„Identitásunk nagy része a lovári nyelv megtartásában rejlik” – Lakatos Mónikával és Rostás Mihály „Mazsi”-val beszélgettünk

Leginkább sztereotípiák élnek a laikusok fejében a „cigányzene” szó hallatán, melyek közül talán a legerősebb az, hogy a cigányzenét sokan a kávéházi cigányzenével azonosítják, hiszen ennek volt nagyobb nyilvánossága hosszú időn keresztül, holott a cigányok igencsak rétegzett társadalmán belül minden csoportnak megvan a maga zenéje. Ti oláh cigány zenét játszotok, de nem vagyok biztos benne, hogy a kevésbé vájtfülű hallgatóság meg tudja különböztetni, hogy ez melyik fajta cigányzene. Miből ismerhetjük fel?

Rostás Mihály „Mazsi”: Két különböző műfajt képvisel a cigányzenén belül a kávéházi cigányzene és az oláh cigány zene. A Nemzetközi Cigány Dal Napjával pedig éppen az a célunk, hogy ne csak az oláh cigány zenét mutassuk be, hanem az éttermi, kávéházi cigányzenét is. Velünk is megesett már, hogy kaptunk egy külföldi felkérést, és amikor megérkeztünk a helyszínre, megkérdezték tőlünk, hogy hol a cimbalom. Mondtam, hogy

a mi zenénkben nincs cimbalom, mi kannával zenélünk.

Tehát tényleg nagyon sok embernek még mindig a vendéglátós, éttermi cigányzene jut eszébe a cigányzene kapcsán, vagy éppen a mulatós cigányzene. A tradicionális oláh cigány zene még mindig nem annyira ismert, mint szeretnénk, hogy legyen.

Rostás Mihály „Mazsi” – Fotó: Németh Róbert / Roggs Fényképészet

Holott a néprajzi gyűjtésekből tudjuk, hogy a cigány zenének vannak nagyon archaikus rétegei is, például a hallgatók, amelyek ugyan nem váltak populáris műfajjá, de a cigány kultúra és -lélek legintimebb vonásait villantják fel – elemi erővel hatnak a hallgatóságra. 

Rostás Mihály „Mazsi”: Ez pontosan így van. Maga az oláh cigány zene is sokkal mélyebb tud lenni annál, mint amit a legtöbb előadásból megismerhetnek belőle. Mónika úttörőnek számít ebben is, hiszen ő jelentett meg elsőként egy olyan lemezt, amely csak hallgatókat, ritmustalan balladákat tartalmaz – a Romanimo című lemezről van szó –, és amely tényleg azt az érzelemvilágot mutatja be, amely csak a nagyon privát szférában nyilvánul meg az oláh cigány közösségekben. Általában otthon, összejöveteleken, keresztelőkön, lagzikon vagy születésnapokon az esemény végén szokták ezeket énekelni, többnyire spontán előadásban, improvizatívan – az is előfordul, hogy a hallgatóval üzennek egymásnak.

„Minden oláh cigány mulatság és összejövetel hallgatók éneklésével zárul. Azért olyan fontosak az életünkben, mert örömünket és bánatunkat is ki tudjuk velük fejezni. Közösen is énekeljük őket, de legtöbbször inkább egyvalaki „viszi” a dalt, a többiek pedig többszólamú terchangokkal kísérik. A szövegek legtöbbször megtörtént eseményeket fejeznek ki, és nagy szerepet kap bennük az improvizáció; az énekes azt énekli, amit az adott pillanatban érez. Szerelemről, bánatról, örömről, csalódásról vagy bármiről, ami megtörténhet az ember életében. Jellemző, hogy sokat említjük Istent, a szülőket, testvéreket. A dalok szinte csak a múltról és a jelenről szólnak, a jövőt nagyon ritkán hozzuk szóba.” (írja Lakatos Mónika a Romanimo című album ajánlójában)

Mi a tapasztalatotok, hogyan fogadta a közönség ezt a legtöbbünk számára újfajta, az oláh cigányok számára viszont éppen a folklórhagyomány archaikusabb rétegeiből jövő zenét?

Rostás Mihály „Mazsi”: Nagyon sok koncertet végigzenéltünk a lemez megjelenése után, és azt tapasztaltuk, hogy tényleg figyelmesen és kifejezetten érdeklődően hallgatták végig ezt a zenénket, a koncertek végén pedig rengeteg kérdést kaptunk.

