„Aki belép, azt fogva kell, hogy tartsa egy kép, egy tárgy” – interjú Koós Ágnessel

Kult

„Aki belép, azt fogva kell, hogy tartsa egy kép, egy tárgy” – interjú Koós Ágnessel

„Mindenkinek kell találni nálunk valamit, amit meg tud fizetni. Ha az otthonába így kerül egy műtárgy, mindig érezni fogja ezt a megkapó, jótékony bizsergést” – vallja Koós Ágnes, galériatulajdonos. A budai üzlet sajátosságairól, a világban mindenhová eljutó magyar műtárgyakról és a válság alatti, válság utáni életről beszélgettünk. Interjúnk.

Koós Ágnes magyar cégek jó hírét vitte a világba, évekig élt Münchenben és geofizikus férjével Santiago de Cubában, ahol kiállításokat és kolóniákat szervezett. A kalandozások kora ott sűrűsödik budai otthonában, mely minden luxust nélkülöz, de ezernyi személyes tárgyi emléket őriz. Tíz éve nyitotta meg első galériáját a várnegyedben, akkor is épp világválságot éltünk...

A családi vállalkozás ötletét támogatták a művészbarátok, akik közelsége inspiráló menedékként szolgált Áginak a tizenhét évnyi fejvadász hivatása alatt. Róluk, a köztünk élő kortársakról szól a műtermek.com blogfolyam, amit empatikus riport-jegyzetei és fia, Kakas Misi művészi fotói töltenek meg folytonosan megújuló tartalommal. Miközben csöppnyi galériája tíz éve animálja az álmos várnegyed lakóit, legyen szó őszi tökfaragó versenyről, forralt boros éjszakai művészpiknikről, maszkabálos farsangi forgatagról vagy tavaszköszöntő mini-tárlatokról. Ágnes 2020 decemberében a Covid-járvány idején ismételt halálugrással megnyitotta új galériáját a Krisztina körúton. Itt válaszolt kérdéseinkre, kedvenc műtárgyai között.

A járványhelyzet mindannyiunk életébe komoly változásokat hozott. Számodra miben jelentkezett a válság, mikortól érzékelted a munkádban, hogy megváltozni látszik az eddigi rutin?

Amikor először hallottam a járványról, akkor azt gondoltam, hogy Európa kimarad ebből a szörnyűségből, sőt még érdekesebb desztinációnak tűnhet a turizmus számára. Tudomásom volt róla, hogy sokan „átbukkoltak” tehetősebb utazók Kína helyett pl. Budapestre. Ez érint engem is, mert galériánk vevőkörét a Budai Várnegyedben a jól szituált külföldi – csak elvétve ázsiai – látogatók adták. Akkor rendültem meg igazán, amikor a kínai gyárakat majd az olasz autógyárakat zárták be. Nem emlékszem, hogy ilyenre lett volna korábban példa. Egy pillanat alatt felfogtam, hogy ez egy nagyon hosszú menetelés lesz, gazdasági és társadalmi válság jön, s minden meg fog változni. Azt mondják, hogy az emberiség nem tanul a hibákból, én pedig úgy gondolom, hogy mindig van egy „maroknyi” józan és tevékeny ember, akinek köszönhetően még létezünk ezen a bolygón. Amikor születtem, két milliárdan voltunk, most már majdnem négyszer több kreatív agy, nyolc milliárd gondolkodó, álmodozó ember él, akik a globalizációnak köszönhetően számos módon össze vannak kötve.

Mint magánember, mit hozott ki belőled ez a befelé fordulós időszak?

