Fenékbe rúgott bennünket a kultúra – 50 éves a magyarországi táncházmozgalom

1972. május 6-án szervezték meg Budapesten az első táncházat a Liszt Ferenc téri könyvtárklubban, tehát idén ünnepli ötvenedik évfordulóját a magyarországi táncházmozgalom, mely az évtizedek alatt mit sem vesztett népszerűségéből. Olyannyira nem, hogy 2011-ben az UNESCO felvette a „Legjobb megőrzési gyakorlatok” regiszterébe.

Milyen volt egy táncház a mezőségi Széken? Hogyan fogtak össze a pesti táncegyüttesek az első táncházért? Miként költözött a televízióba a népzene és a néptánc? És mi az a Fonó Szerda? Mindezekről szó esett a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének konferenciáján, amelyet az ötvenéves jubileumának alkalmából rendeztek a Pesti Vigadóban.

Fotó: Korniss Péter – a Bihari János Táncegyüttes próbatermében Novák Ferenc, 1975. 

„Fenékbe rúgott a kultúra”

A fent leírt utazás nincs, ha nincs a nagyenyedi születésű Novák Ferenc, aki már 1956 nyarán, a Bihari János Táncegyüttesből többedmagával Erdélybe nem utazik. „Ha annyira látni akarod a táncot, a Székiek minden csütörtökön a Széchenyi téren táncolnak, menj oda!” – mondta neki Kolozsváron élő nagybátyja. „Kimentünk a Széchenyi térre, és a világ csodája, a lányok teljes viseletben, fiúk félviseletben füttyszóra, vagy ha volt egy furulya, akkor arra, végigtáncoltak egy kis táncrendet. Engem lenyűgözött, hogy nekik össze kell jönniük és egy szórakozási formájuk van: az, hogy táncolnak. Abban a pillanatban elhatároztam, hogy elmegyek oda gyűjteni” – emlékszik vissza Novák Tata.

Aztán közbeszólt az élet, közbeszólt ’56 és a forradalom.

Végül csak 1958-ban jutott el újra Székre Novák. „Fenékbe rúgott a kultúra, mint ahogy mindenkit, akit felvittem később Székre”– meséli első emlékeit.

Azt, hogy a szakmabelieket valóban megérintették a kint ért hatások, mi sem bizonyítja jobban, minthogy az 1971-es utazás után, 1972 húsvétján egy közös locsolkodás alkalmával felrakták a Széken készített hangfelvételeiket, és eldöntötték: megszervezik a táncházat. Innentől felpörögtek az események.

„Táncház – úgy, mint Széken”

Ez a rövid mondat állt az első táncház meghívóján. A szervezésnek négy táncegyüttes, a Bartók, a Bihari, a Vasas és az Építők kezdett neki, leosztották a feladatokat. De először a négy táncegyüttes tagjai külön vasárnaponként megtanulták a Széki táncrendet, amit egy hónapon át gyakoroltak. Az anekdoták szerint Stoller Antal megkérte Martin György tánctörténész, néprajzkutatót, állítson össze egy hosszabb és egy rövidebb széki táncrendet.

Az első táncház még gépzenére volt, díszletéül pedig Korniss Péter Széken készített fotója szolgált. Később a Sebő Ferenc, Halmos Béla és Éri Péter felelt a muzsikáért. Lelkes Lajos a Bihari János táncegyüttes tagja volt az egyik szervező, ő kapta meg a feladatot, hogy szerezzen helyszínt. Végül a Liszt Ferenc téri Könyvklubot – ami ma az Írók boltja – sikerült megszerezni, ám

az eseményt a rendőrségen is be kellett jelenteni. „Mi ez? Táncház? Micsoda?” – kérdezték ott.

Aztán mégis engedélyezték az eseményt, sőt ebben az évben még egy, majd még egy alkalomra sor került. A harmadik táncház pont október 23-ra esett, így Lelkes Lajos ismét a rendőrségre kellett, hogy menjen. „Kockázatos ez a nap, de kiküldünk egy elvtársat” – mondták. Így zajlott hát rendőri felügyelet mellett a táncház a könyvklubban.

Ezután a négy táncegyüttes szétvált, a Bartók Táncegyüttes pedig Tímár Sándor vezetésével megnyitotta a nagyközönség számára is a táncházakat, amely tömegeket vonzott. Ezeken az eseményeken egyébként a kor nagy művészei, közéleti szereplői is megjelentek. A korabeli névsoron szerepel többek közt Csoóri Sándor költő, vagy éppen Vitányi Iván szociológus aláírása is.

1972 után a Bartók Táncegyüttes rendszeresen rendezett táncházakat, új helyszín lett a Kassák Klub. Tímár Sándor (koreográfus, táncpedagógus, a Bartók és később a Csillagszemű Táncegyüttes megalapítója) nagy örömmel tanította az utcáról betérőket. A széki táncrend előnye volt, hogy egy laikus számára is viszonylag könnyen tanulható volt.

