Aki férjhez akar menni, cselédnek kell annak menni? – a szegény sorsú lányok esélye a 19. századtól a második világháború végéig

Kult

Aki férjhez akar menni, cselédnek kell annak menni? – a szegény sorsú lányok esélye a 19. századtól a második világháború végéig

Kisasszony napja (Szeptember 8.) a 19. századtól a 20. századi háborúk végéig fordulópontot jelentett a szegényebb sorsú lányok életében: az eladósorba kerülő fiatal lányokat polgári családokhoz vagy módosabb gazdaemberekhez szegődtették cselédnek, hogy a megkeresett pénzből ki lehessen állítani a kelengyét. Ennél persze sokkal árnyaltabb képet mutatnak a cselédtörténetek lapjai.

Ha belegondolunk, hogy Magyarországon a kiegyezés és 1945 között a cselédek alkották a fizetett munkát végző nők legnépesebb csoportját, az is szembetűnik, hogy a polgárosodás „minőségi mutatóit” sem tudjuk megragadni a cselédség történetének ismerete nélkül. Míg az arisztokrácia mindig is alkalmazottakkal végeztette a munkát, addig a fizetett háztartási alkalmazottak jelenléte viszonylag későn, a 19. század második felében terjedt el széles körben Magyarországon, amikor megnőtt a városi polgári réteg aránya.

Polgári család, a háttérben cseléddel 1913-ban – Fotó: Fortepan / Glatz Ödön

A polgárosuló társadalomban egyfelől státuszjelző és ezáltal követelmény is volt a háztartási cselédek alkalmazása, ami minden esetben a ház asszonyának volt a feladata. A cselédek kiválasztása elsősorban ajánlás révén történt, másrészt – elsősorban a gazdaságokba kerülő cselédeket – cselédpiacon vagy leányvásáron szegődtették el a munkára. A cselédek státuszát az 1876-os cselédtörvény szabályozta, amely mai fogalmaink szerint a személyi szabadság erős korlátozásával írta elő a gazda és a cseléd viszonyát. A polgári házaknál szolgáló cselédek cselédkönyvet kaptak, abban vezették a szolgálati időt és a kapott fizetséget, valamint azzal mentek tovább a következő gazdához,

aki többek között azt is ebből tudhatta meg, hogyan értékelte a volt háziasszony a cselédlány munkáját.

Az 1876. évi XIII. törvény szerint Cselédkönyvet minden 12 évet betöltött férfi vagy nő kaphatott, ha személyazonosságát okmányokkal igazolta, és ha egészségi okok (trachoma, egyéb fertőző betegségek) nem akadályozták alkalmazását. 1918. január 1-én egy belügyminisztériumi rendeletben tették kötelezővé az arcképes cselédkönyvet, amit a helyi rendőrkapitányságon kellett kiváltani. 

Kovács Erzsébet cselédkönyve (1927, Sopron) – Forrás: Tisztítás-technológiai Múzeum

A lányok elsősorban életkori kategóriák szerint kerülhettek a különböző beosztásokba: az egészen fiatal, mondhatni még gyereklányok pesztonkaként szolgáltak a polgári családoknál a többi kisebb gyerek mellett, a nagyobbak már konyhába kerültek, majd szobalányokká, „felemelkedve” pedig szakácsnőkké is válhattak, és nagyon gyakran ők lettek a fiatal háziúr vagy a gazda szeretői is. K. Csilléri Klára így emlékszik vissza a cselédsorban töltött időszak első felére Kiszáradt az én örömem zöld fája című önéletrajzi vallomásában:

„Eljött az idő, Kolozsvárra kellett menni szolgálni, mert nőttem, kellett gúnya is, édesanyám is kellett készítse a férjhezadni való leányt. Mikor egy háznál két-három leányt kell kiállítani, kiürül láda, pad, kanapé, mindent oda kell adni a férjhez menő leánynak. Sok szegény anya éjjelét nappallá egybetéve kell dolgozzon, hogy elkészítse a következő leányát. A széki közmondás azt tartja, ahány leányt ad férjhez, annyiszor ég le a ház.

