Így maradunk meg a holnapnak. A tíz év múlvának, és az öröklétnek

Farkasszemet nézek. Saját magammal. És egy fáradt arc néz vissza rám. Egy arc, aminek nevetőgödrei mélyek. És én szeretem ezeket a ráncokat. Eszembe jut a fotókönyv, amit negyvenedik születésnapomra kaptam az öcsémtől; mindegyik képkockáján fülig ér a szám. Valójában ez vagyok én. Az arcom most mégis nyúzott, a tekintetem kimerült. Látom magamon azt, amit belül érzek. 

Azt hittem, elég erős vagyok ahhoz, hogy feldolgozzam mindazt, amit négy év alatt kaptam az élettől: édesapám halálát, édesanyám betegségét, aki felfoghatatlan hirtelenséggel, egy műtét utáni sebfertőzés által vált súlyos, az életéért küzdő beteggé, aki még csak el sem tudott köszönni élete társától, és akiért mindent megtettem, hogy életben tartsam...

 

A napjaim elsodortak, felemésztettek. Egyedül nevelni két kisgyereket és egy édes, lökött kölyökkutyát, ápolni egy súlyos beteg szülőt – kemény feladat volt, de még bírtam. Jól bírtam. Aggódva, de mosolyogva hordoztam magamban őket, a gondviselésüket. Sokáig.

Aztán édesanyám halála földhöz vágott. Megtaposott, kitépte belőlem a lelkem egy darabját.

Lehet, hogy hétköznapinak hangzik, lehet, csak legyintesz, mert mindannyian veszítünk… De azt hiszem, egyikünk sincs felkészülve az ilyen mértékű fájdalomra. Azért mesélem el, amit átéltem, mert ha magadra ismersz, kérlek lassíts…

A világra nyitott, talpraesett, cserfes  kislány voltam, egy kisöcsikével, aki egészen kamasz koráig úgy élt, mintha én lennék a második anyukája. Korán kialakult bennem az anyáskodó ösztön.

 

Gyerekkoromban mégis, apukámat követve, orvos akartam lenni. Fogorvosként, édesapámnak a gyógyítás volt az élete. Őt utánozva, én is rendszeresen gyógyítottam a babáimat. Végül másképp döntöttem, mert azt láttam, hogy egy orvos sosincs otthon, hogy ez a hivatás egy huszonnégy órás szolgálatot kíván, és már kislányként tudtam, nekem egyszer nagyon fontos lesz az, hogy milyen anya leszek. Nem akartam soha „csak” anya lenni, de az, hogy milyen édesanyja leszek a gyerekeimnek, mindennél fontosabb célom volt.

 

Édesanyámnak mi voltunk a világ közepe. Ő egy olyan női, anyai példaképként él bennem, ami biztos gyökereket, értékeket adott egész életemre. Vele mindenről tudtam beszélgetni, imádtam a stílusát, az intelligenciáját, az erejét. Előtte csupasz volt a lelkem. Olyan nő volt, akiben megvolt az erő, a tartás, amit mások és az élet iránti szeretet ereje hajtott. Az utolsó fényképemen vele, senki meg nem mondaná, hogy egy tolókocsiban ül, nap mint nap lelket próbáló fájdalmakkal.

Amikor már nagyon beteg volt, kerekesszékben vittem el vásárolni. Emlékszem, rúzst szeretett volna: „Nem ismerem az idei trendeket, de egy szép, őszi árnyalatú rúzst szeretnék!”. Szinte sosem járt már el otthonról, mégis fontos volt neki az igényesség, a „kihozni magunkból a megmaradt legjobbat”-érzése. Közgazdász volt egyébként, aki egyetemen oktatta a közgazdaságtant, és mivel nekem jó nyelvérzékem volt, arra az egyetemre felvételiztem, ahol ő is tanított, csak a külgazdasági szakirányra.

A Gazdasági Minisztérium Külgazdasági Főosztályán kezdtem a pályám, ahol huszonnyolc évesen elnyertem a külgazdasági attasé pozícióját Londonban. Régóta vágytam erre a lehetőségre, de végül London helyett Brüsszelbe akartak küldeni. Ekkor otthon, éjszaka, a sötét levegőben előrevetítve az életem, átgondoltam, hogy mit is szeretnék én a következő öt évben? Másnap családi okokra hivatkozva visszaléptem. Furcsa, mert egyedülálló voltam... de pár hétre rá megismertem a jövendőbeli férjemet. Harminchárom évesen anya lettem. Majd két és fél évvel később kétszeres édesanya.

Egy kedves barátnőm mondta nemrég, szereti hallgatni, amikor a lányaimról mesélek, mert én sosem arról beszélek, hogy épp mi a nehéz velük, hanem mindig azt mondom: „Szeretem azt az időszakot a gyerekekkel, amit éppen megélünk.” Nem naivitásból, nem azért, mert ezt illik mondanom, hanem mert azt tapasztaltam, hogy amellett, hogy a legcsodálatosabb érzés, egy áldásos állapot édesanyának lenni, a legnehezebb feladat is egy nő számára. Tele van kialvatlan éjszakákkal, rengeteg lemondással, kételyekkel és kétségekkel. Tele van fáradsággal, küzdelemmel, állandó időhiánnyal, tele van megbocsátással, szemtelen szóval, rossz döntéssel. Mégsem ez marad meg az emberben, ahogy nőnek a gyerekei.

