élénk a magyar köztudatban, mint a Regőczy–Sallay-párosé. Mit gondolnak, minek köszönhetik máig tartó népszerűségüket?

Krisztina: Amikor versenyeztünk, és Magyarországot képviseltük a nemzetközi mezőnyben, élsportolókként viselkedtünk. Ebbe nőttünk bele, megtanították nekünk, mit jelent egy ország színeiben kiállni: micsoda megtiszteltetés és mekkora felelősség – mindez pedig fegyelmezettséget és kifogástalan modort kívánt. Ugyanakkor, amikor hazajöttünk egy-egy világversenyről, másnap pont olyan gimnazisták voltunk, mint a többi gyerek. Azt hiszem, azért kedveltek meg bennünket ennyire, mert meg tudtunk maradni közvetlennek, meg tudtuk őrizni az emberekkel való természetes kapcsolatunkat.   

      

Én azt gondolom, a máig tartó népszerűség egyik kulcsa az a különleges szimbiózis, amelyben táncoltak. Nagyon erős bizalom kell a páros műfajokhoz. Ha visszanézzük a szerepléseket, úgy tűnik, hogy behunyt szemmel is ilyen pontosan tudták volna eltáncolni a koreográfiákat.

Krisztina: Valóban, kézszorításokkal is tudtunk kommunikálni. A richmondi pályán például, amikor a délutáni edzésekre három-négy busznyi iskolás gyereket hoztak ki, akiktől mozdulni is alig lehetett, azt gyakoroltuk, hogy becsuktam a szemem, és Bandi irányított a tömegben. Annyira begyakoroltuk ezt, hogy amint a kisujjával hozzámért, már tudtam követni. Hatalmas iskola volt.

Aki a művészet egyik ágában sikeres, jellemzően több más művészeti terület iránt is fogékony. A jégtánc esetében a zenei műveltség is alapvető, de ugyanúgy kell tudni képekben is gondolkodni, mint mozdulatokat formálni. Mi volt az „egyéb” művészeti tápanyag pályájuk során?

András: Én fotóztam, aztán mellette festeni kezdtem. A sors összehozott Szegvári Károly festőművésszel, akinek megmutattam az első festményemet: Tiziano egyik képének másolatát. Mire ő meghívott a műtermébe és végül hat évig tanultam nála. Valóban olyan képlátást kaptam tőle, ami nagyon sokat segített a korcsolyázásban.

Krisztina: Bandi színmemóriája olyan, hogy évekre visszamenőleg megmondja, milyen árnyalatú fellépőruháink voltak, de nagyon sok emelésnek a vonalát is ő találta ki. Az én életemnek pedig szerves része volt a klasszikus zene, ebben nőttem fel.

Fotó: Roggs Fényképészet

1967-től 1985-ig alkottak egy párt a jégen, majd utána is a korcsolyasportban folytatták pályafutásukat. Krisztina jégtánciskolát nyitott Bostonban, Magyarországon utánpótlás-edzőként dolgozott, a Nemzetközi Korcsolyázó Szövetség edzői bizottságának elnöke és jégtánc szakbizottságának vezetője, majd a Nemzetközi Korcsolyázó Szövetség műkorcsolya, jégtánc és szinkronkorcsolya szakági sportigazgatója volt. András az International Management Group képviseletében sportmenedzserként dolgozik. Azaz máig tökéletes rálátásuk van a sportágra és a szemük láttára változott sokat a korcsolya világa. Mi az, ami nagyon más, mint amikor együtt versenyeztek?

Krisztina: A műkorcsolya látványsport, így évről-évre folyamatosan fejlődik, óriási változáson ment keresztül mióta mi abbahagytuk a versenyzést. Egyre nagyobb szabadságot kaptak a fiatalok, bejött a pontozásos rendszer és miközben az előadásmód kifinomultsága egyre inkább a művészet irányába tolta a jégtáncot, a technikai tudás is elképesztő fejlődésen ment át. Minden bajnok megteremtette a maga stílusát és azt a következő szezonban már másolták a többiek.