Még úgy is megérintette a hallgatóságot érzelmileg, hogy nem értették a szöveget, mert Mónika a legtöbb dalt lovári nyelven énekli.

Mi sem gondoltuk volna, hogy ilyen erősen fognak tudni kapcsolódni – nagyon jó fogadtatása volt.

Lakatos Mónika – Fotó: Németh Róbert / Roggs Fényképészet

Aki beleszületik, majd belenő ebbe a kultúrába, annak természetessé válik a zene és a dalok, amelyekkel együtt él, és nem is biztos, hogy tudja, mennyire értékes és milyen különleges örökséget kapott. Ha visszagondolsz a gyermekkorodra, Mónika, megtalálod azt a pillanatot, amikor egyértelművé vált, hogy ez nemcsak számodra fontos és értékes, hanem a szélesebb kulturális környezet számára is?

Lakatos Mónika: Nem is gondolkodtam ezen soha még. Nyilván az első műsorok varázsa és a közönség visszajelzései voltak az első pozitív megerősítések, hiszen olyant sosem tapasztaltam, hogy ne szerették volna az énekeimet. Az első fellépésünk Mazsival, ami életem első előadása volt, talán az volt az első ilyen alkalom – örök emlék marad. Hogy mennyire nem volt tudatos ez a kezdetekkor, azt mutatja, hogy még családon belül sem tudták, hogy én tudok énekelni, de még én magam sem voltam tisztában vele, hogy ez milyen fontos lehet. A kerület összes cigánysága ott volt ezen az első előadáson a Holdvilág Kamaraszínházban, és a szüleim és a családom is akkor szembesültek vele, hogy én tudok énekelni:

sokan odamentek apámhoz, s mondták, hogy „a te lányod így tud énekelni és nem is mondtad, nem tudtunk róla”, mire apám ugyancsak meglepődve válaszolt, hogy „hiszen én sem tudtam”.

Ezek voltak az első visszajelzések, amiket családon belül és a közösségünktől kaptam, aztán ahogy egyre szaporodtak a fellépések, egyre többet kaptam a szélesebb közönségünktől is.

Egész más otthon, saját kedvünkre énekelni – márpedig, akit ennyire „megfertőzött” a saját kultúrájának zenéje, abban folyamatosan megy az éneklőke –, és megint más színpadra állni ezekkel a dalokkal úgy, hogy azt az érzést, amiért érdemes őket elénekelni, a közönségnek is át tudd adni. Hogy néz ki ez az út Nagyecsedtől és a budapesti 16. kerülettől a színpadig? 

Lakatos Mónika: Tényleg otthon is ezt csináljuk, így inkább azt érzem, hogy Istentől kapott ajándék, hogy a saját zenénket színpadra vihettük úgy, természetesen, ahogy mi megéljük. 

Rostás Mihály „Mazsi”: A családunk a '80-as évek végén költözött vissza Nagyecsedről Budapestre, ahonnan én a zenét is hozom. Ott, Nagyecseden kaptam az első impulzusokat a zenével kapcsolatban, és ez kísér egész életemben, így találkoztam Mónival a Holdvilág Kamaraszínházban 14 évesen, és 15 éves voltam, amikor cigány szokások szerint összeházasodtunk. Mónika a lányunk születése miatt tartott egy kis szünetet, én közben más formációkban zenéltem, de – mivel szerettük volna a saját érzéseinket és gondolatainkat kifejezni a zenénkkel – utána együtt folytattuk tovább, és azóta sincs megállás.

Fotó: Németh Róbert / Roggs Fényképészet

Lakatos Mónika: A színpadra szánt anyag megformálásában az első segítséget Malgot István rendezőtől kaptuk. Ő mutatta meg, hogyan lehet egységes színpadképünk, hogy tudjuk színpadképessé tenni az otthonról kapott örökséget. Majd, ahogy egyre több fellépést éltünk meg, és találkoztunk különböző művészekkel, zenészekkel, a sokféle inger és a saját tapasztalataink alapján kialakult a saját stílusunk, saját ízlésvilágunk.

Ennél sokkal fontosabb, hogy a zene a legközvetlenebb kapcsolódási forma, tehát lélekből kell szóljon, hogy lélektől-lélekig hasson: ezért kaptuk ajándékba Istentől.

Tehát, aki színpadra áll az oláh cigány zenével, annak ajkán lélekből kell szólni a dalnak ahhoz, hogy hiteles legyen – és ez nem csak a cigányzenére igaz, ez a zene egyetemes lényege.