Hanem az első mosoly, az első szó. A közösen, a kicsi kezüket fogva megtett első lépések, ünnepségek az óvodában, az első iskolanap, a milliónyi rajz, ének és kacaj. Sokszor elképzelem, milyenek leszünk tíz év múlva, amikor már nagylányok, sőt, inkább fiatal nők lesznek. Mindig mosolyogva látom magunkat, ugyanúgy mint ezen a fényképen, csak mindannyian az idő múlását magunkon viselve, egy kicsit idősebben. 

 

De az élet által rámosztott szerepek között, egyre inkább háttérbe szorultam, elvesztettem önmagam: hol van Zsófi? Én sosem akartam önmegvalósítani, csak annyit szerettem volna, hogy dolgozhassak valami olyasmit, amit szeretek, amiben jelen vagyok, amivel adok másoknak.

Harmincéves koromig viszont még csak fel sem merült bennem, hogy fotózással foglalkozzak hivatás szinten, annak ellenére, hogy gyerekkorom óta az életem részei a fényképek. Anyai nagyapám és édesapám is állandóan fényképezett minket. 1984 karácsonyán, kilenc-tízéves koromban meg is kaptam az első fényképezőgépemet. Innentől kezdve, minden zsebpénzem arra költöttem, hogy fényképeket hívassak elő. Mégis, kellettek azok a fájdalmak, amiket megéltem, hogy úgy fotózhassak, mint most.

 

Az elkövetkező hét évben sokszor hittem, hogy kiszakad a mellkasomból a szívem. Szinte nem volt időm elsiratni a legdrágább édesapát, mert számított rám az otthon ápolásra szoruló édesanyám, akit menteni akartam, és a két lányom, akiket egyedül neveltem…

Édesanyám elvesztése után adtam meg magamnak az esélyt, hogy elkezdjem azt csinálni, ami jó, amit szeretek, ami örömet okoz. Hétfőtől csütörtökig fotós tanfolyamon ültem, utána rohantam a lányokért, főzni, tanulni… De a lelkem nem érte utol azt az őrült tempót, amit diktáltam. Negyven felett nekikezdtem a nullából felépíteni egy vállalkozást, mert az, hogy több mint szeretek fotózni egy dolog, és az, hogy ebből akarok megélni, az egy másik.

 

És hajtottam, hajtottam magam. Láttam, hogy haladok előre, és tudtam, hol az a cél, ahova el szeretnék jutni. Úgy éreztem a mélygödör után, ahova sodródtam, megtaláltam az utam. És még az is megadatik, hogy boldog vagyok. És akkor túlhajtottam, a már amúgy is túlhajtott szervezetem.

Azt hittem, erős vagyok, és mindent kibírok. A lelki megpróbáltatásokat, veszteségeket. A folyamatos fizikai túlterhelést. A kevés alvást. A maximális teljesítményt. Az örökös optimizmust. És legfőképpen azt, hogy mindig mindenkit magam elé helyezek. Mindig azon töröm magam, hogy a szeretteimnek, vagy számomra kedves, sőt néha még a kevésbé kedves emberekhez is jó legyek. És valahol, valamikor a sor végén jövök én… És akkor

eljön a pont: ha magadtól nem térsz észhez, észhez térít a törékeny emberi tested.

Ekkor jött az első karantén, ami pont jókor „zárta” rám az ajtót, mert rá lettem kényszerítve, hogy lassabban éljek. És össze is szedtem magam. Hogy azután kétszeres tempóval folytathassam, mert örültem, hogy újra dolgozhatok.

A Deák-tér közepén álltam fényképezőgéppel a kezemben. Hétágra tűzött le rám a nap. Az emberek elhaladtak mellettem. Én pedig megtorpantam. Éreztem, hogy nem jutok vissza a kocsiig. Egyedül semmiképp. Ha egy lépést is teszek, összeesem. Itt az utcán, a galambok és emberek járta téren, a sürgető teendők és siető lábak között. Földre hullok. Én, aki mindig segítő kéz voltam másoknak, most magam felé nem nyújtok kezet. Nem tudok. Nem emelem fel magam. Nagyon rossz érzés volt. Tisztán emlékszem a félelemre.

Azóta folyamatosan írom újra a sorsomat, az életemet. És kicsit jobban teret engedek: magamnak. Megbocsátom, ha nem 200 százalékon teljesítek, hanem helyette 150 százalékon, vagy 100 százalékon. Megengedem magamnak, hogy néha gyenge legyek. Mert ez az erőseknek is jár. Azért, hogy újra erősek tudjanak lenni…

 

A fényképezőgép azóta is a kezemben, vagy a nyakamban lóg. Szállóige nálunk a gyerekek között: Mama, ez de jó fotó lenne!! Figyeljük a szépet, a szokatlant, mindazt, ami körülvesz minket. Utazók vagyunk, mindennap, mindenhol. Mintha először és utoljára látnánk.

Jó, hogy vannak fényképek! Boldog vagyok, hogy életem része, hogy mindent megörökítsek, ami velünk történik. És ez már akkor is így volt, amikor még nem a fotózás volt a hivatásom, hanem éppen ezért lett a hivatásom, mert így tettem mindig is....

A munkám során egymás után ismerek meg csodás és értékes embereket és örökítem meg azt, ami számukra a legtöbbet jelenti: a gyermekeiket, a családi kötelékeiket, a vállalkozásukat, az érzelmeiket, az életet – ahol semmiféle nyoma nincs a felszínnek, a látszatnak. Csak pillanatokat és érzelmeket látok, amikben élünk – így maradunk meg a holnapnak. A tíz év múlvának, és az öröklétnek.