Kult

Élő vagy holt, ő elkapja a gyilkost – Kenneth Branagh legújabb Poirot-filmje az eddigieknél is jobb

Az Agatha Christie regényeiből, David Suchet főszereplésével készült egész estés Poirot-filmváltozatok sokszor elképesztően jó, komplex krimikre sikeredtek. Minden adott is ehhez: csodás szereposztás, gyönyörű látkép, erős operatőri munka, pazar díszlet és jelmez, Christie remekbe szabott történetei az arisztokratákról. Ott sem stimmelt minden a szövegekkel, de Branagh-nál végképp nem, mert a Szeánsz Velencében az eredeti regénynek csak a csontvázát tartalmazza. Azonban mindent éppúgy tud, mint a nagy elődök, sőt, látvány és atmoszféra kérdésében rájuk is tesz egy lapáttal. Persze nem feltétlenül érdemes az almát és a körtét összehasonlítani, most egy egész más Poirot-val állunk szemben.

A filmhez Christie Halloween és halál, más néven Ellopott gyilkosság című könyvét vették alapul a készítők, ám nagyban eltértek attól. A Halloween partyra a házigazda, Rowena Drake gyermekeket invitál grandiózus, ám erősen hanyatló reneszánsz palazzójába Velencében, ahol az embereket maszkok és köd fedik. Ezt követi később a szeánsz, amin Poirot azért vesz részt Ariadne Oliver nógatására, hogy leleplezzen egy csaló médiumot.

Nem csupán a ködös, rejtélyes víziváros közeli nyitóképei húznak bele azonnal a nem evilági atmoszférába. A Halloween-partyn a fejükön ijesztő zsákokkal rohangáló gyerekek egyszercsak leülnek egy számukra játszott kis meseelőadás elé, amely olyan szörnyűségeket tár fel, hogy ma nem neveznénk mesének. Eszerint a házban egykor bezárták és sorsukra hagyták az éhező gyermekeket orvosok és nővérek a pestisjárvány idején, s e gyermekek máig a palotában kísértenek. Mindezt egy pazar kis film a filmben jelenettel mutatja be Branagh, sínre téve a Szeánsz Velencében hangulati világát.

A látvány az első perctől lenyűgöző.

Poirot mindig is kiváló helyeken utazgatott, Egyiptomban vagy az Orient Expresszen, a helyszínek nyújtotta esztétikumra Branagh most rálicitált, Velence adottságain túl a kameramunkának köszönhetően minden még szebb a hatalmas mozivásznon, mint előző Christie-feldolgozásai esetében. 

szeansz-velenceben-filmajanlo-poirot-agatha-christie-kenneth-branagh

 

A rendező először a Gyilkosság az Orient Expresszen történetéhez nyúlt, a film jól sikerült, ezt a bevétel is tükrözte, és már ott is látszott, mekkora hangsúlyt kap az atmoszféra, a korszak és a táj szépségének megjelenítése. Az is egyértelmű lett, hogy nem akármilyen szereplőgárdával akarja eljátszatni Christie karaktereit. Ezt követte egy kiemelkedő Poirot-történet, a Halál a Níluson feldolgozása, ami erősen visszavett az a feletti örömből, hogy Branagh-t Shakespeare- után immár Christie-rendezőként is számon tarthatjuk. Szereposztása akkor nem sikerült, és az egyik legkiválóbb Christie-alapanyag kiaknázatlan maradt. (Eleve magas szintet kellett volna megugrania, mert a 2004-es, David Suchet, JJ Field, Emily Blunt és Emma Malin főszereplésével fémjelzett verzió a Poirot-sorozat legjobb darabjai között volt minden tekintetben.) 

Ha valaki nem látta még a Branagh-féle feldolgozásokat, célszerű a Szeánsz Velencében utánra halasztani megnézésüket, hátha tovább időznénk még e pazar miliőben, a mára már letűnt, Agatha Christie-i világban. E történet 1947-ben, közvetlenül a háború után játszódik a lagúnák városában, ami több ponton is nyomot hagy a filmen. Ahogy Poirot belép a romos velencei palota egykor díszesre festett, hatalmas termének málló vakolatú falai közé, ismerős, mégis beazonosíthatatlan érzés fogja el a nézőt. Ez egy nagyon jó jel. Ekkortájt hangzanak el a film Hercule Poirot-karakterének identitását meghatározó mondatok is:

Elvesztettem a hitemet.

Igen, ez a legszomorúbb, az igazság szomorú, én tárt karokkal fogadnám minden őszinte jelét ördögnek, démonnak vagy szellemnek, mert ha van egy szellem, akkor van egy lélek, és akkor van egy Isten is, aki teremtette, és ha van Istenünk, akkor mindenünk van, vagyis minden igazság, de én már túl sokat láttam a világ számtalan bűncselekményéből, két háborút, a keserű emberi gonoszságot és a közömbösséget, és azt a következtetést vontam le, hogy nem, nincsen Isten, és nincsenek szellemek.

