„Legbecsesebb örökségem” – gyermekkorom húsvétjairól

A gyermeki kíváncsiság a kultúra továbbélésének egyik biztosítéka. Amióta csak az eszemet tudom, minden érdekelt, amire a felnőttek azt mondták, hogy „ezt így kell”, „ezt így szokás”, „ezt így illik” vagy „ez a dolgok rendje”. A legerősebb miértjeim talán ezekhez a mondatokhoz kapcsolódnak. Minthogy a Nyárád-menti Kis Szentföldön nőttem fel, kérdéseimet nemcsak sokat látott nagyanyámnak és a vele egyívású öregeknek, de a ferences kolostorban és Erdély legszebb reneszánsz kori templomában szolgáló papjainknak is gyakran feltehettem. Így nyert teljes értelmet számomra az a gazdag hagyomány, ami az évek során lassan véremmé vált. Legbecsesebb örökségem.

Gyermekként az egyik legérdekesebb jelenség a húsvéttal kapcsolatban a hármas szám többszöri előfordulása volt. Hármat szólt a kakas mielőtt Péter megtagadta volna Jézust, hárman voltak a kereszten, három órakor halt meg Jézus a kereszten, harmadnapra támadt fel. A számszimbolikára és a kulturális eltérésekre is papjainktól kaptam magyarázatot. Eszerint „a hármas szám a mennyei tökéletesség szimbóluma, ami már az Ószövetségben is jelen van: a szentháromságban. A húsvéti szimbolikában a délután három óra viszont a bibliai időkben valójában 9 órát jelentett, mert a római időszámítás szerint a mai idő szerinti reggel 6-kor volt déli egy óra, a mi 9 óránk szerint volt 3 óra, és a mi délután 3 óránk a bibliai időben 9 óra tájban volt.”

A nagypénteki 3 óra különösen nagyanyám tanításától vált olyan fontossá számomra: mindig arra intett, hogy az ekkor elmondott fohászok és kérések teljes bizonyossággal meghallgattatnak, és az ekkor megvallott bűnökért teljes bűnbocsánat jár. Gyermeki fejjel nem is tűnt fel, hogy hiszen egész évben végzünk szentgyónást és rendszeresen imádkozunk – az sem lehet kevesebb, mint az egyszeri alkalom kegyelme, de az bizonyossá vált, hogy nagypénteknek kitüntetett szerepe van a mi hitéletünkben. A legszigorúbb böjtöt tartó nagyanyám ezen a napon semmit sem evett, csak a legszükségesebb dolgokban szólalt meg, teendői közben imádságokat mormolt. Nagyobbacska voltam már, amikor megkérdeztem a hozzánk gyakran betérő pap bácsit, hogy valóban így van-e, a nagypénteki imádságokat jobban meghallgatja-e az Úr.

Fotó: Flickr.com

„Ez egy nagyon jótékony népi hiedelem, de tulajdonképpen nem így van. Úgy tartják, hogy amikor az Úr Jézus meghalt, a sziklák megrepedtek, a zsidó templom függönye, amely a szentélyt eltakarta attól a részről, ahol a nép van, tetejétől az aljáig kettéhasadt. Sokan úgy hiszik, hogy akkor megnyílt az ég, és ezért az imádságok is könnyebben behatolnak oda, mint máskor. Ezt a jámbor nép gondolja így, hiszen világos, hogy a megváltás pillanatában az egész világra, mindenkire szétárad az isteni kegyelem” – hangzott a magyarázat. A népi logika ezúttal a vallásos gyakorlatot erősítette olymértékig, hogy a nagypénteki három óra szent ideje számunkra, gyermekek számára is az egyik legértékesebb pillanat volt az ünnepi készülődésben.

Egy ilyen nagyszabású ünnep tele van történetekkel.

Amikor nagyanyámat faggattam az ő gyermekkoráról, rengeteg igaztörténet éppen a húsvéthoz kapcsolódott. Jó érzés volt megélni, hogy a 20. század elején még teljes pompájukban élő szokások közül néhányban még én is részt vehettem, másokat pedig – amelyekhez lányok nem férhettek hozzá – megcsodálhattam.

A nagypénteki szertartások közül a mi vidékünkön még élő hagyomány volt a szent sír őrzése, húsvét vasárnap hajnalán pedig a határkerülés. A laikus magyarázat szerint azért állnak Krisztus-katonák a szent sír mellett, hogy senki ártó szándékkal ne közeledhessen hozzá. Kislány voltam még, amikor utoljára láttam ilyet otthon, a Székelyföldön viszont ma is élő népszokás. A két szokás összekapcsolásának magyarázata ugyancsak az atyától származik.