A cigányzene rétegein belül az oláh cigány csoportok zenéje sem feltétlenül egységes. Nagyecseden és a a budapesti oláh cigányság körében sem feltétlenül ugyanaz a zene szól. Milyen jellemzők alapján lehet megkülönböztetni az egyes oláh cigány zenei dialektusokat?

Rostás Mihály „Mazsi”: Gyakorlatilag minden közösségnek megvan a sajátos zenei világa, tehát, ha faluról-falura megyünk, érzékelni fogjuk a különbségeket, amelyek nemcsak a zenében, de a nyelvjárásokban is markánsan megmutatkoznak. Például én nagyecsedi tájszólásban beszélem a lovári nyelvet, ami azt jelenti, hogy amíg Mónika bizonyos szavaknál az l-betűt használja, én azokat j-vel mondom, és nálunk a szavak végén van egy au-diftongus. Persze, nem kell olyan nagy különbségekre gondolni, hogy ne értenénk meg egymást. Hangszerek tekintetében főként vidéken volt általános a háztartási eszközök – kanna, teknő, kanál – használata, hiszen mindent elővettek, amiből ritmust lehetett kicsalni.

Nálunk, Nagyecseden a lassúbb dallamok is jelen voltak, Móni családjában a pörgősebb, gyorsabb dallamvilág volt jellemző.

Lakatos Mónika: Nemcsak a cigányzene, de a magyar tájegységek zenei anyaga sem homogén: ugyanígy kell elképzelni a cigányzenét is. Minden tájegységen élnek cigányok, és mindenhol találunk autentikus hangokat, dallamokat, amelyek különböznek kicsit egymástól, de ott, a saját közegükben hitelesen szólnak, és az ottani emberek hitelesen tudják képviselni.

Fotó: Németh Róbert / Roggs Fényképészet 

Otthon, Nagyecseden kik énekeltek inkább: a nők vagy a férfiak?

Rostás Mihály „Mazsi”: Az éneklés általában férfiszerep, de a nők is énekeltek, főként főzés vagy egyéb háztartási munka közben, de csak maguknak. Viszont, ha összejött egy társaság, akkor a nők rendszerint csak felkérésre énekeltek. 

Ez nálatok, Budapesten is így volt, Mónika? Említetted, hogy nem is tudta a család, hogy tudsz énekelni. Te hogy tanultál énekelni?

Lakatos Mónika: Kisgyermekként az ember észrevétlenül kapja meg a kultúrát, játék közben. Mi is úgy tanultuk meg a dalokat, hogy

utánoztuk a felnőtteket, de csak elbújva énekeltünk, hogy ne lássanak meg minket. Lestük a felnőtteket, és főként a ritmus ivódott belénk, ezzel együtt pedig a stílus. A szöveges anyag később épült rá, fokozatosan.

Először a tradicionális stílust sajátítottuk el. Sokszor kérdezik, hogy mi, pesti oláh cigányok, hogyan tudjuk a vidék zenéjét közvetíteni, és mindig elmondjuk, hogy mivel a stílust, annak ízvilágát kaptuk meg gyermekkorban, így alakul ki az egyéniségünk, az már másodlagos, hogy milyen lépést teszünk bele, mert az elsajátítható később is, de ez a primér, korai élményvilág nem helyettesíthető semmivel.

A cigányzenét játszó együttesek zenéjében gyakran érezhetjük más népek zenéinek hatását is, például a spanyol flamenco ütemeit. Milyen kortárs hatásokat fogad be, mennyire rugalmas a cigányzene?

Rostás Mihály „Mazsi”: Ez nyilván döntés kérdése minden együttes esetében, és főként a mi generációnknál érzékelhető, akik már külföldi színpadokon is játszottunk, hiszen egészen természetes, hogy hatott ránk más kultúra is. Leginkább a Romano Drom zenekart tudnám kiemelni ebből a szempontból, akiknek a zenéjében erőteljesen jelen van a flamenco és egyáltalán a spanyol zene hatása, egyébként pedig az oláh cigány zene különböző megnyilvánulásaiban az arab zenétől a Balkán különböző népeinek zenéiig sokféle vonást felismerhetünk. Én úgy tartom, hogy ha 70 százalékban meg tud maradni a saját, eredeti anyagunk egy dalban, akkor az a 30 százaléknyi díszítőelem még belefér. A lényeg, hogy a külföldinek is, aki hallgatja a zenénket, egyértelmű maradjon, hogy ez magyar oláh cigány zene, és nem román, spanyol vagy macedón.

