Azt hiszed, ráérsz? Nem! – Íme egy film, ami megtanítja az élet egyik legnagyobb leckéjét

Kult

Azt hiszed, ráérsz? Nem! – Íme egy film, ami megtanítja az élet egyik legnagyobb leckéjét

Mi van akkor, ha állandóan időhiányban szenvedsz? Folyamatosan ígérgetsz, hogy majd ekkor, majd akkor. A halogatás a kedvenc taktikád. A szavak között favorit a „majd később”. Pató Pál úr módjára hajtogatod, hogy „ej ráérünk arra még”. És egyszer csak azon kapod magad, hogy már évekkel hagytad magad mögött az összes kitűzött dátumot. Hogy nincs tovább. Észre sem vetted, hogy eltelt a mindenséged, hogy míg mások éltek, te túléltél. Míg mások szerettek, te szorongtál. A dolgok, amiket rendbe akartál hozni, véglegesen elromlottak. A szerelmek, amelyeket be akartál teljesíteni, másokkal teljesedtek be. Nos, ezt történik A szerelem röviden c. film főhősével, Teddyvel is.

 „A pillanat nem az idő, hanem az örökkévalóság alapegysége.”
Søren Kierkegaard

A sztori szerint a mindent betegesen halogató Teddy esküvője másnapján arra ébred, hogy minden perc elteltével egy évet ugrik előre az időben, az életében. Azt sem tudja, hol van, hiszen egyik pillanatban megnősül, aztán máris gyereke születik. Mindössze néhány perc alatt az egész világa fenekestül felfordul. Ahogy jövőjét egy-egy szempillantás alatt látja előre lejátszódni, ráeszmél, hogy ezentúl minden egyes másodpercet ki kell használnia annak érdekében, hogy ne veszítse el élete szerelmét, sőt…

A habkönnyűnek induló vígjátékról néhány perc alatt kiderül, hogy minden, csak nem habkönnyű. És nem vígjáték, mert a mondanivalója mindenképp kiemeli a limonádék egyhangú sorából. Ízlelgettem a moziban ülve: mi lenne, ha naponta éveket veszítenék?

Néztem a filmet és egyszer csak rájöttem: nincs „mi lenne, ha”.

Szinte percek alatt telnek el napok, hetek, hónapok, évek. Az életünk. Csak bámultam a képernyőt és párhuzamosan a saját filmem is forgott. Újraéltem, újragondoltam, újraértékeltem... és értékeltem, mindent. Van, amit először az életben.

Egy ideje kattog bennem, amit a nagyanyám mondott: állítólag annyira gyorsan telnek az évek, hogy szinte néhány perc alatt elrepülnek. Amíg gyermeki flowban voltunk, ez fel sem tűnt, aztán jöttek azok az évek, amikor űztük-hajtottuk az időt, csak teljen már, jöjjön el AZ a nap, múljon el AZ a vizsga, legyünk már túl AZON, ami kellemetlen, fájdalmas, nehéz. Akkor még érthetetlen volt az öregek intése, süket fülekre talált mondanivalójuk.

Ma már az én napjaim, heteim, hónapjaim és éveim is rohannak. Néha előkerülnek régi jegyzeteim és azokból kiderül, hogy már hosszú évek óta tervezem azt, ami valószínűleg soha nem valósul meg. Például a találkozók a tágabb családdal, akinek tagjaival minden esküvőn és temetésen elmondjuk, hogy „ne csak ilyenkor találkozzunk”. Aztán sosem jutott rá idő, sosem jutott neki elég figyelem.

Az idő kérdése mindig is izgatott, volt amikor azért, mert alig haladt, máskor éppen azért, mert megértettem nagyanyám intését. Az elmúlt időszakban szinte csak ilyen témájú könyvekbe, filmekbe botlottam, mintha az élet nagyon meg akarna tanítani valamire. És talán nem csak engem.

Nem újkeletű dolog az idővel foglalatoskodni, nagyjából az emberiséggel egyidős tevékenység ez. Az idő egy rejtély, nem véletlen, hogy művészeket, tudósokat, filozófusokat ihletett meg és gondolkodtatott el. Gondoljunk Salvador Dalí elfolyó óráira, vagy a filozófusokra, akik az ókortól kezdve próbálták megfejteni a nagy rejtélyt. Egy híres ókori elgondolásban az életidőt a homokórához hasonlították, melyben az óra felső részén lévő homok a jövőt jelképezi, az áthulló szemek a jelent, az átfolyt homok pedig a múltat. Eszerint

a múlt a jelenen keresztül egyre terjeszkedik.

A görög filozófus, Hérakleitosz vallotta, hogy „egyetlen ember sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba, mert az már nem ugyanaz a folyó, és ő már nem ugyanaz az ember”, ezzel utalva arra, hogy az idő pillanatról pillanatra változik, s hogy csak változás az, ami állandó. Szent Ágoston a Vallomásokban arról beszél, hogy az időt nem tudja definiálni, csak azt, hogy mi nem az idő. Úgy magyarázza, hogy a múlt a jelen emléke, a jövő pedig a jelen várakozása. Kant azt mondja, az idő szubjektív, hiszen néha elillan, néha úgy tűnik, megáll.

Hosszan sorolhatnánk a bölcseket és a definíciókat, de magunk is érezzük, tudjuk, zsigerileg, hogy az idő előbb vagy utóbb fontos szerephez jut. Mert véges, és rendszerint kiderül: túl kevés.

Mindenki életében eljön a pillanat, mikor kettőt pislant, és jön a döbbenet: ez az életünk, és rohamosan telik, fogy. Ilyenkor talán tudatosabban tudunk dönteni, hogy valamit megteszünk vagy nem. Leéljük az életet valakivel, vagy új utakra lépünk. Elmegyünk egy kávéra a barátokkal, meglátogatjuk a nagyit még egyszer, meghallgatjuk a gyereket, ha (megint) valamilyen felfedezést tett. Vagy halogatunk, mert azt hisszük, ráérünk. Hogy majd holnap.

És a holnap lehet, hogy sose jön el.

Mert csak az a miénk, ami ma van. Így végső soron egyetlen lehetőségünk van: tervezzünk az örökkévalóságnak és éljünk a mának. Okosan.

Nyitókép: Fotó: ADS Service

Ajánljuk még:

Létezhet élet ébresztőóra nélkül? Ősi időmérési és ébresztési szokások

Előfordul, hogy egészséges öniróniával megspékelve el-elmosolyodok egy modernkori függőségen. Nem amolyan káros szenvedélyre gondolok, hanem olyan apró szokásokra, amelyek valami művel, valami mesterségessel próbálják kiváltani azt a természetünkből fakadó képességet, ami bár bennünk van, mégsem használjuk ki. Pontosan ilyen eset a reggeli ébredés és a telefonból felcsendülő csipogás is, ami bár szükségszerű, mégis felesleges. Vagy mégsem?

 

Már követem az oldalt

X