„Hálás vagyok érte, hogy hagytak gyereknek lenni!” – 125 éve született Fekete István

„...Fekete István mintha csak arra vállalkozott volna, hogy a természetnek ezt a néma nyelvét megoldja, hogy a természet titkos, néma beszédét emberi nyelvre lefordítsa. Művéből a természet határtalan szeretete, mély ismerete és boldog dicsérete árad. S ez sosem a világtól megútálkozott s ezért a természethez menekült filozófus hangja; egyáltalán nem! Az író meglátott a világban valami, az emberek többsége számára ismeretlen, titokzatos szépséget, s ezt akarja mindannyiunknak megmutatni” – olvashatjuk a Vigíla 1956. évi egyik számában Fekete István Kele című regényéről. 

Az író 1900. január 25-én született a Somogy megyei Gölle községben. A segítő és támogató szándék jelentőségét már egészen fiatalon lehetősége volt megismerni, hiszen tanító édesapja az iskolai munkáján túl is sokat tett a községért: a háza mindig nyitva állt a tanácsot és segítséget kérő falusiak előtt. Visszaemlékezéseiből azt is megtudhatjuk, hogy gyermekét példamutatóan nevelte.

„Hálás vagyok érte, hogy hagytak gyereknek lenni!” 

– írja Csend című kisregényében.

Fekete István Szigligeten 1966-ban az Esterházy-kastélyban, az Írók Alkotóházának parkjában – Fotó: Fortepan / Hunyady József

Fekete István a középiskolát már Kaposváron kezdte meg, majd az érettségi után katonai szolgálatba lépett, és egészen 1926-ig kötelékben is volt. A haza szolgálata közben azonban nem hanyagolta el a tanulást, a jellem és a személyiség fejlesztését: diplomát szerzett Mosonmagyaróváron a Mezőgazdasági Akadémián. Útja végül a Földművelésügyi Minisztériumig vitte, és mint elismert szakember,

nemcsak írásaival gazdagította a korabeli társadalmat, hanem számos ismeretterjesztő szakfilmet is írt és rendezett.

Dolgozott a Természetvédelmi Tanácsnak, és olyan, kevésbé ismert útmutatásaival is gazdagította a hazai természetismereti tudástárat, mint például a Halászat című kézikönyv, amit évtizedeken keresztül használtak az oktatásban. 

Alig lépte át a kamaszkor kezdetét, és máris lehetősége adódott költőként is bemutatkozni:

egy békéről szóló verse jelent meg a Zászlónk című lapban, ahol „egy dunántúli (kaposvári) kereskedelmi iskolai ifjú”-ként hivatkoznak rá. 

 (Részlet Fekete István első írásban megjelent alkotásából, a Zászlónk című katolikus diáklap 1917. évi 1. őszi számában)

Az irodalom szeretetét már gyermekkorában magába szívó fiatal első regényére sem kellett sokat várni: a katonaságtól leszerelve már készen állt arra, hogy idejét és gondolatait egyre inkább átadja az általa megismert és megszeretett világ leírásainak. A koppányi aga testamentumával rögtön el is nyerte a Gárdonyi történelmi regénypályázat első díját, és a kezdeti siker további harminc regény, novelláskötet és tudományos mű megírására ösztönözte.

„Megérezte a városi ember természetvágyát, s mert ő sohasem szakadt el a természettől, tudja titkait, látja szépségeit, figyeli minden rezzenését s kedvvel, bővérűen mesél is mindenről. S akit meséinek sodra elkapott, aligha tud hatásuktól szabadulni”

– olvashatjuk a róla kialakult kép leírásaiban.

A fenti sorok egyetlen szava sem túlzás: aligha akad olyan köztünk, aki ne találkozott volna akár csak egy, általa életre keltett állati hőssel, szívhez szóló történettel, természeti élménnyel. Két ifjúsági regényén, a Tüskeváron és a Téli berek című alkotáson számtalan irodalomóra élménye született meg- nem véletlen, hogy

a Tüskevárért 1960-ban József Attila-díjat kapott.

De hol lenne Vuk, gyermekkorunk kedvenc rókája Fekete István nélkül, és mit tudnánk mi a magyar honhoz olyannyira kötődő gólyákról, ha nem varázsolt volna el bennünket Kele története?