András: Nekünk is vannak ezzel kapcsolatos történeteink. Készültünk a müncheni világbajnokságra – előtte Pozsonyban, a világbajnokságon tizenharmadikok lettünk –, mire a Kriszta mamája, aki zene- és tánctanár volt, azt mondta, hogy ide csárdás kell. Ezzel az újítással lettünk hatodikak Münchenben. Nyilván nem korcsolyázni tudtunk jobban, hanem a látványelemek és a koreográfia volt újdonság. Majd a Helsinki Európa-bajnokságon lettünk másodikak – a jégtánc világában szamárlétrát végig kell járni –, a bírói testület elnöke ki is jelentette, hogy „Hölgyeim és uraim, tessék megnézni a Regőczy-Sallay párost: ez a jégtánc jövője!”. Két hétre rá elmentünk Tokióba, ahová egy nagyon klassz, dallamos indulót vittünk, mert az előírt kötelező tánc ritmusa induló volt, mire a közönség dermedt csöndben ült: kiderült, hogy az amerikai tengerészgyalogság második világháborús indulóját sikerült kiválasztanunk. Nos, itt ugyanaz az ember, aki korábban a Sallay–Regőczy-stílusról áradozott, odajött és közölte: „Gyerekek, vegyétek észre, hogy elavultak vagytok! Miért nem csináljátok ugyanazt, mint az oroszok: a klasszikus balettet?”. Negyedikek lettünk azon a versenyen. Így működik a korcsolya világa.

       

Mi volt a legnagyobb különbség a nemzetközi mezőny többi résztvevője és a Regőczy-Sallay jégtáncpáros között?

Krisztina: A felkészülési körülményeket össze sem lehetett hasonlítani a miénkkel. Az oroszok például balettmesterekkel koreográfusokkal dolgoztak, egy-egy párossal 10-20 ember is foglalkozott. Mi, itthon kisebb apparátussal, de fantasztikus emberekkel és nagyobb egyéni szabadsággal készültünk. Sokáig még sátor sem volt a fejünk felett.

A koreográfiát mi magunk állítottuk össze, a kűrruhákat is mi terveztük és varrattuk, és persze állandóan gyakoroltunk.

 Olyan is volt, hogy hajnalban kellett kelni és edzésre menni, mert akkor kaptunk helyet a jégen.

András: Kriszta édesanyja mindig ott volt, velünk, mondhatni ő menedzselt bennünket. Olyannyira, hogy a gépkezelők már egy idő után tudták, hogy igyekezniük kell a jég előkészítésével, különben „jön a Regőczy-anyuka”. A ’60-as években Angliából hoztak ide jégtánc edzőt, mert a Szovjetunióból még nem jöttek. Így kaptuk meg a Roy és Betty Callaway párost, akik közül mi Bettyvel szerettünk volna edzeni leginkább, és a sors úgy hozta, hogy Royt leszerződtették Milánóba, így teljesült a vágyunk. Persze, mindent nekünk kellett fizetnünk, mert a párt szerint a korcsolya úri sport, tehát finanszírozzák, akik művelik.

Fotó: Roggs Fényképészet

Ilyen körülmények között nem is tekinthető egyenlő esélynek, amivel a nagy korcsolya-nemzetek ellen indultak a versenyeken. Hogyan készültek a saját koreográfiák?

Krisztina: Túlzás nélkül állíthatom, hogy amikor elkezdtünk együtt összerakni egy koreográfiát, nagyjából két óra alatt össze is állt az a mozdulatsor, amit aztán rengeteget kellett csiszolgatnunk, gyakorolnunk, hogy úgy menjen – ahogy a nagyapám mondta –, hogy még az orrcimpánk is egy irányban álljon. Fantasztikusan tudtunk együtt dolgozni, sosem vesztünk össze. Alapvető volt, hogy csakis olyan zenére koriztunk, amit mindketten szerettünk és át tudtunk élni.