Fantasztikus, hogy az ismeret megosztáshoz nem kell személyesen találkoznunk, de a vírus megmutatta, hogy mennyire kényes a való világ egyensúlya, ha átlépünk határokat. Az „első hullámnak” keresztelt 3 hónap karantén alatt azt csináltam, mint mindenki más: takarítottam, finomakat főztem, maszkokat varrtam, leveleztem a művészeinkkel és készültem az őszre, hogy a kiállítási terveket megvalósítsuk. Órákat néztem a külföldi szakmai híreket, interjúkat. Naponta kétszer kutyasétáltatás miatt és pár naponta bevásárlás címén elhagytam a lakást. Néha még a várba is felmerészkedtem. Megrázó volt az üres utcák és terek látványa. Ugyanakkor jóleső érzés volt felidézni, hogy közel egy évtizede számos kezdeményezésben vettünk részt, ami a műtárgypiac követhetőségére és élénkítésére jött létre. Gondolok itt az Art Market Budapestre, a Kortárs Műgyűjtő Akadémiára, a művészeti tanácsadásra szakosodott Art Advisoryra, vagy az éppen szerkesztés alatt álló Art Lexikonra, és együttműködtem a Magyar Üvegművészeti Társasággal is. A kezdetek óta minden évben hivatalos partnerként szerepeltünk a CAFé Budapest és a Ars Sacra kortárs művészeti fesztiválokon. Jó érzés, hogy miközben egy sajátos egyedi utat járunk, nem vagyunk teljesen egyedül.

Nyáron mintha a járvány is szabadságra ment volna, kissé fellélegeztünk. Mit tapasztaltál, hogy viselkedtek a látogatóid és mi az, amiben létrejött egy empatikus, közösen gondolkodás?

Amikor júliusban megnyitottam, a „lakók Mekkája” lett újra a galériám, és nosztalgikus érzések öntöttek el. Éppen úgy összehozott bennünket a baj, ahogy a tíz évvel ezelőtti megnyitón, amikor éveken át szenvedtük el a várnegyed felújításait, a folytonos építkezést. Mivel nem volt forgalom az Országház utcában, zavartalan terünk volt, amit kihasználtunk közös rendezvényekre. Bárki jöhetett az ötletével, megcsináltuk: volt tökfaragás, rajzverseny, farsangi felvonulás, gyerekeknek középkori játékok, rongyvirágos Pünkösd, garázsvásár, szomszéd ünnep, számos kutyás összejövetel. Némelyik akkor hírverést kapott, hogy Szegedről és a Dunakanyarból is eljöttek családok.

 
Fotó: Böjtös Kinga

Ebben az első kerületi „polgárvárosban” már addig is volt egy élénk szalonélet, számos hivatalos kulturális esemény, de a mi összejöveteleink spontán, egyéni kezdeményezésre jöttek létre, talán jobban a magunkénak éreztük, nemcsak mi, hanem az üzlettulajdonosok és éttermesek is. Férjemmel felváltva minden nap élveztük ezt a kitüntetett életet. Valóságos közösség épült a Kiskép galéria köré és ez volt a mi profitunk! Mert az biztos, hogy a jól megválogatott kortárs anyag, a speciális műfaji választék, a festmények és üvegszobrok, az üzlet sajátos hangulata, a 40 egyéni és csoportos kortárs kiállítás, amit nemcsak a galériámban, de a vár számos intézményében megszerveztem, többet hozott hírnévben és anyagilag. De azt, hogy szoros kötelékben éltünk a környezetünkkel, bizonyára megérezték a látogatóink, akik nemcsak műtárgyat, hanem helyi élményt is vittek magukkal.

Sokan új stratégiát dolgoztak ki a munkájuk megtartására, áthelyezve magukat az online térbe. Él az internet adta lehetőséggel a te „területed”, a művészeti élet, a műtárgypiac?

Nem hiszek abban, hogy az online értékesítés fogja megmenteni a galériákat és én nem törekszem rá. Sokan bíztatnak még a művészek közül is, mondván „mindenki” ezt csinálja. Szerintem attól, hogy Youtube-on szól egy koncert, vagy filmen hallhatjuk a tenger morajlását, még nem leszünk boldogok, mert érezni akarjuk a lüktetést, a csendet, a sós szellőt, a teret. Ilyen a műtárgy is. Lüktetése, tere, energiája van, amit személyesen kell megélnünk.

