„Dühöngve gyűlölt és tombolva szeretett” – 170 éve született Jászai Mari

Kult

„Dühöngve gyűlölt és tombolva szeretett” – 170 éve született Jászai Mari

Jászai Marinak nemcsak a színpadon, de az életben is kijutott a tragédiából. Hiába rajongták körbe, sohasem szűnt meg magányosnak lenni. A színház mellett kiolthatatlan tudásszomja volt, cikkeket írt, fordított, közéleti szerepet vállalt, autodidakta módon több nyelvet elsajátított, „falta a férfiakat”, mégis kevésnek érezte magát. Mondhatnánk, modern nő volt, bár ezt a kifejezést és a feminizmust nem szerette. De ki volt ez az éppen 170 éve született színésznő valójában, akinek a nevét nemcsak egy négyeshatos megálló, színház és díj, de még egy kráter is viseli a Vénuszon? (És aki egyébként igen, a Jászain lakott.)

Az én gyerekkorom Jászai kultuszban telt. Így jár az ember, ha ott nő fel, ahol az egyik legnagyobb magyar tragika született. Ászáron. Kétezer fő alatti faluként nem csoda, hogy megbecsüljük leghíresebb elszármazottunkat, és élen járunk a jászaizásban. Van nekünk Jászai szobrunk, iskolánk, utcánk, terünk és természetesen szülőházunk is.

És van persze néhány alaptörténet, amik újra és újra előkerültek az évenkénti Jászai napokon. Hogy gyerekkorában a legkisebb csínytevés miatt hideg sós vízbe áztatott kötéllel verte az apja mezítelen hátát. (A Jászai házban a mai napig megtekinthető egy áztatásra alkalmas lavór.) Hogy élete első szerepében olyan lelkesen kiabálta be azt az egy női nevet, ami az össz szövege volt, hogy a kritikusok már akkor megelőlegezték neki a helyét a legnagyobbak között. Hogy Gertrudisként

minden Bánk bánt kipróbált az ágyban is, és ha nem érezte a teljesítményt méltónak a magyar dráma egyik legnemesebb szerepéhez, akkor nem volt hajlandó színpadra állni az illetővel.

A kortársak „az abszolút színésznőként” vagy „egyéniségként” írták le, ugyanakkor hírhedt volt nehéz természetéről és kalandos szerelmi életéről. De ahhoz, hogy megérthessünk valamit Jászai Mariból, nem elég néhány közepesen jó történet. Érdemesebb visszamenni a forráshoz.

Teljesen biztos volt saját tehetségében és kivételességében, ugyanakkor bántotta, hogy „nappali életében” szürkének érezte magát, nem tudta úgy megállni a helyét, mint a színpadon.

Bírálta tudatlanságát, hibáit, haragtartó természetét és folyamatosan többé akart válni. „Csak egy törekvésem igaz és őszinte, hogy tökéletesedjek.” Ettől függetlenül nem kerülte ki a konfliktusokat, pályája során szinte mindenkivel összeveszett a korabeli színházi világban. Ugyanakkor úgy érezte ezek az okai, hogy nem tud kapcsolódni az emberekhez.  

 
Forrás: Wikipedia
 
„Fő hibám, hogy mindig a temperamentumom győzte le az eszem és így mindig ízléstelenségbe sodródtam. Emiatt mindig morális undort éreztem önmagam iránt.” Kontrasztos önarckép. Mindent, amit csinált, érzett vagy amiről véleményt mondott,  végletesen tette, megalkuvás nélkül. Nagyon tudott szeretni és nagyon tudott ítéletet mondani. „Csak a tehetségesek és a rajongók érdemlik meg az ember nevet. A többiek, a közönyösek, a szemétdombra valók: ott rohadjanak el.” A színpadon minden volt (Antigoné, Elektra, Kleopátra, Éva), mindent megélt, amire a hétköznapokban csak vágyott.
„A szennyből a tisztaságba, a sötétségből a fénybe: ez volt az én életem útja.”

Élete eleje klasszikus példája a nehéz vagy rossz gyerekkornak. Édesanyja korán meghalt, nyolc árvát hagyott maga után. Apját szent életű emberként írja le naplójában, aki ugyanakkor gyakorlatilag folyamatosan verte – sokszor mostohája közbenjárására. A jobb élet reményében Győrbe költöztek, ahol a kislány már ötéves korától szolgálóként dolgozott. Szalmán aludt, patkányok között, éjszakánként felkeltették, ha munka volt, szeretetet nem igazán kapott. Alapélménye, hogy „mindenki másnak van valakije, csak én vagyok egyedül.” Eredeti nevét, a Krippelt (ami bizony nyomorékot jelent) annyira nem szerette, hogy még a születési bizonyítványából is kiégette, miután Jászaira váltott. Tizenhat évesen markotányosnőnek állt a königgrätzi csatába. Kitüntetést és pénzjutalmat kapott hősies viselkedéséért, amivel sok sebesült életét megmentette. Benne azonban leginkább a szégyen maradt.

Sokáig félt a színpadon, hogy valaki felismeri és senki se fogja elhinni, hogy nem volt a katonáké, valamennyié. Merthogy megerőszakolták. Többször.