Mostanra a világ számos pontján jöttek létre néptáncegyüttesek a kinn élő magyaroknak köszönhetően,

Tokióban évente volt táncháztalálkozó a pandémia előtt.

Itthon pedig százezrek fordultak meg táncházakban, ma már szinte nincs olyan este, hogy ne lenne valahol folkkocsma vagy táncház Budapesten.

Ikonikus néptánchelyszín: a Fonó

A 11. kerületben a Sztregova utcai Fonó Budai Zeneház 25 éve nyitotta meg kapuit, azóta nem telt el úgy szerda, hogy ne lett volna itt táncház. A Fonó, mely az évek alatt a táncházas kultúra egyik legkiemelkedőbb intézménye lett, közvetlen kapcsolatot ápol az adatközlőkkel, találkozási pontot nyújt a városi népzenészeknek a meghívott hagyományőrző mesterekkel.

A Fonó Szerda fogalommá vált a táncházas közösségben, ezeken az alkalmakon mindig egy adott tájegység vagy település, most éppen Bonchida, táncait tanítják, és egészen hajnalig tart a mulatság. De tart itt állandó moldvai táncházat a Berka együttes, és kamasz táncházat a Sarjú-banda.

Mostanra a Fonó kinőtte a Sztregova utcát, ezért az Alföldön, Szegeden, Makón, Hódmezővásárhelyen is rendeznek táncházakat, ahol ugyanakkora az érdeklődés, mint a fővárosban. Horváth László elmondása szerint a járványhelyzet a koncertközönségüket ugyan megfelezte, de a táncházas közeg megmaradt, él és virul. 

Röpült és Fölszállott a Páva

A táncházmozgalom a televíziót is elérte, illetve a televízió felerősítette azt. Már az 1972-es első táncház előtt, 1969-ben elindult a Röpülj Páva népművészeti vetélkedő, majd a következő években több hasonló versenyt is rendezett a Magyar Televízió. „A hatvanas években veszélyes terep volt a népdallal vetélkedőt rendezni, hiszen ha megbukik a vetélkedő, a népdal bukik meg, kiderül, hogy nem él a népdal” – fogalmazott a konferencián Fehér Anikó népzenekutató. Azonban elismert emberek álltak a kezdeményezés mellé, többek közt Ortutay Gyula, Kodály Zoltánné, Tolnay Klári. Az adások idején kiürültek az utcák.

2012-ben ünnepelték a táncházmozgalom negyvenedik évfordulóját, ekkor indult útjára már a jelenlegi MTVA és a Hagyományok Háza együttműködésében a Fölszállott a Páva című népzenei és néptánc tehetségkutató, amely eddig hat évadot – köztük két gyerekévadot – élt meg. Az ötletgazda Dr. Balogh Júlia szerkesztő, Csoóri Sándor felesége (a költő 2016-os halála óta özvegye – a szerk.) volt.  A műsor az autentikus népzenéről szólt és nyitott volt határon túliaknak, valamint a hazai nemzetiségeknek is.

„Bemutatni a nagyvilágnak, hogy nem vagyunk ufók”– mondta céljukról előadásában Berecz István, aki a műsor közreműködője, majd zsűritagja is volt. Várt és váratlan sikereik után tudomást szereztek róla: az erdélyi Kalotaszegen, a „táncházmozgalom Mekkájában” újra erőre kapott, feléledt a helyi néptánc közösség.

Jó eséllyel magam is élvezhettem a hetvenes években kezdett munka gyümölcseit: óvodás koromban kezdtem néptáncolni egy újonnan alakuló, amatőr táncegyüttesben. Attól kezdve minden péntek este a táncé volt, közel húsz évig. Nem tudatosan választottam. Belenőttem és együtt nőttem fel vele. Kamaszként persze volt, hogy cikinek tartottam, mert milyen már az, hogy néptáncolok, mások sokkal menőbb „sportot” űznek. Mert igen a tánc sport is, fizikai munka, mely testtudatot ad, koncentrációra nevel.

A néptánc mögött lévő körítés – nevezzük így – a nagy alsószoknyák, a díszes viseletek és a hangzatos jelszavak: hagyományőrzés, meg nemzeti identitás valahogy sohasem érdekelt...nem ez volt a lényeg. A táncpróbák, majd a táncházak, tánctáborok nekem elsősorban a közösségről szóltak, ahol életre szóló barátságokat, élményeket szereztem. 
Most, hogy már nem része a mindennapjaimnak, hiányzik, és ha megszólal egy széki vagy épp kalotaszegi dallam, mindig megdobban a szívem. Jó lenne néha visszamenni az időben és elölről kezdeni, újraélni mindezt…