„Embertelenül bántunk a parasztokkal” – Interjú Andrásfalvy Bertalan néprajztudóssal, volt kultuszminiszterrel

Kult

„Embertelenül bántunk a parasztokkal” – Interjú Andrásfalvy Bertalan néprajztudóssal, volt kultuszminiszterrel

90 év, nyolc unoka és a népi kultúra iránti valódi elkötelezettség, amely ma is aktív alkotói életformában teljesedik ki – Andrásfalvy Bertalan nevét egyaránt ismerjük a közéletből – ő volt az Antall kormány első kultuszminisztere –, valamint a magyar néprajzból az ártéri gazdálkodás kutatójaként és szenvedélyes gyűjtőként is. A megélt idő és a szilárd pedagógiai elveken keresztül végzett rengeteg munka nemzetépítő törekvéseket szült: a néphagyományban rejlő bölcsesség megismerésére és alkalmazására hívja fel a figyelmet.

Érdekes életrajzi adalék, hogy Petőfi Sándor távoli rokona. Sorsszerű párhuzam is van a két életútban: ahogy Petőfi részt vett a ’48-as szabadságharcban, úgy ön aktívan jelen volt az ’56-os forradalomban. Mennyire távoli ez a rokonság?

Az én dédnagyanyám anyja Hrúz Judit volt, neki unokatestvére pedig Hrúz Mária, Petőfi édesanyja, aki sokáig élt ükanyámnál, Juditnál. Apám kolozsvári születésű volt. Az ő apja javítóintézeti tanár volt, s amikor elcsatolták Erdélyt, nem írták alá az esküt, ezért kidobták őket. Apám akkor katona volt az első világháborúban. Átjött Magyarországra, itt ismerte meg édesanyámat, aki Mezei lány volt. Mielőtt még megismerték volna egymást, mindketten foglalkoztak népművészettel, édesanyám ötvösművész volt, gyönyörű dolgokat csinált, apámnak is szép népművészeti gyűjteménye volt. A földosztásnál kaptunk mi is egy darab földet a Hanságban, de állatok és eszközök hiányában megélni nem tudtunk belőle. Édesapám elvesztette az állását és egyik segédmunkásságból a másikba ment, mert vitéz volt, és az mindig gyanút keltett. Ugyanígy a bátyám is: munkaszolgálatos katona lett, nem fegyveres.

A származáson túl van-e a nemzet költőjével közös vonása?

Amikor diák lettem, én is gyalog jártam a világot, mint Petőfi – ebben hasonlítottunk. Nagyon érdekelt a nép sorsa. A háború után két évig egy majorságban laktunk, cselédekkel együtt, a falutól is távol. Akkor ismertem meg, hogy az emberi nagyság, az emberi intelligencia nem attól függ, hogy hány iskolát járt ki valaki, hanem, hogy hogyan tud élni azokkal a szükségletekkel, amelyek fontosabbak, mint a kenyér vagy az utazás. Innen indult el a végső elhatározás, hogy én ezt a népet fogom kutatni. Írtam is erről, A szeretet a néphagyományban című cikkemben.

Ekkor találkoztam ugyanis azzal, hogy a nép történelmét nem írta meg a magyar történettudomány. Ezt Asztalos Miklós történész fedezte fel, nem én mondom először. Ő írta azt, hogy a IV. Béla előtt megalakult nemesi nemzet mindig a saját szemüvegén keresztül ítélte meg a történetírást. Amikor végzősként lekerültem Szekszárdra a múzeumba, s már olvastam Kiss Géza és Kodolányi könyveit is, akkor tapasztaltam meg, hogy mi a történelemből nem azt tanuljuk, ami a parasztságot érintette. A vízrendezések például a nagybirtok érdekében történtek: tönkretettek egy olyan vízgazdálkodást, amihez nekünk a jövőben vissza kellene térnünk ahhoz, hogy fennmaradhassunk. A néphagyományban a jelen és a jövő súlyos társadalmi, emberi és szociális gondjainak megoldásához látok példát.

Az a társadalom, amelyik a szeretetet tekintette legfölsőbb értékének, a természettel is jobban együttműködött. A nagyüzemi gazdálkodásban ez elvész, hiszen a profit a legfontosabb, nem az emberi tényező: nem azzal törődik, hogy mit termelünk, hanem, hogy mennyiért.

Amikor arról beszélünk, hogy a néphagyományban megvan minden bölcsesség, ami az élethez szükséges, felmerül a kérdés, hogy ma, amikor már nem eleink életformáját éljük, hogyan tudnánk ezt a bölcsességet kamatoztatni, javunkra fordítani.