András: Amikor ’78-ban Franciaországba készültünk, Claude Debussy La mer című szimfonikus költeményére alkottunk koreográfiát, amit megmutattuk Szegvári Károly festőművésznek, mire ő azt mondta, olyan az egész, mintha hullámzana. Pontosan ezt a hatást szerettük volna elérni, hogy a közönség a tenger hullámait lássa a Debussy zenéjére írt táncunkban. Majd a kész koreográfia után Nagy Zoltán balettmesterünk tovább csiszolta mozdulatainkat, de nemcsak fizikailag, lelkileg is felkészített a versenyre.

      

Mit jelent pontosan a lelki felkészítés ebben az esetben? Ki gondoskodott arról? 

Krisztina: Négyen alkottuk a kis csapatunkat: anyu, Zoli és mi ketten. Betty kevesebbet volt velünk.

András: Kriszta édesanyja volt a biztos háttér, Zolinak pedig fantasztikus türelme volt, és soha nem szólt le. Zseniálisan tudta viszont mondani, hogy „Bunduskám, ez jó volt, de még nem tökéletes.” Amíg meg nem nyertük a világbajnokságot, soha semmi nem volt „jó”, minden csak „jobb”. Neki köszönhetem, hogy mai napig úgy tudom felemelni a karom, mint hajdan egy-egy figurához, és még mindig benne van a mozdulatban az akkori precizitás, nem remeg a kezem. 1980-ban, Lake Placidban az olimpián Kriszta 38 fokos lázzal korcsolyázott. Az utolsó számnál azt mondta, „Bandi, nem bírom tovább”, és akkor ugyanúgy, ahogy Zoli mondta nekünk, csak annyit mondtam: „Tartsd magad!” Másodikak lettünk. Ezt jelenti a lelki felkészítés.

Ez volt az a bizonyos olimpia, amelyen a teljesítmény alapján első hely járt volna.

András: A szovjet csapat elnökasszonya odajött eredményhirdetés után, és azt mondta: „András, a következőt ti nyeritek!”

Krisztina: Mai napig nem tudom megállapítani, hogy jobbak voltunk-e vagy sem, de három-négy pontozási variáció szerint is mi kellett volna nyerjük az első helyet.

Fotó: Roggs Fényképészet

Profi jégtáncos múlttal és sokévnyi edzői és sportszervezői tapasztalattal hogy látják, mi a fontosabb ebben a sportágban a sikerhez: a tehetség vagy a szorgalom? Lehet egyáltalán egy közepes képességű gyerekből sok munkával, kitartással jégtáncbajnok?

Krisztina: Azt már szinte az első percekben lehet látni egy gyereken, hogy van-e mozgáskultúrája, ritmusérzéke, de a sikeres jégtáncos pályának rengeteg összetevője van, amit nem lehet előre megmondani, felmérni. Sok tehetséget látunk, aki abbahagyja a sportot, hiszen több váltás is van, amíg felnőnek: a pubertáskorban megélt fizikai és érzelmi változástól a pályaválasztási dilemmákig döntések sorozata szükséges a jégtáncban való kitartáshoz. Nekünk kezdetektől fogva szerencsénk volt: attól a pillanattól kezdve, hogy Dillinger Rudi bácsi engedett együtt táncolni, úgy nőttünk, hogy mindvégig megmaradt az egy fejnyi magasságbeli különbség, és egyikünknek sem volt sérülése, ami megállított volna bennünket.

András: Jól illusztrálja erre a kérdésre a választ az én esetem: édesanyámnak ugyanis azt mondták, hogy „nyugodtan tessék hazavinni Bandikát, nem való ő a jégre”. Viccet félretéve: Arnold Gerschwiller svájci műkorcsolya-edzőnk mondta egyszer, hogy kétféle emberrel szeret dolgozni: vagy legyen nagyon hülye, de csináljon mindent úgy, ahogy ő mondja, vagy legyen nagyon értelmes és önálló.

Mi az oka, hogy manapság, amikor sokkal korszerűbb technikai feltételek között tudnak készülni a sportolók, még sincsenek kiemelkedő magyar egyéniségek a jégen nemzetközi mezőnyben?