Tízéves koromba elvitt apám szolgálni, de én csak egyszer voltam cselédpiacon. Ahogy a városba értünk, még útközben felfogadtak gyermek mellé. Öt leányka volt, a legnagyobb nyolcéves. Gazdálkodók voltak, nem úri népek, nem voltak rosszak, nem szidtak, s én is vigyáztam, ne hibázzak.”

Egy átlagos cseléd 1930-ból – Forrás: Fortepan / Lőrinczi Ákos

A faluról városra bekerülő lányok többsége általában akkor látott életében először fürdőszobát, amikor elszegődött egy polgári családhoz. Ezt a helyiséget azonban ők nem használhatták, hanem a konyhában mosakodtak, munkaidő előtt vagy után, később pedig a cselédek számára a mosókonyha mellett kialakított ún. „cselédfürdőkben” tisztálkodtak vagy a közösségi tisztasági fürdőkbe jártak, amik a századforduló után kezdtek épülni. A történeti kutatások statisztikai adatai szerint 1927-ben a cselédek harmada hetente egyszer tisztálkodott, egynegyede havonta egyszer és majdnem egy tizedük ennél is ritkábban – 70%-uk pedig közösségi fürdőkben fürdött.

A többiek a család fürdőszobájában tisztálkodhattak. E higiénés szokásokat részben az otthonról hozott gyakorlat, részben pedig a polgárosult környezet elvárásai formálták, így a cselédsorból hazakerülő lányok vitték magukkal új szokásaikat, ezzel befolyásolva a család további gyakorlatát is.

Eleinte csak a sokszobás polgári lakásokban jutott külön szoba a cselédeknek, általában a konyhában aludtak a háztartási alkalmazottak, nem ritkán a kaszten kihúzott fiókjában. Itt kellett reggelente mosakodniuk és az egész napos munkára előkészülniük. Ételként gyakran a maradékot kaphatták meg, és néha a család levetett ruháiból is jutott nekik.

Nem volt tehát fényes soruk, nem csoda, hogy ebből a helyzetből igyekeztek szabadulni: sokan a városban kerestek férjet maguknak.

A rangban elérhető kategóriák természetesen az állandó fizetéssel rendelkező foglalkozásból élők voltak: a postás, a hivatalsegéd, a vasutas, rendőr vagy a kisiparos. A menekülés tragikusabb módját is ismerjük, Kosztolányi Dezső Édes Anna című regényéből, melyet 1958-ban vitt filmre Fábri Zoltán, Törőcsik Mari emlékezetes főszereplésével.

Törőcsik Mari az Édes Anna című film egyik jelenetében, 1958-ban – Forrás: Fortepan / FSZEK Budapest Gyűjtemény / Sándor György

A cselédek fizetsége nem volt túl magas, 35 pengő körül mozgott, de különmunkákért kaphattak még egy kevés pénzt. Mivel a „koszt és a kvártély” adott volt, az egész pénzüket hazaküldhették a családnak, amely vagy félretette számukra, hogy abból legyen aztán a kelengyéjük, vagy nélkülözés esetén felélték a hozzájuk jutott keresetet. Mivel a háztartási cselédek zöme a családnál lakott, ahol szolgált, munkaidejük folyamatos volt, kimenőt csak vasárnaponként kaptak, amikor egymással a városban találkoztak és rendszerint csoportokba verődve sétáltak. Egy ilyen pillanatot örökít meg Kányádi híres verse, a Fekete-piros, melyben a Kolozsváron szolgáló széki lányok forgatagát láthatjuk:

„Fekete-piros csütörtök
és vasárnap délután
- amikor kimenős a lány -,
fekete-piros fekete
táncot jár
a járda szöglete.”

A háztartási cselédek zöme amolyan mindenes volt: a gyermekgondozástól a főzésig és takarításig mindenfélével kellett foglalkozniuk, csak a módosabbak engedhették meg maguknak, hogy munkánként differenciáljanak, és több cselédet is tartsanak. Ahol már nevelőnőre is telt, ott jellemzően külföldi, idegen anyanyelvű lányokat szegődtettek erre a célra.