 
Fotó: Kakas Mihály

Mihály fiammal tíz éve vezetjük a Műtermek című blogot, mely műterem-látogatásokról szól, ott lehet tájékozódni az eseményeinkről is, valamint a galériában szereplő tárgyakról. Mivel angolul is írjuk, jönnek rá érdeklődők, ez azonban kevés a működéshez. Többet kell foglalkoznunk vele, eddig el voltunk kényeztetve, mert a világ járult elénk. Az indulásakor a műtermek.com valójában Mihály fotószenvedélyét volt hivatott szolgálni. Sokakat meglepett, hogy egy érettségi előtt álló fiatalember mit keres a mamájával egy műteremben. Száznál több helyen jártunk még az egyetemi évei alatt is, de ezt ma már nem várható el tőle. Jó munkát végzett, ami abból is látszik, hogy évek múlva is folyamatosan belebotlunk a blog fotóiba nagy portálokon.

Rutinod van a válságmenedzselésben, így a járványhelyzet közepén megnyitottad új galériádat a Krisztina körúton. Mit vársz a környéktől és a jobb időktől, amikor végre visszatér a régi, szabad életünk?

Nem számítok arra, hogy mostanában helyre áll a turizmus, ezért elköltöztettem és megnyitottam a galériámat a várból a vár aljában, ami ismerős környék számomra. Szívből szeretném, ha itt is meglenne az nyüzsgő élet, ami jellemezte eddig a Kiskép Galériát, ami kifejezetten az úgynevezett „impulzusvásárlásra” lett kitalálva. Aki belép, azt fogva kell, hogy tartson egy kép, egy tárgy és mindenki kell, hogy találjon valamit, amit meg tud fizetni. Ha az otthonába így kerül egy műtárgy, mindig érezni fogja ezt a megkapó, jótékony bizsergést.

 
Fotó: Kakas Mihály

Ezek az alkotások ott lógnak Los Angelesben egy producernél, New Yorkban egy cégvezetőnél, Bostonban egy diáknál, vagy egy magazintulajdonos íróasztalán, Kolumbiában, ahonnan a család kétszer is elutazott hozzám, hogy vásároljon a gyűjteményükbe! Aztán Londonban egy híres építészirodában, Németországban egy Herendi gyűjtemény mellett, Párizsban egy festőművésznél, Hong Kongban egy divattervezőnél, aki úgy bevásárolt, hogy taxit kellett hívnia, hogy a szállodába  elvigye a „zsákmányt”. Egy szociológiából doktoráló koreai fiatalember pedig azért foglalkozott velünk, mert olyan kicsi boltokat keresett a világban, ahol helyi alkotók és mesterek munkáit lehet látni. Azt a kérdést boncolgatta, hogy mennyire tudják kiegyensúlyozni a rohamosan terjedő multinacionális ízlést. Annyira elégedett volt, hogy másodjára a családját is elhozta. Nos, én ezeket a személyes élményeket szeretném átélni újra, élőben! 

Nyitókép: Böjtös Kinga

Ajánljuk még:

„AMINEK EL KELL JUTNIA EGY ADOTT FÜLHÖZ, AZ EL IS JUT” – MILYEN AZ UTCAZENÉSZEK ÉLETE ÍNSÉGIDŐBEN?
LÁZADUNK AZ ELLEN, HOGY MINDEN DIGITÁLIS LEGYEN – INTERJÚ EGY ANALÓG FOTÓSSAL
„TUD BÁNTANI, HA AZONOSÍTANAK AZ ÍRÁSAIMMAL” – INTERJÚ GRECSÓ KRISZTIÁNNAL

Bezárt vásárok, nyitott udvarok: ilyen a kézművesek világa vírusidőben
Hogy az adventi hangulathoz mennyire hozzátartoznak a kézműves vásárok és karácsonyi művészpiacok, azt csak most, hiányuk idején érezzük igazán. De hova tűntek, hogy boldogulnak ők, akiknek termékeit, alkotásait olyan szívesen vásároljuk ilyentájt? Ebben a sosem tapasztalt nehéz helyzetben minden kreativitásukra szükség van, hogy érvényesüljenek. Négy helyszínre, négy alkotóhoz látogattunk, hogy megismerjük túlélési stratégiájukat.