Szegénységét és azt, hogy alulról kellett felverekednie magát sohasem szégyellte, de ettől félt, hogy kitudódik, bűnősnek érezte magát (abban az időben még nem tudták, hogy az áldozatot nemcsak hibáztatni lehet). Végül mégis leírta kiadott naplójában az erőszakot , sőt a későbbi, színházi évek alatti zaklatásokat is. Persze ő még nem ezeket a szavakat használta, de a történetek magukért beszélnek. Ahelyett, hogy robbant volna a #metoo bomba, elintézték egy „férfifaló" címkével.   

A csata után még hazatért, de nem sokkal később végleg megszökött otthonról, éjszaka egy ablakon át, hogy színésznő legyen. Székesfehérváron kezdett, de Kolozsváron érte el első igazi sikereit. Innen csábították át Budapestre, a felkérést először viccnek hitte, nem is válaszolt rá. Aztán több mint ötven évig jött a Nemzeti, amihez – egy év Vígszínházas kitérő kivételével – haláláig hű maradt. Ma úgy mondanánk, hogy reziliens személyiség, aki a traumák ellenére is képes volt kibontakozni. Ő arról írt, hogy kíváncsisága, tudásszomja és persze tehetsége segítette sikereihez. De mindennek ellenére borzasztóan magányos ember volt.

„Minden dicsőségnél, minden tehetségnél többet ér: szeretni. Nem az, hogy az embert szeretik, hanem az, hogy az ember szerethet!

Szeretni valakit, felolvadni benne, érte élni, vele élni, vágyódni utána: ez az élet értelme!” Mindennél jobban vágyott arra, hogy szeressék, és hogy szerethessen. Néha szégyellte (szereplési kényszerként jellemezte), néha pedig a gyerekkori hiánnyal magyarázta, de tulajdonképpen sohasem tudta igazán megtapasztalni.

Egyszer ment csak férjhez, tizenhét évesen, Kassai Vidor komikushoz. Házasságuk két évig tartott és nem volt romantikus. Vágyott az idősebb és művelt férfi figyelmére, de leginkább arra, hogy általa színésznővé válhasson és tanulhasson. Saját bevallása szerint azért járt utána, mert neki volt a legtöbb könyve az ismerősei közül, a kapcsolatban azonban csalódott. Ezt követően több híres-hírhedt kalandja volt, általában nála fiatalabb férfiakkal.

Találkozgatott például Feszty Árpáddal, Szomory Dezsővel és Reviczky Gyulával is. Ez utóbbival állítólag a halálos ágyán szakított, egy szinte még kamasz férfi kedvéért.

Lássuk be, ez nem túl elegáns, a korabeli sajtóvisszhangja sem volt túl pozitív. Ezekben a kapcsolatokban azonban nem találta meg azt az érzelmi mélységet, amire vágyott. „Sosem volt méltó társam a színpadon. Az életben sem. Én mindig szárnyalni akartam, és a hősöm mindig a föld felé húzott." Ezért csak fogyasztotta a férfiakat. Igazi szerelemről csak idősebb korában ír. Már majdnem hatvan évesen találkozott a nála egy jó harmincassal fiatalabb Plesch Jánossal, akivel évekig együtt voltak, míg a férfi hirtelen nem szakított vele. Az orvos az esete lehetett: fiatal, művelt, tele lehetőségekkel (később Einstein kezelőorvosaként vonult be a történelembe), könnyedén mozgott művészi körökben (barátai közé tartozott Bernard Shaw és Marlene Dietrich), és persze rajongott Jászaiért. Legalábbis egy ideig. Másik oldalról nézve a törtető vidéki orvosnak jól jött valaki, aki beprotezsálta a magasabb körökbe. A szakítás után egyébként Jászai „fájdalmai enyhítésére” ötezer koronát kért és kapott a családtól elégtételként, mondván, ennyibe került neki a fiatalembert bevezetni a társaságba.

 
Egyetlen fennmaradt mozgóképes szerepében A toloncban (1915) a későbbi Oscar-díjas Kertész Mihály rendezte. Vele persze összeveszett a forgatáson. (forrás: Magyar Nemzeti Filmarchívum)

A csúnya vég ellenére levelezésükből az derül ki, hogy viharos kapcsolatukban Jászai megélte azt a lángoló érzést, amire annyira vágyott. Utólag sem tagadta, hogy „mesébe illő pályafutására János tette fel a koronát”. Az első világháború alatt minden pénzét segélycsomagokra költötte, a katonákat támogatta, lelkesítésként pedig imádott Petőfijének verseit szavalta, ugyanakkor a kitüntetések nem érdekelték. Ahogy a szerelmi kalandjainak vagy a színpadi szerepeinek szóló negatív hangok sem. Nem fogadta a kritikát, mert saját maga volt legnagyobb kritikusa, önmaga mércéje. Halála után a Nyugatban a legműveltebb magyar asszonyként búcsúztatták, akit senki nem fog követni, mert utánozhatatlan, és aki nem a legnagyobb színésze volt a magyar színészetnek, hanem a legnagyobb egyénisége. Karrierjének ötvenedik jubileumán ő maga így értékelte életét:

„Mindig azt tettem, ami jól esett, és mindig az az érzésem volt, hogy jól tettem.”

Bárcsak minél többen mondhatnánk ezt el életünk végén.