Fotó: Németh Róbert / Roggs Fényképészet

Hatalmas inspiráció lehet a cigány fiataloknak, hogy a saját nyelveteken, a saját zenétekkel értétek el a hazai és a nemzetközi sikereket. Lassan 30 éve folyamatosan színpadon álltok. Hogy látjátok, mennyire fogékonyak a mai cigány fiatalok az autentikus cigány kultúra megőrzésére?

Lakatos Mónika: Egyre inkább afelé haladunk, hogy egyre kevesebben beszélik a nyelvet, és egyre kevesebben lesznek, olyanok, akiknek a családjában még beszélik ugyan a nyelvet, de ők, maguk már csak értik, de nem beszélik, és egyre többen lesznek azok, akik már meg sem fogják érteni.

Nekünk még egyszerűbb lovári nyelven megírni ezeket a dalokat – kettős identitásunk van, a hétköznapokban is folyamatosan váltunk a két nyelv között –, de vannak olyan gondolatok, amiket igazán csak a saját nyelvünkön, a saját szavainkkal tudunk pontosan kifejezni.

A fiataloknál is azt látjuk, hogy ha zenére írnak szöveget, akkor a dalokban még megjelenik a lovári nyelv, de a hétköznapokból fokozatosan kopik a használata, és félő, hogy a dalokból is fokozatosan kiszorul majd. Ezért olyan fontos, hogy cigány nyelven szólaljanak meg a dalaink, hiszen a saját kultúránk, szokásaink és érzésvilágunk jelenik meg a nyelvben.

A magyar népdal- és balladakincsből ismerünk olyan jelenségeket, amelyek a modern idők hatását tükrözik: például ilyen Farkas Julcsa, a cséplőgépbe esett lány balladája. Ilyen jellegű újítások a cigányzenében is megjelennek?

Lakatos Mónika: A fiatalokat már új ingerek érik, ők nem lovas kocsival járnak, mint mi, hajdanán. Bennünket a nagyszüleink és a szüleink lovas kocsikkal vittek-hoztak, hiszen ők lovakkal kereskedtek. A mi fiataljaink pedig már autóval járnak, a Facebookon tartják a kapcsolatot egymással, és ez a zenéjükben is megjelenik. Olykor autó márkanevekkel is találkozunk a dalokban. Ez a kultúra rugalmassága.

A nyelvet azonban éppen azért kellene megőrizni, mert ha elveszítjük, sok olyasmit is elveszítünk vele együtt, amit semmilyen más formában nem lehet pótolni, és így az identitás is elvész.

Hogyan lehet megőrizni a nyelvet egy olyan közegben, ahol a többségi társadalom nyelve a hétköznapi élethez elengedhetetlen?

Lakatos Mónika: A kis közösségekben és a családokban, egymás között még él ez a kultúra, hiszen mi zártabb életet élünk: másképpen működünk itthon, mint a nyilvánosság előtt. Ez egy konzervatívabb világ, amelyben nagy felelősségük van a szülőknek a tekintetben is, hogy mit adnak át a gyermekeknek és az unokáknak. Minél tágabbra nyitjuk a kört, annál nehezebb ezt megtartani: másképpen viselkedünk a legszűkebb családi körben, mint egy nagyobb családi eseményen, pláne egy nem cigány rendezvényen. 

Fotó: Németh Róbert / Roggs Fényképészet 

A megtartás kérdése a zenével kapcsolatban is releváns: mi a garancia a megmaradásra, ha ezt a zenét intézményesített formában nem lehet tanulni? Talán nincs is lekottázva.

Rostás Mihály „Mazsi”: Valóban kotta nélkül játszunk, nem is tudunk kottát olvasni, hiszen nem is volt rá szükségünk. Mi a felvételeink, a lemezeink által tudjuk átadni a távolabbi utókornak a zenénket, amit ma még személyesen tanítunk a fiataloknak.

Lakatos Mónika: Eljön majd az az idő, amikor már a fiataloknak vissza kell tanulniuk a zenénket, ha lesz rá lehetőség, ezért is hálásak vagyunk azoknak a népzene-gyűjtőknek, akik vették a fáradságot és felkeresték a mi közösségeinket is és lejegyezték dalainkat. Érdekes visszahallgatni a régi felvételeket, hiszen ma is születnek új dalok az élő közösségekben, de a stílus még mindig felismerhetően autentikus: mi is a régi stílust tanultuk meg, és a maiak sem rugaszkodnak el ettől az alapstílustól.