Szerinte a szent sír őrzésének vallási eredete Krisztus keresésének történetéből származik: Mária Magdolna és az emmauszi tanítványok keresték a sírból feltámadottat. Világi jellege itt a székely határőrség működésére vezethető vissza: az úgynevezett határkerülés azt jelentette, hogy lovas előörsök bejárták a határt, hogy ellenőrizzék, nem jön-e az ellenség – mert az ellenség általában akkor támadt, amikor ünnep volt, vagy éppen el voltak foglalva valami nagyobb munkával.

Gyergyószentmiklóson és a körzetéhez tartozó falvakban vannak, akik ma is lóháton mennek: ők nagyobbat kerülnek, a gyalogosok pedig kisebb kört írnak le. A határkeresztek részben a határt jelölik a községek között, másfelől pedig keresztjáró napokon vagy búzaszenteléskor találkoznak a szomszédos falvakból érkező határkerülők, közösen imádkoznak, kölcsönösen köszöntik egymást – a kulacsból is –, és utána fordulnak meg, és jönnek vissza.

A népi emlékezet színes rétegekben őrzi a határkerülés hagyományát, különösen annak profán elemeit. Nagyanyám lánykorában például a fiatal lányok kispárnát tettek a szoknyájuk alá, úgy mentek határkerülni, hiszen az egyes határhompoknál megállva vesszőzésre számíthattak. Az imádságos határkerülő menet ilyenkor fellazult, a legények pedig megveregették a lányokat csípős vesszőkkel: a szokás a tavaszi termékenységvarázsló rítusok körébe tartozott és tökéletes békességben megfért az egyházi szertartások mellett.

Gyermekkorom határkerülései alkalmával a vesszőzést már nem gyakorolták, a zöldág-hordást viszont igen:

a határban ilyenkor hosszabb zöld ágakat vágtak a fiatal fiúk és reggel a templomhoz érve egy részüket a templomba vitték, néhány szálat pedig haza. A húsvéti zöld ágat a vázába tettük, a virágok mellé, ahol pedig állatok is voltak, az állatokat is megsuhintották vele.

Fotó: Pixabay.com

Sokáig azt sem értettem, miért nagypénteken és nem máskor festik nálunk a piros tojást, amit a mi falunkban berzseléssel díszítettek. Az eljárás nevét csak később tanultam meg, mi egyszerűen csak tojásfestésnek mondtuk. Nagyanyám mindig kiküldött, hogy szedjek „lapikat”, levélkéket, de „minél cakkosabbak legyenek” – mondta, hogy a tojáson szépen mutasson a minta. Ez volt a legkedvesebb otthoni nagypénteki feladatom.

A hagymahéjjal festett tojásokat száradás után szalonnahéjjal fényesítettem ki és tornyoztam fel a tálra. Utána nárcisszal és tulipánnal töltöttem meg a korondi vázát, és kész is volt az ünnepi pompa. Hétfőn így vártuk a locsolókat. A nagypénteki tojásfestés időzítésére szolgáló egyházi magyarázat szerint

Jézus nagypénteken kiömlő vére festi be a tojásokat, így kapcsolódik össze az új élet szent és profán jelképe,

és ezért festik hagyományosan nagypénteken délután a piros tojást a Székelyföldön.

Húsvét vasárnapján délután, amikor már az ünnepi ebéden is túl volt a család, elkezdtünk készülni a hétfői locsolásra. Ilyenkor mi, lányok, összegyűltünk a tanorokban, és hátramentünk a domb aljába, ibolyát szedni. Egy maroknyi ibolyát gyűjtöttünk, majd otthon kis csokrokat kötöttünk belőle, vízbe tettük és úgy vártuk a legényeket hétfőn.

A locsolóknak ugyanis páros számban illett piros tojást adni és a korunkbeli, számunkra kedves legényeknek ibolyacsokrot tűztünk a mellére (régen a kalapjukra tűzték). Ezt a szokást Marosszéken több helyen is gyakorolták és a mai napig is élő hagyomány, akárcsak a lányos házak kapuinak szalagos zöld ágakkal való feldíszítése a felső-marosszéki falvakban.

Az ibolya szerelmi hűség-jelkép, ezért nem mindenki kaphatott ibolyacsokrot,

ahogy csak annak a lánynak tettek díszes zöld ágat a kapujára, aki az illető legénynek tetszett.

Felnőttként vallom, hogy nem létezik „elveszett gyermekkor”, ahogy azt sokszor emlegetik a nosztalgiázó írásokban. Minden kincset érő hajdani pillanat beépül a lelkünkbe, szerves részünkké válik, és akkor is hat, amikor már a néhai szokások emlékké szelídülnek. Mindenki, aki része volt gyermekkori mennyországunknak, felnőtt paradicsomunkban tovább erősíti kulturális kötelékeinket.