És ott vannak a történeteiben még mélyebben elbújó szereplők, akik legalább annyi élményt, vágyakozást és tanmesét adhatnak az olvasók számára, mint a filmvászonra vagy mesekönyvekre átfestett kiemelt hősök. Bruku, a galamb, Csám, a vaddisznó, Csisz, a denevér, Szú, a sün, Kalán, a nyúl, Csillag, a ló vagy éppen Csuri, a veréb- csak pár a közül a közel kétszáz állati szereplő közül, akiket nagy írónk tolla személyesített meg, és akik egytől egyik képesek voltak valami jót, valami tanulságosat, valami életre nevelőt adni számunkra. 

Kétségkívül korának nagy embere volt, és bár életében nem kaphatta meg teljes és valójában neki megjáró elismerést, gondolatait, élményeit és intelmeit akarta és vágyta a nép. Ő pedig édesapja tanításait követve a népnek is élt:

munkássága nyomán bátran nevezhetjük Magyarország első, igazán nagy hatású, a társadalom egészét elérő és megszólító természet- és környezetvédőjének.

 

Emléke előtt tisztelegve keltsük életre az általa teremtett világ apró részleteit- amelyek nemcsak regényeit töltik meg tartalommal, hanem minden más alkotását is. Nem is igen értem, miért nem jegyezzük költőként is, hiszen a verseiben megjelenő természeti képek legalább annyira figyelemreméltóak, mint klasszikus műveinek történetei.

(Fekete István Nádas című versének első versszaka)

Nádas című versében  képes mindösszesen hét versszakban életre kelteni egy teljes élőhely képeit, amelyek sorról sorra elevenednek meg az olvasók előtt. A természet erejének prófétája volt abban az időben, amikor mindenki abban hitt, hogy a tudomány és a technika mindent megold. A természetet Isten remekművének tekintette, ismerte és szerette törvényeit.

De megteremtett még egy nagyon fontos dolgot: a kapcsolódást. Soraival láthatatlanul kulcsolta össze ember és természet kezeit, mintegy korát meghaladó mentorként teremtve meg az egyesülést. Segítségével nemcsak betekintést kaphatott az olvasó, hanem lelki kötődést is, egy olyan érintést, amely képes volt megteremteni a cselekvés és a tisztelet legfontosabb alapjait.

„Cinkék járnak a szívem ablakára,
a madárkákat már régen etetem,
de most már néha gondolkodni kezdek,
meddig tart vajon az élelem?

Meddig tart kint a tél, belül a meleg?
Az ablak mikor fog elsötétülni?
És vágyaim utolsó szép madara
mikor fog busan elröpülni...”

(Fekete István: Tél)

Egészen különleges sorokat is képes volt papírra vetni: erről tanúskodik Cönde című alkotása is. A mű, amelyet „lelkemből lelkedzett gyönyörű magzatom”-nak nevez, és amelyet saját elmondása szerint mintegy gyónásként szánt az olvasóknak. A mű párhuzamos síkjain egyszerre éled újra a szerző gyermekkora: megelevenedik a megélt öröm és bánat, miközben a cselekmény előrehaladtával szinte összemosódik a múlt és a jelen, az események pedig nemcsak az íróval válnak eggyé, hanem az olvasóval is. „Keleti szél száll, de ezt csak a füvek mutatják meg, és az öreg nyárfa suttogó levelei” – így üdvözli a történet az olvasót, és bár a természet mindent végig kísér, az oldalak hasábjain a történelem uralkodik.

Fekete István szülőháza Göllén – Wikipedia / Terbócs Attila

Fekete István életére és munkásságára édesapja mellett Kittenberger Kálmán is nagy hatással volt, aki először az ifjú irodalmár műveit adta ki a Nimród hasábjain, később viszont jó barátja is lett az írónak.

„Kálmán volt az, aki írásra nógatott s nekem nem is sok biztatás kellett, hiszen régi vágyam volt írni és csak írni” 

– emlékezik rá egyik levelében. 

