Biztonsági szellentyű, amin igen ronda dolgokat engedünk ki – segíthet, ha káromkodunk?

A magyar káromkodás hosszú és cifra történetéből az első írásos emlék a XIV. századból, I. Lajos király idejéből származik, és az 1479-ben Nagyváradon keletkezett Dubnici Krónika latin nyelvű szövegében olvasható, egyetlen magyar mondatként:

 „Wezteg kwrwanewfya zaros nemeth, iwttatok werenkewht, ma yzzywk thy wertheketh.”
 „Veszteg, kurvanő fia szaros német, ittátok vérünket, ma isszuk ti véreteket.”

A káromkodás valós történeti eseményhez kapcsolódik: I. Lajos magyar király 1355-ben négyszáz íjászt küldött Habsburg II. Albert osztrák herceg és Luxemburgi IV. Károly német-római császár támogatására Zürich és szövetségesei ellen. Azt a parancsot kapták, hogy egy németet se fogjanak el, vágják le mindet. Zürich város körül a magyarok hatalmas csatát vívtak a svábföldi németekkel, és a fennmaradt káromkodást a csata közben kiáltották.

Nyilván a szitokszavakat és a káromkodásokat nem szívesen jegyezték le, a hajdani káromkodásoknak csak töredékét ismerhetjük meg, hiszen az írott források is sokkal későbbi keletűek, mint maga a nyelvi jelenség. Általában akkor jegyezték fel őket, amikor az valamilyen különleges nyomatékkal bírt, például bűnügyi esetek felderítésében volt szerepe.

A káromkodás eredetét firtatva valószínű, hogy a legkorábbi időkig visszanyúlhatunk, és – akárcsak a többi nép történetében – nálunk is archaikus hagyományréteghez kötődik: a tabukhoz.

A tabusított vagy tiltott szavak, kifejezések történeti rétegei közül a legősibb a vadállatok nevének kimondása,

hiszen a korabeli szómágia szerint az állat nevének kiejtése megidézte volna a fenevadat. A középkortól kezdve a nyelvi tabuk főként a keresztény kultúrához kötődtek: a szentség neveit és megnyilvánulásait szigorú büntetés terhe mellett lehetett csak kimondani. Ezt nevezzük káromlásnak vagy istenkáromlásnak, ami a második parancsolat megsértése. A XIX. században, a biedermeier korszakában az emberi szexualitáshoz kötődött a szitokszavak és káromkodások tabuja, és sokáig az írott nyelvből is eltűnt a különböző nemi szervek illetlen említése. Később, a XX. század 60-as, 70-es éveiben, a hippikorszak idején jelenik meg újra a nyelvi szabadosságnak ez a formája, és a 2000-es években senki sem botránkozott meg Gabriel García Márquez új könyvének címén: Bánatos kurváim emlékezete.

Igazi magyar nyelvtörténeti kuriózum egyik 4–500 éves káromkodásunk nemzetközi „karrierje”, amelyet a 18. századi magyar huszárok „tanítottak meg” a porosz hadsereg katonáinak. Ekkoriban ugyanis közkedvelt fordulat volt a „Basszam a lelkét!” káromkodás, amit a frankfurti németek közül még ma is mondanak „Bassa Manelka!” formában. A német irodalomban is megjelenik ez a forma: 1811-ben Heinrich von Kleist írja le az Anekdota az utolsó porosz háborúból című írásában, hogy egy porosz lovas katona hogyan káromkodott ezzel a szöveggel.

Mivel a káromkodás természeténél fogva mégiscsak elrejtendő, nemkívánatos jelenség volt, a katonák szívesen használtak idegen nyelvi formulákat, részben ennek köszönhető a magyar káromkodás sikere. Nemcsak a németek vették át, román nyelvtörténeti nyomokban is fellelhető a magyar káromkodás. Az erdélyi románok körében is megtaláljuk: a „basamalerchi” nagyjából az „a mindenit!” kiszólásnak felel meg. Aki gyakran használta a „basamalerca” fordulatot, arra aztán ragadványnévként is rásütötték; így történhetett, hogy a moldáviai románok körében rendes családnévvé „avanzsált” a Basamalerca.

A káromkodás kommunikációs és társadalmi funkcióiról Nemesi Attila László nyelvész, pragmatika-kutató elmondja: „először is érdemes különválasztani a társas-társadalmi és a nem kommunikatív nyelvhasználatot. Ez utóbbi esetben tisztán érzelmi töltetű a tartalom, afféle »érzelmi kisülés«, amely nem szól senkinek. A társas nyelvhasználat mindig feltételezi a beszélői szándékot: amikor valakinek szól a megnyilatkozás, tudatosan káromkodunk azzal a céllal, hogy az illető felismerje, hogy ezt a megnyilatkozást neki szántuk, ha nem is ő a káromkodás célpontja. Nyelvtörténeti emlékeink szerint is valaha egyértelműen tiltották és

súlyosan büntették a káromkodást, például megbotozták, aki káromkodott, vagy kivágták a nyelvét.

Különösen akkor, ha káromlást követtek el, azaz vallási szentségre szórtak szitkokat. A társas érintkezés dramaturgiája szerint kétféle színtér különül el a mindennapi beszédhelyzetekben: a látható, nyilvános, formális és kontrollált beszéd- és viselkedésmód tere, illetőleg a „színfalak mögötti” terület, amely kötetlenebb, szabadabb/szabadosabb és sokkal spontánabb viselkedést enged meg. A káromkodás egyik fő társas funkciója a benyomáskeltés: önmagunk és a dolgokhoz való viszonyulásunk megmutatásának az eszköze a kommunikációban. Nem feltétlenül teljes mértékben átélt, hanem sokszor csak megjelenített, stilisztikailag fölerősített viszonyulás. Akivel formális kapcsolatban vagyok, azzal valószínű, hogy a kontrollált, társas normák által irányított, udvarias viselkedés keretei között beszélgetek, ám ha nyitni szeretnék, bizalmasabb viszonyt akarok kialakítani, lazítok a nyelvezeten.