Először meg kellene ismerni ezt a műveltséget, de a parasztságot, az ő történetét és művészetét igazából nem ismerjük. Nemcsak a népművészet külsőségeit kell tanulmányozni, hanem azt is fel kell fogni, hogy mit jelentettek a parasztember életében az ő énekei és motívumai, mert ez a művészet eredeti értelme. Így adta ki magából a hajdani parasztember a belső feszültségét és fejezte ki a szeretetét, erről szólnak a szerelmi énekek, a balladák. Alkotni kell tehát, nem nézni, szemlélni. Manapság azzal mérik a műveltséget, hogy ki jár színházba, ki hallgat operát, de a régi emberek maguknak kellett énekeljenek, önmaguknak kellett, hogy megteremtsék ezeket az önkifejezési formákat.

Attól tartok, hogy most már egy olyan generáció nő fel, amelyik eredeti környezetében már nem fog találkozni a népi kultúrának ezzel a rétegével.

Többször írtam kérvényeket és csatlakoztam ilyen célú kezdeményezésekhez, hogy állítsák vissza a művészeti oktatást az iskolákban.

A néphagyományt oktatni kéne, hiszen ebből alakul ki a művészethez való egészséges viszonyulás.

Egy pécsi művészetterapeuta, rajztanár, Platthy István példáját tudom idézni, aki létrehozott egy Csontváry Képzőművészeti Stúdiót a Pécsi gyermekotthonban, ahol úgy foglalkozik a gyerekekkel, hogy mutat nekik különböző tárgyakat, népi motívumokkal, majd rajzoltatja őket. Nem lemásolniuk kell a látottakat, hanem saját kútfőből rajzolnak: kirajzolják magukból a problémáikat. Rátalált tehát a művészet lényegére: az alkotás örömére – ez a legfőbb sajátossága az embernek. Éppen ezért kellene visszaállítani a művészeti oktatást.

Hogyan lazult fel ennyire a kapcsolatunk a népi kultúrával?

A 13. században sajátította ki a leggazdagabb nemesi osztály a magyar történelem írását és irányítását és ekkortól kezdve voltak olyan dolgok, amelyekről nem lehetett beszélni. Ekkor kapcsolódtunk be ugyanis Európa kereskedelmi vérkeringésébe, mi marhákat hajtottunk nyugatra. Mivel semmilyen közlekedési eszköz nem volt, amivel a szállítást meg lehetett volna oldani, a lábasjószágot a saját lábán hajtották, ehhez pedig füves területek, legelők kellettek. A cél érdekében a földesurak a parasztok földjeit is legelővé alakították át, így gyakorlatilag már a 13. században sztyeppévé válik az Alföld. Ez ellen lépett fel IV. Béla, ezt akarta megakadályozni, de a nemes urak egyszerűen kinevették, amikor pedig jött a tatár, nem voltak hajlandók őt támogatni. Hofer Tamásnak és Kubinyi Andrásnak vannak tanulmányai erről, de a történelemkönyvekben nincs benne, hogy az Alföld nem sztyeppés terület volt, hanem virágzó, vízzel gazdálkodó jobbágyfalvak ontották magukból itt a legjobb minőségű terményeket. A középkorban még az a hír járta Magyarországról, hogy micsoda finom zöldségek és gyümölcsök teremnek itt, aztán a hírünk is megváltozott.

Mitől változott meg Magyarország megítélése?

Erről sok anyagot lehet olvasni, például Benda Kálmán és Sisa István műveit, de én is írtam erről. Rengeteg írás jelent meg Magyarországról határainkon kívül: egyik rosszabb, mint a másik. A hunok, szkíták és avarok bűneit is mind a magyarok nyakába akasztják. Torz megítélésünk okai a magyarság meghasonlásában keresendők:

embertelenül bántunk a parasztokkal.

Werbőczy István Tripartitumában kijelenti, hogy a parasztok nem magyarok, hanem csak meghódított népek, akiket Kálmán király jobbágyságba emelt. Az erdélyi földesurak a 18. században el is kergették a magyar jobbágyokat és románokat telepítettek be helyettük. Ne csodálkozzunk hát Trianonon, mert ezt mi magunk idéztük elő.

Arról, hogy mi, magyarok hogyan bántunk saját magunkkal, könyvek sora született már, de kevesen ismerik ezeket: Berlász Jenő részletesen megírja a jobbágyok sorsának alakulását, Simon Péter könyvet írt arról, hogyan kergették ki a magyarokat Erdélyből, Málnási Ödönt még bíróság elé is állították és bebörtönözték egy könyve miatt, mondván, hogy ez egy vádirat a nemzetet fenntartó nagybirtokos osztály ellen. ’56-ban aztán kiszabadult és Münchenben megírta a könyv folytatását. Ezeket a munkákat a történettudomány sokáig elhallgatta.

Idén 90. születésnapját ünnepli. A megélt idő és a tapasztalatok alapján hogy látja, mit kellene tenni ma, hogy visszanyerjük az elveszített tudást?

