Ikon volt, ikon marad: Isten veled, Jean-Paul Belmondo

Olyan alapvető választási kényszerek között nőttem fel, mint hogy csövesnadrág vagy répanadrág, Abba vagy Boney M, Belmondo vagy Delon. És bizony, nálam a répanadrág és a svéd együttes mellett Belmondo volt a favorit. A szabálytalan orra, a vastag szája, a tekintete, a lazasága mind tetszett. Valami elképesztő férfiasság áradt belőle. Ez a fickó, aki mostantól az égi forgatásokon várja, hogy elcsattanjon a csapó, hogy a rendező kiossza az instrukciókat, hogy csinos partnernőjével ismét elbűvöljék egymást, nos ez a fickó egyszerűen maga volt a  megtestesült férfi számomra.

Egyébként – hogy mégse maradjon ki egy minimális életrajz a személyeskedés előtt – Jean-Paul művészcsalád sarja, festő anya és szobrász apa fiaként először bohócnak készült, majd, mivel kisgyerekként is nagy csibész volt, vonzotta a bunyózás. Ezt a tudását később filmjeiben is kamatoztatta. A színjátszással akkor esett múlhatatlan szerelembe, amikor A púpos című darabot látta. Fiatalon bokszolt, a filmjeiben kaszkadőr nélkül hajtotta végre a legmerészebb akciókat. Egyik kedvenc partnere Alain Delon volt, akivel szinte játékosan, soha nem vérre menően rivalizáltak. Női partnerei többek között olyan nagyágyúk voltak, mint például Sophia Loren vagy Sophie Marceau, de a lista könyvet tölthetne meg...

Lényegében egy világsztárról, egy ikonról beszélünk. Kardforgató lovagként, szélhámosként, drámai hősként, vagy szerelmes férfiként is megdobogtatta a szívünket. Széles mosolya, természetessége, karakteres játéka már életében a színészlegendák közé emelte.

Bár több, később kultuszfilmmé vált alkotásban is szerepelt, számomra a könnyed filmjei váltak igazán emlékezetessé, a kosztümösök éppúgy, mint a vígjátékok, például a Szabadlábon Velencében vagy a Kellemes Húsvéti ünnepeket. Az abszolút kedvenc persze a Profi. Az egyik jó barátnőm telefonján hosszú évekig a Chi Mai szólalt  meg, ha én hívtam. Büszke is voltam ezért, feszítettem, mint egér a szalonnabőrkén.

De nem ezek miatt írok Belmondóról cikket, hanem azért, mert számomra ő volt a férfiideál, egy kihalófélben lévő faj mintapéldánya. Megtestesíti azt, ami számomra vágyott lenne a másik nemben – hogy ez képzelgés, vagy valóságalapjai is van, sosem derül már ki.

Úgy képzeltem egész életemben, ő a férfi, aki kinyitja az ajtót. Az úriember, aki virágot hoz. A lovag, aki mellett biztonságban érzem magam.

Aki nem vág a szavamba. Akinek természetes, hogy a férfi teszi meg a kezdő lépést. Aki bármit elkövetne, hogy mosolyt csaljon az arcomra. Akinek a huncut, kissé aszimmetrikus mosolya, csibészes tekintete bizalmat sugároz. Aki – ha kell – elviseli, hogy számtalan nem és talán előzi meg az igent. Aki számára a szeszélyesség vonzó női tulajdonság. Akinek a társaságában száz százalékossá válik egy nő.  Aki olyan stílusosan udvarol, hogy az egyszerűen ellenállhatatlan.

Róla elhittem, hogy erős, céltudatos, okos, humoros, igazi alfahím, a szó jó értelmében: ha kell, segít, ugyanakkor egyenrangú partnerként kezel.

Elhittem, hogy olyan férfi, aki mellett jó lehet erős nőnek lenni – mert elég erős maga is, hogy elviseljen.

Nem mellékesen a külsejéért is generációk rajongtak. Odavoltunk érte, az anyukám korosztálya éppen úgy, mint én és a barátnőim. Úgy mondtuk, sármőr, persze – úgy gondolom – a sármőr jelzőt ő biztosan visszautasította volna, éppen azért, mert ízig-vérig férfi volt. De az a félmosoly a szája sarkában, na az… Mindörökké hihetetlenül sármos volt, de soha nem pozőr. És jól állt neki a kor, tudott öregedni – ebben is ikonná lehet.

Belmondoval és kortársaival egy olyan generáció távozik lassanként, akik sokak számomra egy eltűnőben lévő ideált testesítenek meg. Halálukkal elgondolkodtatnak nemcsak a múltról, a jövőről is: arról, mit keressünk ma a férfiban, hogy megtaláljuk az új ideált. 

Isten veled Bebel.