Dada eteti a gyermeket – Forrás: Fortepan / Schermann Ákos

Ellentmondásos helyzetben éltek tehát azok a fiatal lányok, akik cselédségre adták a fejüket: egyrészt sokkal keményebben kellett dolgozniuk, mert a női dologtalanságot szigorúbban bírálta a társadalom, mint a férfi munkátlanságot, másrészt munkaadóik elvárásainak, hangulatának is kiszolgáltatottá váltak. A leggyakoribb atrocitás, ami egy cselédlányt érhetett, az volt, hogy még a nevét sem jegyezték meg, hiszen egyes családok oly gyakran váltották a háztartási alkalmazottakat, hogy nem volt fontos, éppen kihez szólnak.

Így a Katik és Bözsik társadalmában arctalan, névtelen szolgálókként lehettek részesei a polgárosulásnak azok a fiatal lányok, akik elsősorban a szegénység elől menekültek cselédsorba.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy a cselédlányok életét milyen szinten megbélyegezte szexuális kiszolgáltatottságuk. Sok esetben a háziasszony is bűnös volt ebben, hiszen nem egyszer a pubertáskorba érő fiuk számára szegődtettek cselédet, aki majd olcsóbb és biztonságosabb „partner” lesz a szexuális kiteljesedésben, mint egy nyilvános ház örömlánya. Máskor éppen a gazda volt az, aki szeretői státuszba kényszeríthette a cselédet, aki leggyakrabban várandós is lett tőle. Az öngyilkossági statisztikákból kiderül, hogy az 1930-as években évente 400-450 cseléd kísérelt meg öngyilkosságot: rendszerint lúgot vagy gyufát ittak. Ezen lányok mindegyike a teherbeesés okozta szégyen elől menekült a halálba. Aki megszülte gyermekét, hazaadta, ahol aztán hígított tehéntejjel etették, így nem csoda, hogy az ilyen gyermekek negyede az egyéves kort sem érte meg. Az anya pedig ez idő alatt beállt szoptatós dajkának.

Cselédek Balatonakarattyán, 1938-ban – Forrás: Fortepan / Ormos Imre Alapítvány

„Pest feketére fest” – tartotta a cselédeket megbélyegző mondás, hiszen az ismert körülmények miatt a cselédeket otthon is megbírálták és persze óvták a lányokat a cselédsorstól. Megítélésük a foglalkoztató részéről sem volt valami fényes: a cseléd lop, koszos, hazudik és buta – hogy csupán néhányat említsünk az erős sztereotípiák közül.

A nehézségek és az egymásra utaltság ellenére a cselédek és a polgárság kapcsolatában a kölcsönösség mindkét fél részére hozott pozitívumokat is. A mérleg nyelvét most ne is használjuk mércének, hiszen a pillanatnyi haszon nyilván a munkaadót illette, de a cselédlét hosszú távon a tanulás forrásának bizonyult: a hazatérő lányok sok mindent magukkal vittek, amit már saját családjukban, saját háztartásukban elődeikhez képest felvilágosultabban alkalmazhattak.

A borítókép egy 1922-es felvétel segítségével készült, melyen uradalmi cselédeket láthatunk egy vendégségre előkészített ebédlőben – Forrás: Fortepan / Jankovszky György

Ajánljuk még:

A csapatépítő disznótor fényévekre jár a néphagyománytól, és a pálinkaivás is kilométerekre
Most a kultúrának egy szeletével, a néphagyománnyal szeretnék foglalkozni. Nem definíciószerűen közelítjük meg a dolgot, bár azért föltehetnénk pár költői kérdést mind a nép, mind a hagyomány vonatkozásában is: Mettől meddig terjed a nép? És a hagyomány? Kinek a micsodája a néphagyomány? Persze, értem: mindannyiunk közös kincse – de eredetileg kié volt és mikor? A kérdéseknek se szeri, se száma és válaszolni rájuk csak nagy jóindulattal, kompromisszumokkal lehet, legalábbis azoknak, akik számára fontosak e határok. A hétköznapi életben ezek igazán nem számítanak. Könnyedén ráhúzzuk a néphagyomány jelzőt bármire, ami régiesnek tűnik és illik abba a képbe, amilyennek mi a múltat látni szeretnénk.