Küzdöttem érte miniszterségem idején is, de nem sok eredménnyel. Az egyik fontos lépés volna visszaállítani a kisiskolákat, hogy a vidéki gyerekeknek ne kelljen hosszú utat megtenniük, hogy tanulhassanak. A másik a már érintett téma, hogy

vissza kellene állítani a művészeti oktatást, az énektanítást, a táncot, a néphagyományok és a népköltészet ismeretét.

Ebben a szellemben kellene kinevelni a tanárokat is. A Kodály-módszer alkalmazása például nemcsak az énektudás színvonalát javította, hanem egészen más embert szült: ezt vissza kellene hozni. Manapság nagyobb hangsúlyt kap a sportra való nevelés, amely leginkább a versenyszellemet táplálja, nem az együttműködési készséget fejleszti, mint a művészeti nevelésben az együtt alkotás öröme. A kulturális tudás a versenyszellem áldozatává válik. Az iskolának nem az a célja, hogy tudósokat vagy versenyzőket, hanem, hogy embereket neveljen. Ilyen értelemben az osztatlan rendszerű oktatás alsóbb osztályokban hatékonyabb, mint a szakosított pedagógia, és ezt az angolok a mai napig tudják, hiszen az ő nevelési kultúrájuk a karakterfejlődésre épít.

Ehhez a tapasztalathoz nem könyveken, hanem a terepmunkán keresztül vezetett az út. Ahhoz a néprajzos nemzedékhez tartozik, amely még élő anyagon tanulmányozhatta a folklórt, eredeti környezetében.

A népi írók társasága vonzott: személyesen ismertem Illyés Gyulát, Sinka Istvánt, nagyon érdekelt Kodolányi, Kiss Géza is – néprajzos akartam lenni, de nem arra vettek föl, román szakos voltam. Végül persze néprajzos lettem. Egy szembetegségem miatt viszont nem tudtam sokat olvasni, így aztán rengeteget jártam terepre, hogy élő környezetében találkozzak a népi kultúrával. Rengeteget gyűjtöttem, gyalog, motorral, biciklivel jártam az országot. Az egyetemen ismerkedtem meg Martin Györggyel és Pesovár Ferenccel, akikkel hármasban sok táncot gyűjtöttünk fel, és eközben előkerültek mesék is. Amikor már Erdélybe is lehetett menni, azonnal indultam. Szerencsémre tudtam románul, ezért nem kerültem nagyobb bajba.

Mi bizonyult a legnehezebbnek pályája során?

Szeretem ezt a szakmát, de az én gondolataim csak részben tudtak érvényesülni. Amit az iskolák kapcsán el akartam érni, az sajnos nem sikerült.

Mit tekint a legnagyobb szakmai eredményének?

Rájöttem arra, hogy volt egy gazdálkodási forma, az ártéri gazdálkodás, amelyet nem ismertek el a felsőbb rétegek, az urak. A paraszt ugyanis tizedet adott, amiből a földesúr nem tudott meggazdagodni, nekik áru kellett, emiatt kellett a marha még a 13. században. A gabonatermesztés érdekében megszüntetett ártéri gazdálkodás azonban több értéket termelt, mint a későbbi gazdálkodási formák. Nemcsak nálunk, Ázsia több területén is alkalmazták és mindenhol tönkrement az árutermelés következtében. Amikor az emberi közösségek elveszítik együttműködésüket a szegényebb rétegekkel,

nemcsak a társadalom esik szét, hanem a természettel való viszonyuk is megváltozik, csorbul, elpusztul.

Ez a világon mindenhol így van.

Az ártéri gazdálkodásról szóló könyvem már harmadik kiadását érte meg – büszke vagyok rá, hogy érdeklődésre talált ez a téma. Azt tartom a legfontosabb eredményemnek, hogy tudományosan igazolni tudom: a paraszti hagyományban rejlő tudásra és tapasztalatokra az élet minden területén szükségünk van. Ha ezt nem tudjuk hasznosítani valamilyen formában, akkor nemcsak a magyarság, hanem az emberiség is kipusztul. Nem szabad ezt az értékrendet leváltani egy profitorientált világra. Vissza kell térni egy olyan társadalomhoz, amelyben az emberek egymás iránt szolidaritást vállaltak és szeretetben éltek, különben saját létünket veszélyeztetjük. Minden rivalizáló társadalom szétszakad, elaprózódik és elpusztul: nem az ellenség végez vele, hanem saját magát teszi tönkre. Nem egy birodalom jutott már erre a sorsra.

Ajánljuk még:

A Gellérthegy legizgalmasabb háza, avagy egy magányos kapu rejtélye
Hónapok, sőt, azt hiszem, már évek óta keresem ennek a villának, vagyis mint kiderült, két villának a titkát, történetét. Mindig vonzott az a Gellért-hegyen álló gyönyörű, gondosan felújított kapu, ami mögött a ház erős kontrasztot mutat, és a tekintélyes kert, ami körülöleli az épületet. És most beérett a munka, fény derült az igazságra.