Aki hamarabb ismerte Ady verseit, mint a meséket – Hegedűs D. Gézával beszélgettünk

Kult

Aki hamarabb ismerte Ady verseit, mint a meséket – Hegedűs D. Gézával beszélgettünk

Szenvedéllyel megélt repülés – teljes fesztávval: tömören így is lehetne jellemezni Hegedűs D. Géza Kossuth-díjas színművész ötven évnyi pályafutását, amiben a legszélesebb spektrumot kirajzoló szerepfeladatok igazolják vissza tehetségét, szinte minden színpadi műfajban. Egész lénye egyetlen hatalmas ölelésként vonzza a közönség figyelmét, jelenlétével megemel, beszédével az élet természetes ritmusát kéri ki – nemcsak magának. Hetvenéves születésnapja alkalmából beszélgettünk.

Mindig furdalt a kíváncsiság, mi lehet a D. rövidítés a vezetékneve után.

Volt egy nagyon kedves tanárom, Hegedűs Géza bácsi, aki Költészettant tanított a főiskolán. Emlékszem, hogy amikor az első félévi vizsgára mentem hozzá, kinyitotta a leckekönyvet, belenézett, és azt mondta: „Á, maga az? Kérem, a név kötelez! Ötös”. Persze, szorgalmas is voltam, tehát a név valóban kötelezett. Amikor a Vígszínházban elkezdtem gyakornokoskodni, majd ’75-ben Várkonyi Zoltán igazgató leszerződtetett, Hegedűs Géza néven kezdtem el működni. Egyszer csak Géza bácsi egy nagyon kedves hangú, az egyik lapban megjelent humoros írásában megkért, hogy változtassam meg a nevemet, mert számtalan levéllel kopogtat be hozzá a postás, amiket nyilván nekem küldtek. Jogosan kérte a megkülönböztetést, hiszen ő már akkor kulturális életünk egyik meghatározó egyénisége volt. Elmondtam Várkonyi Zoltánnak, aki azt mondta, hogy „Gézukám, a neved elé már nem teszünk semmit a plakáton, legyél te Hegedűs D. Géza!”. Várkonyi Zoltán nagyon szerette a francia kultúrát, sejtésem szerint Hegedűs de Géza lehetett az eredeti ötlete.

Rendkívüli intenzitással dolgozik és él, ami nyilván alaptermészetéből is fakad, de ennél több kell ahhoz, hogy valaki ezt fél századon keresztül ilyen színvonalon tudja művelni. Hogyan tölti vissza azt a teremtő energiát, amit a színpadon nekünk ajándékoz?

Sokat dolgozom. Minden este játszom, most is. Ezen a hétvégén ugyan szabad leszek, de utána két héten keresztül ismét minden este játszani fogok. Ez egy hónapban tizennégy figurát, tizennégy különböző embert jelent, és amennyi energiát kíván minden egyes előadás, legalább annyit vissza is tölt. Az az öröm és visszaigazolás, amit közben megélek, egyszerre kirepülő energia és töltekezés: amolyan

biológiai perpetuum mobile, amelynek spirituális része is van.

Ez a körforgás szinte azonos az életemmel, hiszen azt mondja a pszichológia, hogy az ember akkor érzi magát jól a bőrében, ha a befektetett energia sikerélménnyel párosul, és én elmondhatom magamról, minden este jó érzéssel tudok hazatérni a színházból. A színpadon az ember szabaddá válik. Szerintem, ha van kapcsolat múlttal, jelennel, jövővel, akkor minden este annyira koncentráltan igazi és eleven és élő, hogy ezt szavakban nem is tudom elmondani. Az az élményem, hogy közöm van mindenhez esténként, amikor a színpadra léphetek.

A lehető legszélesebb spektrumon mozognak megformált színházi karakterei és a műfajok, amelyekben eddig láthattuk. Olyan, mintha a társadalmi mobilizációt megélt családi örökség esszenciájának kamataival sáfárkodna, abból gyúrná igazra alakjait, természetes könnyedséggel használná azt a részben genetikai úton elérhető tudást, hogy a család minden fontos társadalmi létformát megtapasztalt. Honnan ez az összetettség?

Örökség ez, és az örökkévalóság része – a szó legkomolyabb és legeredetibb értelmében mondom. Platón mondja, hogy az idő az örökkévalóság mozgóképe, és lehet a múltból a jövőbe áradónak tekinteni, de a jövőből visszafelé, a múltba is. Az őseim örökségét részben valóban genetikailag hordozom magamban, de nyilván a szocializáció és az, ahogyan a jelenünket megéljük, együtt gyúr olyanná bennünket, amilyenek vagyunk.