Fiatal éveiben, munkássága kezdetén Fekete István gyakori szerzője volt az Új időknek is: a kiadványokat fellapozva egymást követik a szebbnél szebb történetek. Egyik kedvencem a Marika, ami megérintő emberséggel meséli el a mindennapok történetét. „Marika után behúzódott az ajtó. Még feltűnt ringó alakja a konyha világosságában és vissza is nézett. Nagyot dobbant Miska szíve, aztán egyedül maradt. Alit még egy darabig, de emberek jöttek az utcán, hát elindult tétován, csak hogy menjen... Ment, ment. A réten szentjánosbogarak villogtak és csak akkor tért magához, amikor felért a dombra és maga alatt látta a falu apró világosságait. Felzengett még hozzá a halódó muzsikaszó és a tejút fényessége szinte leszállt hozzá. Ekkor Miska belenyúlt a zsebébe és a pengőt belevágta a fekete semmibe ... Aztán megtörölte a szemét. A falu ekkor már egyenként csukta be szemeit és Miska kinyújtotta karját a völgy felé, mintha meg akarna valakit ölelni és azt mondta a csillagoknak: Marika”. 

Kiemelkedő munkássága elismeréseként alig negyvenévesen,

1940-ben választották be a Kisfaludy Társaságba, a kor jelentősebb és legnagyobbnak tartott írói, költői, irodalomtörténészei közé.

Ebben a termékeny időszakban egymást követték könyvei is: az Öreg utakon, a Csí, a Hajnal Badányban, az Egy szem kukorica, az Emberek között, a Gyeplő nélkül és a Tíz szál gyertya is ekkor jelent meg.

Fekete István emlékház a Diás-szigeten – Fotó: Wikipedia / Derzsi Elekes Andor

Ebben az évtizedben írta első forgatókönyvét is: a Páger Antal, Simor Erzsi és Tóth Júlia főszereplésével forgatott dr. Kovács József játékfilm történetét. 1940-ben születik meg Hajnalodik című színdarabja is, amelyet két évvel később két újabb forgatókönyv követ: a Féltékenység és a Túlsó part, majd 1943-ban érkezik az Aranypáva forgatókönyve is.

Nagy fordulat következett be életében akkor, amikor 1946-ban tiltólistára került, és osztályidegennek nyilvánították.

Nehéz évek vártak rá, sokat is szenvedett. Az életére nehezedő ködöt csak sok-sok év után, az 1950-es évek elején sikerült eloszlatni, amikor két egyházi folyóirat, a Vigília és az Új Ember folyamatos publikálási lehetőséget biztosított számára anélkül, hogy személyiségével összeegyeztethetetlen kompromisszumokra kényszerült volna. Az olvasók szerették írásait, az elismerések és az újabb sorok iránti igény újabb könyvek megírására ösztönözték: ebben az évtizedben született meg a Lutra és a Bogáncs is.

„A hal már Lutra megindulásakor észrevette a veszélyt – hiszen a halak az egész testüket behálózó idegekkel érzik meg a víz mozdulásait –,de egy pillanatig tétovázott, hogy felül vagy alul meneküljön-e, és elkésett. Lutra kivitte a partra, ledobta, és már rohant vissza a vízbe, ahol most egy csapat kisebb keszeg villant el, mögöttük egy szép süllővel. A nagy vidra először egy keszeget kapott el, és ez a mozdulat elég volt, hogy a süllő villámként tűnjön el a mélységben. Lutra eldobva az előbbi keszeget, most egy másikat rohant meg alulról, s ezzel ki is mászott a partra. A hajtásnak vége volt. A kis vidra szájában egy ponty intett búcsút vizeknek és vidráknak, Lutra pedig magához rántotta a nagy dévért, és csak fél szemmel látta, hogy a halásztárs is ugyanezt teszi.” (Lutra, részlet)

Fekete István sírja Göllén – Fotó: Wikipedia

Bár érett éveiben nem kaphatta meg azt a megbecsülést, ami jogosan megjárt volna neki, még nyugdíjba vonulása előtt sem volt tétlen: olyan írásokkal örvendeztette meg olvasóit, mint a Köd, az Őszi vásár, a Huszonegy nap, a Csend, a Hú vagy a Ballagó idő. Jelentőségét és társadalomra gyakorolt hatását jelzi az is, hogy még halála után is sorra jelentek meg alkotásai: olyan műveket hagyott maga után, mint a Tarka rét, a Harangszó, a Végtelen út, a Számadás vagy az Aranymálinkó.