Krisztina: Több mint tízéves munka, hogy valakiből nemzetközi szintű versenyző legyen. Ehhez kitartás, szorgalom kell, mindennapos munka, alázat, tudatos készülés. A mai gyerekekben kevesebb a kitartás, és sajnos begyűrűzött ide is az a káros amerikai felfogás, hogy ha nem jönnek az eredmények, a partneren múlik a siker, ezért nagyon gyakoriak a partnercserék. Ugyanakkor az edzők sem képezik magukat tovább a szükséges mértékben, emellett pedig elkövetik azt a hibát, hogy nem adják tovább a gyerekeket. Az edzők jelentős százaléka nem hajlandó együttműködni másik szakemberrel és ennek a gyerekek isszák meg a levét. A mai igényeknek megfelelő komoly programok összeállításához stábmunka szükséges: koreográfusok kellenek – nem is egy –, kell a jégen dolgozó edző, a kosztümös, a pszichológus – tehát

egy-egy sikeres jégtánc-produkció komoly csapatmunka.

A másik probléma, hogy ma már a szülők is bele akarnak szólni a szakmai munkába: azáltal, hogy fizetik az edzéseket, úgy érzik, joguk van megmondani azt is, hogyan kell edzeni a gyereket. Ez nem egészséges dolog.

András: A korcsolyázás vagy szerelem, vagy nem lehet megszerettetni senkivel. Csakis mély elhivatottsággal lehet művelni, ahhoz pedig szerelmesnek kell lenni a jégbe, így tud valaki teljes odaadással és alázattal dolgozni – ennek eredménye a siker.

Még egy profi karrierben sem egyformán könnyűek vagy nehezek az edzésnapok. Hogyan tudták megtalálni nap mint nap a belső motivációt a kitartáshoz?

Krisztina: Egyedüli ország képviselői voltunk a világ- és Európa-bajnokságon, ahol nem volt fedett pálya, tehát 1980-ig, amíg be nem fejeztük aktív pályafutásunkat, végig úgy indultunk a nemzetközi mezőnyben, hogy csak egy sátor volt a fejünk felett edzés közben. Hatalmas motiváció volt, hogy így is meg tudjuk csinálni.

Fotó: Fortepan / Bojár Sándor

Amikor még alig lehetett kijutni külföldre, sportolókként bejárták a világot. Sosem merült fel, hogy kint maradjanak?

Krisztina: Lehet, hogy ha ’80-ban nem engedtek volna ki, akkor megfordult volna a fejünkben, de úgy hozta az élet, hogy mindig tudtunk menni, tehát nem volt rá szükség.

Hogyan élnek ma?

András: Én még benne vagyok a korcsolya világában: a nagy versenyeknek vagyok az egyik főszervezője. Amikor nincs pandémia, évente nagyjából nyolc hónapot utazok, de a világjárvány ezt megállította. Furcsa érzés, hogy az utóbbi húsz évhez képest, amikor általában nem értem rá, most itthon lehetek és olyasmikkel tudok foglalkozni, amiket eddig csak halogattam:

a fotóimat rendezgetem például, amelyekből májusra kiállítást tervezek.

Harminchatezer felvételem van a világ különböző pontjairól, amelyeknek a rendszerezését már majdnem befejeztem.

Krisztina: Én most adtam át a stafétát, bár lélekben nem lehet nyugdíjba vonulni a jégtáncból.

Fotó: Roggs Fényképészet

Rengeteg történet gyűlt össze az együtt áttáncolt tizenhét év alatt, ahogy fotóból is több albumra való emléket őriznek. Láthatjuk ezt valamikor kiadvány formájában is?

Krisztina: Az az érdekes ebben, hogy a közös történetek háromnegyedét egyedül el is felejteném, de amikor együtt vagyunk és elkezdünk beszélgetni, sorra jönnek elő az elmúlt negyven év eseményei.

András: Most más dolgokkal foglalkozunk, de elképzelhető, hogy hamarosan könyvet is szerkesztünk az élményeinkből.

Maradtak még vágyaik a jégtánccal kapcsolatban?

Krisztina: Amikor utoljára lejöttünk a dobogóról, anyukám azt kérdezte tőlünk, mit tennénk, ha most újrakezdhetnénk. Mindketten rávágtuk: „újrakezdenénk!”.