Én szeretek benne élni a saját időmben, és a lehető legtöbb mindent magamba szívni, ami a környezetemben van,

de ez egyszerre nemcsak információ, hanem annak a földolgozása is, az összefüggések megteremtése. A Színművészeti Egyetemen jutottam el oda, hogy egyszer csak összeállt valahogy a létezésünknek az a fajta képe, amit megkaphattam Nádasdy Kálmántól, egyik mesteremtől, aki a Nyugat harmadik nemzedékének zseniális színházi képviselője volt: kortársa Radnóti Miklósnak, Vas Istvánnak, Weöres Sándornak, ugyanúgy kapcsolatban volt az irodalmi élettel, mint a klasszikus zenei világgal is, Kodály Zoltán növendéke volt zeneszerzés szakon. Azért járt oda, hogy operát tudjon rendezni. Ennyire pontosan látta és tudta, hogy ennek a fantasztikusan komplex művészetnek, a színházcsinálásnak az alfája és ómegája maga a zene. Volt egy különleges speciális kollégiuma a Színművészeti Főiskolán ’71 és ’75 között, amikor odajártam, az volt a címe, hogy  A magyar zene és irodalom kapcsolata. Ő mutatta meg nekem, hogy tulajdonképpen minden egyszerre történik az időben, csak más-más nyelven fogalmazzuk meg. Meglepő felismerés volt számomra egyben megkapni a világot, és ez az én szemléletemet is meghatározta: az egyidőben történő dolgok összefüggéseinek a megtalálása működtet a mai napig.

Fotó: Roggs Fényképészet

Létezik egy pillanat, amikor beleszeretett a színházba és a színészi pályába, vagy ez inkább egy folyamat volt?

Komplex és bonyolult dolog, hogy milyen körülmények között találkozik az ember ilyen élményekkel, mikor érinti meg egy vers vagy egy zene. Visszatekintve, az én életemben kamaszkoromban voltak az első ilyen pillanatok. Falusi környezetben nőttem fel, a Nyírségben, a szüleim magyar-történelem szakos pedagógusok voltak, és az első irodalmi név, akivel találkoztam, Ady Endre volt, mert az Ady Endre utca 34. szám alatt laktunk. Ráadásul Ady édesapám kedvenc költője volt, és gyakran olvasott fel tőle verseket. Édesanyám ugyancsak nagy szenvedélyű asszony volt, rajongója a költészetnek, így

az én kezemben hamarabb járt Ady-kötet, mint meséskönyv.

Míg az iskolában a legtöbb gyereknek kihívást jelentett Ady szimbolizmusának megértése, számomra természetes volt ez a képi világ.

Amennyire természetes volt az olvasás, az irodalom a családban, legalább annyira volt része mindennapjainknak a zene is. Édesapám nagyon szépen hegedült és mindketten szerettek énekelni. A családi mitológiához hozzátartozik, hogy az én apai nagyapám építette Ibrányban a mozit, amit a háború után államosítottak, de ő maradhatott ott mozigépészként, így aztán én heti két alkalommal két új filmet is láttam az ibrányi moziban. Ha nem a nézőtéren ültem, a gépházból néztem végig a filmeket, tehát ott a színművészek hatalmas névsorát is megtanultam. Otthon pedig a szüleim járatták a Film, színház, muzsikát, és mivel anyukám és apukám nagyon szerettek együtt főzni hétvégén, mindig megkértek, hogy főzés közben olvassak fel a lapból egy-egy interjút vagy kritikát. Egyre tájékozottabb lettem ezen a téren, de akkor még nem gondoltam, hogy azoknak a csodálatos művészeknek, akiknek a fotóit a lapban láttam, egyszer a partnerük lehetek a színpadon.

De végül építőipari technikumba járt.

Valóban, Debrecenbe, ahol hétvégenként odasodort az ösztönöm a kollégiumhoz közeli színházba. Abban az időszakban a filmművészetünk is egy kiváló korszakát élte, olyan művészekkel, mint Fábri Zoltán, Jancsó Miklós, Sándor Pál, Szabó István, Kósa Ferenc, Gaál István, Bacsó Péter, Kovács András. Ezek a történetek, ez a világ nagyon megérintett. Emellett a kortárs irodalmat is figyeltem, száz forint volt a havi zsebpénzem, és akkoriban a legdrágább könyv sem került 15 forintnál többe, így minden hónapban rendszeresen vásárolhattam új könyveket. Az Aranybika Szálló Bartók-termében pedig vasárnap délelőttönként mindig komolyzenei matiné volt, így oda is eljártam. Lubickoltam tehát a művészetekben.

Hogy lett ebből végül Thália?