Írásainak tízmilliomodik kötete talált gazdára 2013-ban, könyveit tucatnyi nyelven, a világ minden pontján olvasták. 

Fia, ifj. Fekete István így emlékezik meg róla: „Lénye olyan tiszta, természetes és egyszerű volt, mint írásai. Sikerei nem ragadták el, az elismerő ünneplések nem változtatták meg magatartását, Írótársait sosem kritizálta... Temperamentumos, szókimondó ember volt, aki nem vágyott magasabb körökbe és gyermekkori barátai – beleértve a göllei parasztgyerekeket is – haláláig barátai maradtak.

Végtelenül nagy szívébe pedig az egész világ szeretete belefért. Nekem ő volt a föld legjobb és legbecsületesebb embere és az is marad, amíg élek.”

Életének utolsó napján, 1970 június 22-én még levelet írt jó barátjának, ám a levél az íróasztalán maradt. Hajnalban csendben, az elfogadás teljes nyugalmával átadta magát az általa olyannyira szeretett természetnek – felesége így adott hírt róla: „Kedveseink, Pistám június 23.-án hajnali fél négykor rövid szívrohammal elment oda, ahol boldogabb lesz, mint áldásos életében volt. Utolsó estéjén írta meg élete legutolsó levelét – Nektek. Elküldöm! Gondoljatok rám meleg szívetekkel s imádkozzatok a legjobb emberért, aki köztünk élt, s hogy elment, percről-percre nagyobb az űr, ami soha meg nem gyógyítható. Szeretettel: Edith”.

Emlékezésünket jó barátjának, az utolsó levél címzettjének, Bíró Bélának soraival zárjuk: „Így ment el az író, akinek műveiben legtisztábban szólalt meg a magyar erdők, mezők, rétek, nádasok világának titkos nyelve és lett Vele együtt halhatatlanná a magyar múltat őrző falvak-puszták egyszerű népe. Neve a magyar Pantheon fényes nevei között ragyog.” 

Születésének 125. évfordulóján emlékezzünk Fekete Istvánra, korának egyik legemberibb irodalmi alakjára, aki életét és munkásságát a természet, az ember és a haza szolgálatába állította! Idézzük fel ránk hagyott intelmeit és gondolatait, amelyek nemcsak a természettel kialakított kapcsolatunkat képesek formálni, hanem jellemünket, értékrendünket is!

Szemelvények Fekete István írásaiból

„Az emberek közt széthintett jóságnak, örömnek nincs neve, mint ahogy nincs neve az őszi ragyogásnak, a ködös messzeségnek, hullámnak, amikor a parthoz ütődik, a nád suttogásának, vagy a simogatásnak, amit nem felejtünk el soha, pedig sok kemény ütést régen elfeledünk ugyanezen idő alatt.” (A könyv)

„Fáznak a verebek a szalmakazlak oldalában, zsúptetők zugaiban és csendes szénapajtákban, melyeknek résein beszivárog a holdsugár, és megvonalazza a jószagú szénát, mely zizegve suttog ilyenkor, és millió karjával magához szorítja a meleget, melyet még a nyár ragyogásában tett el ínséges napokra.” (Január)

„Odasimultam öregapámhoz, mint a hajtás a vén fához. Talán arra gondoltam, hogy évek múlva hozzám simul majd így valaki, aztán meg őhozzá, de el nem fogyunk soha-soha... – talán arra, hogy nekem adja nagyapám karja melegét, mellyel átkarolva tartott, hogy továbbadhassam annak, aki utánam jön.” (Almárium)

„Jól figyelj ide, fiam... korlátokat nem szabok, mert annyi eszed már lehet, hogy nem mégy fejjel a falnak. Ha tehát bevered a fejed, a te dolgod, ha bajba kerülsz, magadnak kell kilábalnod, mert esetleg nem lesz melletted senki. Annyira vállalkozz, amennyit elbírsz, és nekem hiába nyivákolsz, ha elvágod a kezed, vagy elrontod a gyomrod. Ez mind a te magánügyed. Úgy vélem: csak így tanulsz meg a magad lábán járni, és pontosan rájössz majd, hogy mit lehet és mit szabad.” (Tüskevár)