És igen, ezt a Poirot-figurát látjuk, a félig már visszavonult mesterdetektívet, akinek senkije nincs, se társa, se barátja, se hite, de most már egy esete sem. 

Ez változik meg akkor, mikor is a szeánszot követően gyilkosság történik. A háborgó vizen a rendőrség nem tudja megközelíteni a palotát, de a gyilkos az épületben van. A történet ezúttal is egy zárt helyszínen játszódik, egy vonat és egy hajó után most a kísértetjárta palazzóba zárja Poirot a gyilkosság csapatnyi gyanúsítottját. Ez már Brannagh egyik Poirot-védjegye is lehet, a detektív látványosan, erőteljesen zárja kulcsra a palazzo kijáratait, ha most nem is a levegőbe lövöldözve tereli egy helyre a gyanúsítottakat. És meggyőződéssel állítja:

élő vagy holt, ő elkapja a gyilkost.

Az élő gyilkos-jelöltek létszáma egyébiránt nem túl magas. Adott a házigazda, egy korábban elhunyt fiatal nő édesanyja, a híres operaénekes díva Rowena Drake (a csodás Kelly Reilly, aki korábban már áldozat is volt Poirot-filmen), a halott lány korábbi jegyese (Kyle Allen), volt nevelőnője (Camille Cottin), egykori orvosa, akinek a lelkét megnyomorította a háború (Jamie Dornan) és annak koravén, igen okos kisfia (Jude Hill), a jól ismert Ariadne Oliver (Tina Fey) detektívregényíró, aki a történetekben olykor Poirot nyomozósegédjévé válik, és ebben a verziójában elsőként idegen, de lényegesen valóságosabb a korábbi karakterábrázoláshoz képest, Poirot testőre (Riccardo Scamarcio), valamint egy médium (a friss Oscar-díjas Michelle Yeoh megformálásában) és annak két segéde (a félelmetes Emma Laird, valamint Ali Khan) Poirot őket hallgatja ki egyesével, de a túlvilági helyszínen máshogy működik a dedukció, a ki tette kérdésre a szokásoshoz képest máshogy állnak össze a válaszok.

A látványvilág nyilván csak az összhangulat egyik, eléggé hangsúlyos eleme, de van itt még sok közeli is, és a vallomástétel közben rendszerint hang nélkül síró emberek. A színészekről külön-külön nem is szükséges beszélni, hellyel-közzel egyöntetűen jól végzik dolgukat. A stáb eszközeiben párszor kicsit túllőtt a célon, egy-egy megoldás kilóg az összképből és enyhén erőltetetten hat, de ez minimálisan zavaró. Nagyobb gond viszont, hogy a film szépen felívelő folyamata egyszer csak instant leleplezési jelenetbe torkollik, és az addig felépített feszültség íve és vele a kábulat megtörik. Később már nem is tér vissza, bármennyire is tetszetősek a mozit lezáró képsorok, vagy azok zenei aláfestése. 

Kenneth Branagh harmadik Poirot-feldolgozása ettől függetlenül igen jól sikerült. A rendező ezúttal jó szereposztást hozott össze, és hát ott a lényeg, Poirot maga, akinek történeteit javarészt ismerjük, tudjuk már, ki a gyilkos, ez mégsem tart vissza attól, hogy újból és újból megnézzük őket.

Mert Poirot-val nem a rejtély, hanem az út a lényeg.

Agatha Christie 39 Poirot-történetet írt, és reményeink szerint Kenneth Branagh ennek jó részét filmre viszi még, illetve eljátssza a világ talán leghíresebb nyomozójának szerepét. 

Nyitókép: 20th Century Studios

Ajánljuk még:

„Legyen Alsómocsolád Magyarország kék zónája!” – Beszélgetés a Klíma-kávézó ötletgazdájával

Van egy aprócska település Baranya megyében, aminek lakói pár évvel ezelőtt úgy döntöttek, hogy létrehoznak egy megújulóenergia-közösséget. Útjuk során sok nehézséggel találkoztak, de számtalan jó gyakorlatot, ötletet, izgalmas kezdeményezést és figyelemre méltó eredményeket is láthattak, ami miatt úgy érezték, hogy ezeket másokkal is meg kell osztaniuk. Így született meg a Klíma-kávézó ötlete, ami lehetőséget ad arra, hogy az érdeklődők többet tudhassanak meg a klímavédelemről, a fenntarthatóságról, a természetalapú megoldásokról, a vízmegtartás lehetőségeiről, az energiamenedzsmentről, vagy épp az okos eszközökben rejlő lehetőségekről.