Úgy, hogy végül mégiscsak a színház jelentette az igazi vonzerőt, bár jelesre képesítőztem a technikumban.

Tiszta fiúiskolába jártam, és azt hiszem, az igazi érzelmi gazdagságot a drámákban éltem meg, amiket láttam.

A színpadon mindig az igazság érvényesül, és egy kamaszgyerek számára ez nagyon megnyugtató. Felkavart, hahotára késztetett a színház, könnyeket csalt a szemembe, de mindig azt éreztem, hogy valami fontos történik a színpadon, és nekem közöm van hozzá. Valahogy mindig részese voltam a történetnek.

Fotó: Roggs Fényképészet

Ha valakinek alaptermészete a színpadi lét, csak idő kérdése, hogy ez kiderüljön?

Nem elég a tehetség és az elhivatottság, emberek is kellenek, akik megfelelő kvalitásérzékkel meglátják, hogy potenciálisan hordozói vagyunk valaminek, amire építeni lehet a jövőben. Nagyon fontos, hogy ki lát meg bennünket, hiszen

a színészi pálya sosem a színész akarata szerint alakul, a szerepeimet nem én választom, hanem engem választanak ki a szerepekre.

Nagyon fontos felismerni és elismerni, hogy bennünket mindig kiválaszt valaki. Persze, ha már kiválasztottak, nekünk kell helytállnunk benne.

A színpadon megszületik az igazság: többek között ez vonzotta a pályára. Alkotói értelemben mi fontosabb: a valóság és annak megértése vagy a fikció, amit teremt?

Nagyon fontos kérdés. A művészet ugyanis – bármilyen műfajról beszélünk – mégiscsak konstrukció, nem dokumentumjáték. Mindig mulatok rajta, amikor például József Attilán számonkérnek valamit, ami a valóságban nem úgy volt, mert ostobaságnak tartom, ha valaki úgy viszonyul a művészethez, mintha valami dokumentumanyagot nyálazna át, hiszen minden alkotás önálló konstrukció. Amikor például Liszt Ferenc életének egy bizonyos szakaszát játszottam a róla készült tévésorozatban, nyilván felkészültem az életéből, sokat olvastam utána, de lehet, abból semmit sem használtam az általam elképzelt alak megalkotásakor. Ugyanakkor magabiztossá tett ez a tudás. Nyilván, a valóságban Liszt Ferenc nem olyan volt, amilyennek én megjelenítettem, hiszen azt a filmbéli figurát én alkottam meg. A művészetben minden fantáziateremtmény, minden a reflexió világa, ilyen értelemben pedig minden alkotás önmagában érvényes igazsághordozó, nem úgy, mint a tudományban, amely folyton meghaladja saját eredményeit.

Fotó: Roggs Fényképészet

Vannak kedvenc figurái?

Több mint százötven színpadi szerepem volt már, és egyik sem hasonlított a másikra. Nagyon szélsőséges utakat jártam be. Nem szoktam korszakolni, mert igazságtalan lennék. Az egyik Spiró György darabban az Elsötétítésben mondja az egyik szereplő: ha azon kezdenék moralizálni, mennyire nehéz a mostani életem, helyzetem, erkölcstelen lennék az elődeimmel, az őseimmel, akiknek valószínűleg ezerszerte nehezebb és küzdelmesebb volt az életüket megélni. Nem akarok igazságtalan lenni fiatalabb kori énemmel, vagy előnyére megnyilvánulni a középkorú időszakban született szerepeimnek. Az ember mindig azokkal elfogult, amikkel éppen bíbelődik.

Nagyon fontosnak tartom egyébként a kortárs szerzőkkel való találkozást, mert azt gondolom, a színház egyik alapvetése, hogy mindig jelen legyenek ők is, hiszen ők mégiscsak rólunk beszélnek a speciális, különleges, rájuk jellemző stílusjegyekben és nyelvezettel. Nádasdy Kálmán mondogatta mindig, hogy az ember szellemi értelemben is mindenevő, és én is ezt képviselem. Ezért is tartom nagy szerencsémnek, hogy a Vígszínházban tölthettem ötven évet, mert a része a népszínház, a szó igazi, nemes értelmében: nagyon nagy, 1100 fős befogadóképességű nézőtérrel. De része a kamaraszínház is, vagyis a Pesti Színház, ami ötszáz fős, és ott van a hetven fős házi színpadunk is. Sokszor mindhárom helyszínen előadás van egy este, tehát sokszínű feladatokat kapunk és a közönség is sokszínű. Ebből rengeteget merítkezünk, ennyire fontos a kortársakkal és a nézőkkel való kapcsolat.