„Amikor felébredtem, már reggel járt a kertben. Leseperte az éjszakát a völgyekbe, és megintette az órát, hogy jó lesz csendesebben viselkedni... A szívem is elhalkult már, mint a többi órák, melyek csak akkor járnak kemény léptekkel az idő útján, ha egyedül van az ember.” (Február)

„Ami nincs, arra nem lehet gondolni, ami nincs, az nem fájhat, ami nincs, az: nincs. Legfeljebb a hiány, az üresség titokzatos mélysége szédít néha, de ebbe a mélységbe napok hullanak, kitöltik lassan a feneketlennek látszó szakadékot.” (Kele)

„Jó lett volna másként tenni sok mindent és jobban meggondolni az elhatározásokat; simogatni, ahol korbács csattant, és ölni, ahol ölelésre tárult a kéz, de nem lehetett, mert mindez már elmúlt, mert mindez már van, az Idő jóvátenni nem tud már semmit, legkevésbé önmagát.” (Őszi számadás – Fekete István füveskönyve)

„Édes, lágy torzsa, melyen úgy ültek a fehér szemecskék, mint a gyerekek az iskolában. És a kukorica tudta már, hogy értük van minden. Homályosan érezte, hogy a kis szemek az időt, az életet hordják magukban és egész életének beléjük kell átfolyni és belőlük megújulni.” (Egy szem kukorica)

„Délután volt már. A nap sugarai úgy omlottak az erdőre, mint a búcsúzó szerető csókja, s a gerlék kurrogásában annyi békesség volt, mint egy öreg imakönyvben, amikor felhördült valami békétlen, hang: a gyermekeit féltő anyakocák komoly hangja.” (Egy nap)

„Mackó nem tudta, mi a harag és ha mérges is volt néha, kifolyt szívéből, mint a víz a szitából. Mackó nem kelt haraggal és nem feküdt le vele; nem tartogatta, nem őrizte, mint a rothadó pacalt, ami mindig büdösebb és nagyobb lesz- éppen ezért boldog volt- de nem tudta azt sem, hogy ez csak az ember, a nagy Ember magasztosan szomorú és emberien állati tulajdonsága.” (Gyeplő nélkül)

„Hogy a teremtéskor az asszony már mint gyengébb fél jött-e a világra, nem tudhatjuk, bár az alma-eset kétségtelenül a mellett bizonyít, hogy Ádám volt a gyengébb, mert ő engedett, beleharapván az almába, mely később savanyúnak bizonyult.” (Az asszony és a vadászat)

„Hóban úszott az erdő. A pirókok véres hegye szinte égett a havas ágakon és amikor egyedül maradtam, körülvett a havas erdők békés tisztasága. Eszembe jutott a vonatok szennyes gőze, a barakok áporodott éjszakája, a várótermek verejtékszaga, a kórházak karbolos sebpárája... Mellettem csend volt, felettem csend volt, de bennem jajongott a meddő múlt és minden, ami elveszett.” (Két karácsony)

„És azóta tudom, hogy nem káprázat és nem képzelet játszott velünk; eszmélő és elröppenő lelkünk sorvadó földi antennája fogta fel egy más világ magasságainak muzsikáját, mert a gyermekek és a haldoklók nem hazudnak. Vájjon hallom-e még egyszer? És mikor?!” (Nagyanyám)

„Minden napból egyszer másnap lesz, ami harmadnappá szürkül és negyednap már majdnem elenyészik, hogy ötödnapra végleg kihulljon az idő rostáján, bele a hetek tócsájába. Ámbár vannak jeles másnapok is, sőt feledhetetlen másnapok, amelyek hozzákötik magukat valamihez vagy valakihez és emlékeztetnek.” (Másnap)

„Télen, amikor a szél vonítva hordta a havat az utakon és a falut hófúvások ágyazták körül, sokszor álmodtam a tölgyfával. Elképzeltem, hogy recsegve viaskodik a széllel, meg-megrázva fejét, mint egy bozontos óriás és mindig győztes marad, mert nélküle üres lett volna a réti világ és kihez mentem volna én tavasszal első tavaszi látogatásra, amikor a rengő levegő melegen nyalja a zsendülő füvet és a fa alatt kinyitotta már csillagszemét az ibolya.” (A tölgyfa)