Lakatos Mónika 2020-ban első cigány előadóművészként nyerte el a Womex-életműdíjat, majd röviddel utána, 2022-ben Kossuth-díjas lett. Nem szokványos a cigány kultúrában, hogy a nő kerüljön előtérbe. Nálatok ez hogy alakult? Férfiként, férjként, te ezt hogy éled meg?

Rostás Mihály „Mazsi”: Ez nem így merül fel bennem, hiszen büszkeséggel tölt el, hogy a feleségem sikerében az én munkám is ott van, ahogy a Romengo is, a 20 éve fő bázis-zenekarunk, hiszen közösen dolgoztunk ezekért a sikerekért. A később alakult Romanimo-ban csak ketten vagyunk, én is csak azért, hogy az a capellát egy kis gitárjátékkal kísérjem. Az, hogy Móni kerüljön előtérbe, előre megtervezett dolog: egyértelmű volt, hogy ő az a tehetség a zenekarból, akit ki kell emelnünk. Ezért szerepel Móni minden lemezborítón és ezért lett ő a Nemzetközi Cigány Dal Napja arca is. Egyébként itthon ő hagyományos cigány asszony.

Fotó: Németh Róbert / Roggs Fényképészet 

Lakatos Mónika: Mazsi sosem mondaná el, ezért mondom én, hogy mi gyermekként ismertük meg egymást, és nagyon szerencsések vagyunk, hogy a szüleink támogattak bennünket, elengedtek együtt színházba, majd együtt zenélhettünk, és családot alapítottunk –

ha nem Mazsi lett volna a férjem, akkor engem sosem ismert volna meg a nagyközönség.

Tehát ő és a zene közelsége, mindkettőnk zeneszeretete és Mazsi ambíciója kellett ahhoz, hogy ezeket a díjakat elnyerjem. Gondolj bele, hogy cigány emberként több zenekart is sikerre juttatott: nem kis dolog ezeket a formációkat hatékonyan menedzselni.

Különösen úgy, hogy mások ezt a menedzseri tudást súlyos pénzekért kapják, nagynevű iskolákban. Úgy sejtem, te nem vettél részt semmiféle ilyen jellegű fejtágításban.

Rostás Mihály „Mazsi”: Persze, hogy nem. Nem is hiszem, hogy ez tanítható, inkább személyiség kérdése és azé az örökségé, amit a családjainktól kapunk. A legfontosabb az emberi hozzáállás: a Romengo is azért tud működni, mert ezek az emberi minőségek a helyükön vannak a zenekar tagjai körében. Ez minden zenekarban így van. A saját dalokat a Romengo-ba visszük, a Cigány Hangokban pedig a tradicionális oláh cigány dalokat hozzuk egy gitárral, egy kannával.

Az eddig említett három zenekar – Romengo, Romanimo és Lakatos Mónika és a Cigány Hangok – mellett van egy negyedik formáció is, a MazsiMó GipsyMó, amelyben csak ti vagytok, férfiak. Ez hogy alakult?

Rostás Mihály „Mazsi”: A MazsiMó GipsyMó az én gyerekkori zeneszeretetemből alakult. A Gipsy Kings gitárjátéka hatott rám leginkább, ennek köszönhetően én is inkább a gitár felé orientálódtam. Gyerekkoromban Balogh Gusztival a Gipsy Kings zenéjén nőttünk fel – a saját zenénk mellett –, és volt is egy formációnk, amellyel a 2000-es évek elején belvárosi klubokban zenéltünk, de mellette a saját zenekarainkat is vittük. Három évvel ezelőtt pedig úgy gondoltam, hogy miért ne lehetne ebből egy nagy zenekart csinálni, így kapta ez az zenekar a MazsiMó GipsyMó nevet: a MazsiMó által az én nevemet viseli és a GipsyMó a mi gyerekkorunkat idézi. Szeretjük nagyon a Gipsy Kings-féle zenét, a katalán rumbát, és egyébként sincs a magyar zenei piacon hasonló formáció.

Fotó: Németh Róbert / Roggs Fényképészet 

Mit jelent az, hogy itthon hagyományos cigány asszony szerepben élsz? Hogy kell elképzelni a különbséget?