Fél évszázadnyi színpadi lét rengeteg szakmai tapasztalatot jelent. Mindezt társadalmi kontextusban is értelmezve, mi a benyomása, hogyan alakult a színház szerepe az elmúlt ötven évben?

Ez többek között azt is jelenti, hogy legyen bármilyen történelmi időszak, történjen bármi, színházra mindig is szükség lesz. Az elmúlt ötven esztendőben mindig fontos volt a színház, ez az én élményem.

Hogy látja – a klasszikusokon túl – melyek azok a témák jelenleg, amelyekkel muszáj a színházban foglalkozni?

Az elmúlt 20-25 évben több olyan fordulópont volt, amikor az addig követendőnek fölmutatott értékek visszavonódtak. Hogy nőjön bele egy nemzedék egy világba, amikor folyton azt mondják neki, hogy ez az út, amit lát, téves és találjon másikat? 2001. szeptember 11-én rá ellett döbbennünk, micsoda veszélyt jelent a terrorizmus, és hirtelen fölértékelődött minden, ami a biztonságról szólt, 2008-ban a Lehmann-botrányba összeomló világgazdaság lemetszette a gazdaság felső harminc százalékát, majd elindult a migrációs folyamat és özönleni kezdtek a menekültek, utána jött a koronavírus járvány, most pedig a háború szomszédságában élünk. Konszolidációs lehetőség szinte alig van. Ez mind feldolgozandó élmény, színházi értelemben is és ezért is fontosak a kortárs művek.

 

Fotó: Roggs Fényképészet

Lehet ilyen bizonytalanságban érvényeset mondani a világról?

Válságos időkben a klasszikus művek jelentik a legerősebb kapaszkodót, nem véletlenül élnek túl mindent ezek az alkotások. Egyszerűen olyan elemi erejük van, hogy képesek újrateremtődni a színpadon.

Ennek ellenére az az érzésünk, hogy éppen a klasszikusok iránti fogékonyság csökkent, ami a műveltség színvonalában is megmutatkozik. Ön ezt hogyan látja?

Ezek a művek a mai napig műsoron vannak és teltházzal mennek a színházakban: Csehov Sirálya és Franz Kafka A kastély című darabja a Vígszínházban éppen úgy, mint Shakespeare Lear királya a Katona József Színházban. Ugyanakkor a globalizációnak mindenütt érzékelhetők a következményei, így a színházban is. Régebben sokkal zártabban éltünk, ma már tökéletes nyitottság van a virtuális dimenzióban, és ilyen értelemben a fiatalok sokkal tájékozottabbak. Hozzá kell tenni: ez a tudás azonban jórészt virtuális tudás. Tehát a valóság és a virtuális világ között van egy szakadék, ami sokszor próbatétel a virtuális világban szocializálódott nemzedékeknek,

a valóság éles problémáival találkozó fiatalok sokkal törékenyebbek.

A másik nagyon érdekes jelenség a világ robotizálása, sőt, már az univerzumban való terjeszkedés is realitás – beláthatatlan, mi minden lesz megélhető ebben a gyorsulásban. Bár nem tudok vezetni, gyakran fantáziálok arról, hogy én még fogok űrhajón utazni, és láthatom majd a világűrt.

Jó ideje saját tanítványaival is játszik a színpadon. Milyen érzés viszontlátni a saját munkája eredményét élesben, működés közben?

A legidősebb növendékem már elmúlt ötvenéves. Jó érzés, olyan, mintha a saját gyerekével lenne együtt az ember a színpadon. Sok fontos irodalma van a mi színházi hagyományunknak, de van egy távol-keleti Zeámi mester, akinek középkori emlékiratai fennmaradtak, és ez a tehetségek örökbefogadásáról szól. Azt mondja, a tehetségeket saját gyerekeinkként kell nevelni, a családtagjaink lesznek és ők fogják továbbvinni a hagyományt. Erről szól a Vígszínházi lépcsőkaréjban látható művészportré-sorozat is: ők az én őseim és én az ő családjuk vagyok.

Van-e vágyott munkája? Irodalom, forgatókönyv vagy rendezési feladat?

Nincsenek ilyen irányú „akarásaim”, engem mindig megtalálnak a feladatok, inkább az a nehézség, hogy kordában tartsam őket. Nagyon fegyelmezetten kell élni ezen a pályán ahhoz, hogy működjön. Kordában kell tartanom az olvasmányaimat, a vállalásaimat, hiszen az elvállalt munkát el kell végezni. Soha nem fordult elő, hogy valami újabb feladat csak azért felülírta volna a többit, mert jobb feltételekkel kecsegtetett.

Ajánljuk még:

 

Már követem az oldalt

X