Hétfői fájdalomcsillapító: három könyv, ami a tengerpartra repít

A Covid miatt idén nem mertem bevállalni semmilyen külföldi utat, és ahogy a karanténba szorult, unatkozó ismerőseim panaszait hallgatom, annyira talán nem is bánom ezt a böjtöt. A tenger ott lesz majd jövő tavasszal is, sőt, ott van most is, pár száz vagy ezer kilométerre tőlem. Csak behunyom a szemem, és már látom is magam előtt, attól függően, hogy épp melyik partszakaszt képzelem el: Burgas zöld tengerét, Lampedusa valószínűtlenül áttetsző vizét vagy épp Koster komor fövenyét. A tenger megvár, elvégre, ha kibírtuk tizenhét éves koromig, egy év kihagyás csak jót tesz majd a kapcsolatunknak. Addig meg lehet youtube-on különféle tengerek és óceánok morajlását hallgatni, és lehet a nagy kékségről olvasni, könyvekben utazni. Például ezekben!

1. Judith Schalansky: Távoli szigetek atlasza – Ötven sziget, ahol sohasem jártam, s ahová nem is jutok el soha (Fordító: Hulley Orsolya, Clipperton Kiadó, 2015, 143 oldal.)

A Távoli szigetek atlasza egy gyönyörű, illusztrált kiadvány, amelyet jó kézbe venni, és amelyet nem szabad egyhuzamban elolvasni, de talán nem is lehet. Ezek a történetek ugyanis nem útikönyvbe való, könnyen emészthető érdekességek, hanem inkább olyan pillanatok, amelyek megmutatják, hogy a sziget ideája valójában milyen magányos, abszurd és olykor és kegyetlen valóság.

Épp ezért azt javaslom az olvasónak, használja úgy ezt a könyvet, mint egy megpörgetett földgömböt. Csapja fel valahol, de mielőtt elolvasná a történetet, játsszon el a gondolattal, hogy milyen lenne az aktuálisan bemutatott szigeten élni. A történeteket olvasva azonban előbb vagy utóbb rá kell jönnünk arra, hogy az árnyékunk mindenhol utolér minket, önkéntes Robinsonokat, hiába szépít meg mindent a tenger távolsága.

2. Morten A. Strøksnes: Tengerkönyv – Sós történet barátságról, kalandról és a felszín alatt nyüzsgő életről (Fordító: Szöllősi Adrienne, Jelenkor Kiadó, 2018, 365 oldal.)

A könyv kicsit a Moby Dicket juttatta eszembe, merthogy a mű legalább szól annyira a tengerről és az üldözőbe vett, rémisztő tengeri szörnyről, mint amennyire Melville regénye: igen is meg nem is. Mert a tenger mi magunk vagyunk, ahogy benne a féltonnás grönlandi cápa, és a két negyvenes éveiben járó elszánt barát is, akik hagyományos módszerekkel próbálják kifogni a ritkán látható élőlényt. A tét nem más, mint a határaink átlépése, hogy

ki tudunk-e lépni a hygge pasztellnyugalmából, és végre élünk-e, úgy igazán. Ehhez viszont a halál folytonos közelsége kell.

3. Alessandro Baricco: Tengeróceán (Fordító: Székely Éva, Helikon Kiadó, 2014, 238 oldal.)

Ez a regény annyira lírai, hogy szinte minden oldaláról tudnék idézni. Sőt, tulajdonképp az egész könyv egy idézet, a tenger idézete. Majdnem olyan pontosan eleveníti meg azt, mint a mű egyik főhőse, a festő, aki tengervízzel festi meg a nagy kékséget. De nemcsak ő, hanem a regény minden egyes szereplője a tenger titkát kutatja egy hétszobás tengerparti kis szállodában, amelyet egyébként egy tízéves gyerek igazgat. Ezt a könyvet csak az vegye a kezébe, aki szeretné maga mögött hagyni a valóságot, hogy pár órára egy sokkal megkomponáltabb, ám végtelenül szépséges állapot részese legyen. Ezt az helyet most az egyszerűség kedvéért nevezzünk művészetnek.