Lakatos Mónika: Ennél is pontosabb, hogy elsősorban cigány asszony vagyok, és csak utána művész. Ha az ember tisztában van az identitásával, akkor ezt a helyén tudja kezelni. A magánéletben vannak olyan helyzetek, amelyek megkívánják, hogy a hagyományos szokásrend szerint éljük meg őket, de van, amiből a nyilvánosságban sem engedünk. Például felvesszük ugyan a modern ruhákat, de azon belül megtartjuk az illendőséget: szigorúan hosszú szoknyákban, ruhákban járunk. Otthon például, ha már többen vagyunk, a férfiaknak és az asszonyoknak külön tálalunk, az asszonyok és a gyermekek külön étkeznek. Sokszor megszólnak bennünket ezért, de azt is érdemes tudni, hogy nálunk a férfiakhoz képest is elsőbbséget élvez a gyermek, és a férfi is a gyermeknek hagyja inkább az ételt, ha a szükség úgy kívánja. Úgy tudom, ez a magyar paraszti kultúrában is hasonlóan működött: a férfiember evett először, utána az asszony meg a gyerekek, tehát van minta, csak már azt is elfelejtettük.

Presser Gábor álmodta meg a Magyar Dal Napját: ennek mintájára született meg a Nemzetközi Cigány Dal Napjának az ötlete, melynek te vagy az ötletgazdája és művészeti vezetője, Mónika pedig az arca, az esemény időpontjául pedig a macedón származású Esma Redžepova születésnapját, augusztus 8-át választottátok. Mi volt az eredeti cél ezzel a rendezvénnyel?

Rostás Mihály „Mazsi”: Esma Redžepova a cigányzene királynője volt, egyben az első cigány nyelven éneklő művész, akit Grammy-díjra jelöltek, nem mellesleg humanitárius tevékenysége is figyelemreméltó: több mint 40 fiúgyermeket fogadott örökbe, akiket iskoláztatott és becsületben nevelt. Egyébként a zenekara is a családtagokból állt össze. Azt gondoltam, hogy mindenképp szeretnénk egy fontos dátumhoz kötni a Nemzetközi Cigány Dal Napját, egy olyan cigány művész születésnapjához, akit sehol a világon nem kell megmagyarázni: így esett a választás augusztus 8-ára. Nem zárom ki, hogy a későbbiekben az azt követő hétvégére fogjuk majd megszervezni a Nemzetközi Cigány Dal Napját, hiszen idén is háromnaposra bővült a rendezvény.

Az első évben önerőből szerveztük meg, gyakorlatilag két hónap leforgása alatt: júniusban döntöttük el, augusztusban pedig már meg is tartottuk a Nemzetközi Cigány Dal Napját, de akkor még csak Vaján, Nagyecseden és Budapesten.Tavaly viszont már tíz hazai helyszín volt és két külföldi, akkor már támogatást is kaptunk rá, idén pedig már hat országban, tizenöt helyszínen, ötven zenekar részvételével zajlik a Nemzetközi Cigány Dal Napja.

Több formáció is játszik oláh cigány zenét, ennél is többen a cigány zene különféle variációit: hogyan állítottátok össze a résztvevők listáját?

Rostás Mihály „Mazsi”: A Magyarországon működő 10-12 oláh cigányzenét játszó zenekar mindegyike fellép a Nemzetközi Cigány Dal Napján itthon, vagy éppen külföldön. Nagyon nagy hangsúlyt fektetünk az éttermi és kávéházi cigányzenét játszó zenészekre is, őket is meghívtuk, de nem zártuk ki a nem cigányok részvételét sem: az egyetlen kérésünk az volt, hogy egy-két cigány nyelven elhangzott dal is legyen a saját repertoárjukban.

Ezzel is szeretnénk felhívni a saját fiataljaink figyelmét arra, hogy mennyire fontos a lovári nyelv megtartása, hiszen az identitásunk jelentős része ebben rejlik – hogyha a nyelvünk elvész, akkor azzal együtt nagyon sok mindentől megfosztjuk magunkat.

A Nemzetközi Cigány- és Világzenei Hálózattal az a célunk, hogy a későbbiekben az Európai Unió minden tagállamában megszervezzük a Nemzetközi Cigány Dal Napját, és úgy érzem, jó úton haladunk. Idén már két kísérőprogramja is van az eseménynek: augusztus 7-én és 9-én kerekasztal-beszélgetések lesznek a Szentandrássy István Roma Művészeti Galériában a magyarországi cigány tánc eredetéről és a cigányzene helyzetéről Európában neves művészek, táncosok részvételével. Mindenkit szeretettel várunk!