Sokszor megfigyelhető, hogy éppen

az elejtett káromkodás oldja a formális hangulatot, olykor az összekacsintás gesztusával.

Ha valaki megengedi magának, hogy a beszélgetésünkben káromkodó megjegyzést tegyen valamire, akkor ezzel a társas közelségnek, közvetlenségnek az érzetét kelti. Arra törekszik, hogy cimborák, cinkosok legyünk. Amikor viszont hirtelen támadt konfliktusokban – például baleseti helyzetben, fájdalomokozáskor – kerül elő a káromkodás, azonnal teljes kódváltás is történik: a magázódás átfordul tegeződésbe, a hirtelen felindulásból mondott dehonesztáló megjegyzések nyilvánvalóan a beszélgetőpartnernek szólnak és rendszerint rá is vonatkoznak. Nem is nagyon tudnánk elképzelni a magázódó káromkodást és szitkozódást, hiszen ilyenkor a társadalmilag különböző státusú felek is egyenlőkként lépnek fel, szakítva a formális viselkedésre vonatkozó társalgási elvárásokkal.”

Ha eufemizáltan is, de miért káromkodunk?

Nemesi Attila László kiemeli: a káromkodáson belül külön réteget képvisel a káromlás, a szitkozódás és a becsmérlő kifejezések, bár az utóbbi két kategória határai sokszor összemosódnak. Érdekes jelenség a káromkodás enyhítésére, az eufemizálásra való törekvés: így születnek olyan kifejezések, mint az „elbaltáztam”, „basszuskulcs”, „basszorkányos”, „bakker” stb., amelyekkel igyekszünk ugyan megtartani az érzelmi töltetet, de csökkenteni próbáljuk a durvaságot. Az eufemizmus – a stiliszta Fónagy Iván szavaival – a megszelídített, civilizált nyelvi tabu. Ettől persze még stílustörő, ha nem illik a beszédhelyzetbe, hiszen a trágárság eufemizálva is megütközést kelthet, fölidézve azt, amit eufemizálunk.

Freud szerint a káromkodás verbális csábítás is lehet, azt sugallva, hogy a káromkodó mentalitása, viselkedése más tekintetben is szabados. A szociolingvisztika azt is mondja, hogy

a káromkodásnak rejtett presztízse van, azért is marad fenn.

Bizonyos szubkultúrákban egyértelműen azok normájának, beszédkódjának része. „Magam is tapasztaltam ezt középiskolás koromban, amikor együtt fociztunk a srácokkal: abban a közegben nem nagyon lehetett másképp beszélni, mert, aki nem alkalmazkodott az ott elvárt beszédmódhoz, az szimbolikusan kirekesztette magát csoportból. Tulajdonképpen a csoportidentitást is meghatározta, vagyis társas összetartó erő volt. Ugyanakkor a nyilvánosságban is találkozunk a vulgaritással bizonyos közéleti szereplőknél, akiknek a karakteréhez, nyilvános képéhez – mondhatni, médiaimázsához – hozzátartozik a szabadszájúság. Egyfelől figyelemfelkeltő céllal, mert akár címlapra is lehet kerülni vele, másrészt polgárpukkasztó szándékkal. Persze az élet bizonyos területein továbbra is szigorúan tabu a káromkodás: elképzelhetetlen, hogy, mondjuk, a Kossuth-díj átadásán vagy egy laudációban ilyesmi előforduljon” – fejtegeti a szakértő. 

Melyik lehet a leggyakoribb káromkodás?

A magyar nyelv nagyszótára olyan trágár kifejezéseket is tartalmaz, amelyek gyakori káromkodásaink alapszavai. A „bazmeg”, azaz a „baszik” ige teljes szócsaládja szerepel benne, melynek érdekessége, hogy a magyar boszorkány szó is erről a tőről fakad: a gonosz szellem által megnyomott emberre mondták eredetileg, hogy boszorkány. A szexuális jelentés később, a török időkben tapadt hozzá. Káromkodásokban és szitkokban való gyakori előfordulása többek között annak is betudható, hogy a baszik igéhez szinte minden igekötő társítható, s emiatt gazdagon variálható jelentésárnyalatai vannak. A „bazmeg” (sic!) szitokszó talán a leggyakrabban használt magyar káromkodás.

Ma már bájosan ártatlannak tűnő „huncut” szavunknak is megvan a maga múltja, bár a hétköznapi nyelvhasználatban már nem érzékeljük eredeti jelentését. Pedig a XIX. század első felének legdurvább magyar trágársága volt. A német „Hundsfott” a nőstény kutya nemi szervét jelentette, ebből ered a huncut szavunk. A „pontos fordítást” is megőriztük, hiszen a „kutyapicsázik” a mai napig előfordul a szitkozódásokban.

A káromkodások átörökítésének kulcsa az érzelmi töltetben rejlik: a kisgyermek nem a szavak értelmét jegyzi meg, ha káromkodást hall, hanem az erős érzelmi kifejezés hat rá,

így szívesen elraktározza és a legváratlanabb helyzetekben kezdi mondogatni. A pszichológia szerint – bár egyáltalán nem bájos – a káromkodás mégsem egyértelműen negatív nyelvi jelenség, hiszen feszültségoldásra, önkifejezésre, humorforrásként és csoportidentitás-jelzőként is használjuk. Azért ez még nem ment fel a szép és igényes beszéd követelménye alól, tehát csak ne tessék káromkodni! A teremburáját!