A zeneszerző, aki maga volt a mozi, mielőtt a mozi megszületett

Kult

A zeneszerző, aki maga volt a mozi, mielőtt a mozi megszületett

Wagnerre nem túlzás azt mondani, hogy a zenetörténet egyik legmegosztóbb alakja: a zsenialitását senki nem vonja kétségbe, de emellett tudjuk róla, hogy hírhedt antiszemita volt, kihasználta Liszt Ferencet, sőt, Hans von Bülow karmestertől még Liszt lányát is elszerette. 

És a lista ezzel nem is teljes: Wagner kényes ügyeiből egyenesen külön Wikipedia-bejegyzés készült. De ha még sikerül is elválasztanunk a zeneszerzőt az embertől, akkor sem könnyű őszinte rajongással szeretni őt – a hosszú órákon át hömpölygő, rengeteg szereplőt felvonultató művei ugyanis finoman szólva sem tartoznak a klasszikus zene legkönnyebben befogadható alkotásai közé. Egy dolog viszont biztos: Wagner világa olyan hatással volt a hollywoodi filmgyártásra (és nem csak a filmzenére!), hogy nélküle talán rá sem ismernénk néhány kedvenc filmünkre.

Az 1915-ben bemutatott „Egy nemzet születése” az első történelmi filmeposz volt, a maga korában a világ nyolcadik csodájaként emlegették, nem véletlenül: ez volt az első száz percnél hosszabb film, ami olyan újításokat vonultatott fel, mint például a közeli képek vagy az egy időben játszódó események gyors vágásokkal, „párhuzamosan” történő bemutatása. És persze ott volt Wagner: a film csúcspontján a klántagok A Walkür zenéjére lovagolnak be a városba, hogy megmentsék azt a „megszálló feketéktől”. Ezzel a húzással az „Egy nemzet születése” a Walkürt a vágtató hordákat, masírozó hadseregeket, erejükkel kérkedő hősöket felvonultató filmjelenetek legkedveltebb aláfestőzenéjévé tette, Tapsi Hapsitól a Blues Brothersen át az Apokalipszis mostig.

Persze nemcsak a Walkür, de más szerzeményei is gyakran feltűnnek a filmekben, és ez nem is csoda: Wagner volt az, aki kibővítette a szimfonikus zenekart, hogy egy olyan elsöprő hangzást hozzon létre, ami szinte beszippantja a hallgatót. És pont ez a hatás volt az, amire a filmkészítőknek szüksége volt.

De mi köze ehhez Darth Vadernek?

Wagner operáinak fontos jellegzetessége a vezérmotívum (németül Leitmotif) használata. Ez nagyjából azt jelenti, hogy bizonyos eseményekhez, hangulatokhoz, karakterekhez zenei témák kapcsolódnak, amik vissza-visszatérnek azok megjelenésekor. Hollywood (és innen elterjedve általában a filmszakma, szerte a világon) szívesen használja ezt az eszközt – sőt, nem is túlzás azt mondani, hogy enélkül ma már nehezen tudnánk elképzelni bármilyen filmzenét. Az alábbi videóban láthatjuk, hogyan tér vissza ugyanaz a dallam (különböző változatokban) minden alkalommal a Csillagok háborújában akkor, amikor Darth Vader színre lép:

Bár itt a zenét természetesen nem Wagner, hanem John Williams szerezte, de (sok más zeneszerzőhöz hasonlóan) ő is azt wagneri hagyományt követte, ami ekkorra már nemcsak az operaházakban, de a mozikban is ismerős volt a közönségnek. Ahogy azok a hős-, isten- és varázslótípusok is, akik az operából kerültek át idővel a filmvászonra. 

A zeneszerző, aki maga volt a mozi – mielőtt a mozi megszületett

Hogy a film világa ilyen sokat merített Wagnerből, abban szerepe lehetett annak is, hogy a zeneszerző már akkor a mozihoz hasonló élményt varázsolt az előadásaihoz, amikor a mozi még gondolatban sem létezett. Amikor 1876-ban a fények kihunytak a Bayreuth-i Festspielhausban, akkor mindenkinek olyan érzése lehetett, mint ma, amikor a székébe szegezve várja a film kezdetét.

Eduard Hanslick a hatást úgy írta le, mintha egy „színes képet nézne egy fekete keretben”. A hasonlóság pedig itt nem ért véget: a zenekar egy árokba süllyesztve játszott, a hang pedig úgy áradt szét a teremben, mintha egy hangszórórendszerből szólna. Friedrich Kittler médiateoretikus szerint ez volt az a hangulat, „ez volt az a sötétség, ami az összes mozinak az alapja.” Az előadás filmszerűségéhez pedig nemcsak ez a hatás, de különböző fények, füst és más látványelemek is hozzájárultak. Wagner zenéje ehhez a „moziszerű” színpadképhez passzolt, emiatt pedig nem is csoda, hogy később filmekhez is tökéletes választásnak bizonyult.

És nem csoda, hogy így van ez egészen a mai napig, hiszen ha valaki dollármilliókat öl egy filmbe, akkor szeretné, ha mindenkit az operai nagyszerűség érzése járjon át a nézőtéren – legyen szó akár egy várost szétzúzó motorosbanda, akár a gonosz ellen harcoló Batman színrelépéséről.

Ajánljuk még:

FELTÁMAD A MŰVÉSZVILÁG, ÉS MI AZ ELSŐ SORBÓL NÉZHETJÜK EZT VÉGIG

ALMOST BLUE: EGY KI NEM TELJESEDETT KARRIER SZOMORÚ TÖRTÉNETE

„AZ OTTHONUNKBA ENGEDJÜK BE A NÉZŐKET” – INTERJÚ A ZSENIÁLIS FÖVENYESI KERTMOZIRÓL

„A hazai kórusélet jövője múlhat azon, meg tudjuk-e szólítani a fiatalokat” – Interjú Móczár Gáborral

Szinte mindenki énekelt valamikor életében kórusban. Talán volt egy pillanat, amikor téged is áthatott, hogy a kóruséneklés nem csak az emberek, hanem a legkülönbözőbb kultúrák között is képes nagyon erős kapcsolatokat építeni. Móczár Gáborral, a Kóruszenei Világszövetség alelnökével készült interjúnkból kiderül, Kodály országában mennyire (nem) egyszerű ma a kórusélet hatalmas hajóját kormányozni, igazgatni.