„A változás maga a népművészet” – Borbás Marcsi Csík Jánossal beszélget

„Ez a vonat, ha elindult, hadd menjen”

„Ez a vonat, ha elindult, hadd menjen” – szól a kalotaszegi népdal első sora, melynek feldolgozása a Csík Zenekar egyik legsikeresebb slágere lett, lassan 12 éve. Nem mellesleg Csík János és Borbás Marcsi kedvenc nótája az együttestől, és egyben egy keserédes hasonlat is mindkettejük munkájára, hivatására, életművére.

Látszólag nincsen szoros kapcsolat Jani és Marcsi küldetése között, valójában viszont közös gyökerekkel rendelkeznek; ugyanazon fa más-más ágai, amik egyforma termést hoznak – a népművészet, a régi hagyományok fennmaradását, a hajdani tudás átörökítését az új évezredbe. Nem csoda hát, hogy ilyen jól beszél egymás nyelvén a két igencsak fáradt, mégis élettel teli híresség.

„Lassan tizenöt éve, hogy megismertük egymást, de ilyen még soha nem volt” – kezdi Marcsi nevetve, miközben egy kis szobába „menekülünk” a lendületes zeneszó elől, hogy halljuk egymás szavát, beszélgessünk kicsit arról,

ki mit hagy hátra a 2019-es év végével, és mit visz magával a következő évtizedbe.

Beszélgetésünk színhelye a budai Fonó, ahol a Csík Zenekar teljes erőbedobással próbál következő nagy produkciójára, az év végi koncertre, ahol Marcsival, a Fitos Dezső Társulat táncosaival és Vecsei H. Miklóssal lépnek majd színpadra. A próba hangulata parádés, szinte fáj az ember szíve, hogy beszélgetéssel szakítja meg a nótázást – szerencsénkre azonban a hangulat néhány perc elteltével a szomszéd szobában is jó lesz.

„Tiszta szívvel”

Hiszen ki is emlékszik már arra, hogyan ismerkedett meg Csík János és Borbás Marcsi? Végül is mindketten emlékeznek… csak egy kicsit másképp. Egy biztos: Kecskeméten, a Csík Zenekar szülővárosában voltak, ahol Marcsi éppen a Főtér című műsort forgatta. Betértek egy csárdába – ahol, ahogy Janitól megtudjuk, nem csak akkor, de azóta is – a Csík Zenekar muzsikája szól. Aztán megérkezett a banda, és – Marcsi emlékei alapján – két táncos is. „Olyan fergeteges hangulatot teremtettek azonnal, hogy az egész stábnak könnybe lábadt a szeme. Hihetetlenül érzelmes, szép volt az egész jelenet. Te erre tényleg nem emlékszel?!” – hitetlenkedik.

Nos, Jani a találkozásra, a csárdai riportra igen, de a könnyekre nem emlékszik – talán azért, mert nem egy helyen fordult vele elő, hogy produkciójuk megérintette a közönséget. „Én ott és akkor beleszerettem a Csíkba, rá pár napra megvásároltam az összes lemezüket, és mai napig szeretem, akármibe is kezdenek” – teszi hozzá Marcsi.

Viszont olyan nem volt még, ahogyan az elején leszögezték, hogy közösen lépjenek fel – egészen idén decemberig, a Csík Zenekar évzáró duplakoncertjéig. És, hogy honnan is jön az ötlet? „Azt kértem az együttes egyik tagjától, Makó Pétertől, aki vállalta ennek műsornak a megszerkesztését, létrehozását, hogy próbáljunk valami újat vinni a produkcióba, mert az eddig megszokott volt, hogy neves zenészeket hívunk vendégként. A kollégámat dicséri, hogy a gasztronómia irányába indultunk, és Marcsit kerestük meg, de mindenki támogatta az ötletet.

Nekem kifejezetten jól esik, hogy annyi év után, most nem egy ismert zenésszel, színésszel lépünk fel, hanem Marcsival” –

mondja János. „Igazából, azt hiszem, ez nekem sokkal nagyobb megtiszteltetés” – teszi hozzá Marcsi, aki szerint jól mutatja a zenekar iránti tiszteletét, hogy minden általa készített műsorba bevonta, bemutatta őket. „Ha a televíziós produkció előadásnak számít, már sokszor léptünk fel együtt” – mondja nevetve.

„Szívest örömest”

Mit is várhatunk az évzáró koncerttől? Egy egész emberi életet; születéstől szerelmen, esküvőn át a halálig kíséri közönségét a Csík, Borbás Marcsi és a többi vendég segítségével. Néhol a szó, máshol a tánc, megint máshol az irodalom segít majd közel kerülni az ősi, elkerülhetetlen, mindannyiunkat érintő és megérintő témákhoz. „Nagyon fontos, hogy Marcsi szerepel a műsorban, hiszen ő mondja el az egész koncert igazi lényegét, tematikai alapgondolatát”– mondja Jani. Mégis, láthatólag bíznak a kollektív tudásanyagban, a mindenki által ismert közös nyelv erejében, például a szimbólumokban. „A tűzzel indítjuk az estét, mert az az egész emberi életet átöleli. Nem szoktunk ilyenekről elmélkedni, mégis, ha belegondolunk, a régi sátorházaktól kezdve a parasztházakon át a kúriákig mindenhol a tűz, vagy később, az azonos tartalmat hordozó étkezőasztal állt középen. Nem véletlen, hogy a ház melegét, szívét középre helyezték” – mondja Marcsi. „Emellett pedig egy őselem is, aminek ereje, jelentése van” – teszi hozzá Jani.

„Az evészet mellett egyfajta »ivászatról« is szólunk majd egy kicsit, hiszen Vecsei H. Miklós elmondja Baudlaire Rúgjatok be! című versét. De berúgni ugyebár nem csak az alkoholtól lehet, hanem például a jó okos gondolatoktól, a szép ízlés művészettől, a muzsikától, vagy a szerelemtől is. Ezzel a műsorral is

arra akarunk biztatni mindenkit, hogy rúgjon be a széptől, és a jótól”

–magyarázza János.

„Senki nem ért semmit” (?)

A Csík Zenekar mára nagyjából minden magyar díjat bezsebelt, amire esélye volt, és hogy mi a titkuk, arról sokan gondolnak sokfélét. Marcsi szerint egész biztosan közrejátszik a türelem és a sosem lanyhuló áldozatos munka, ugyanis, ha a banda ki is rázná a kisujjából az egész év végi koncertet, akkor sem rest gyakorolni, sok napját a próbákra szánni. János szerint azért a szerencsének is jutott szerep, ahogy ő mondja „mi szép magyar népdalokat, táncdallamokat, például kalotaszegit akartunk tanulni, hitelesen eljátszani, továbbadni, aztán ez lett belőle,de a feldolgozásokon keresztül jutott el a népzene a legtöbb emberhez”.

Félreértés ne essék, ebben semmi negatív felhang nincsen, egyszerűen elismeri a frontember, hogy a kezdetekben nem látták, mi mindent hozhat az azóta eltelt harminc év. „Lovasi András keresett meg minket jó sok évvel ezelőtt, hogy nem lenne-e kedvünk fellépni a Kispál és a Borz előadásán, hiszen egyik kollégánk Szabó Attila már több koncertjükön is szerepelt velük és kialakult egy jó barátság. Elmentünk, és sosem felejtem el, hogy a színpadra lépésünkkor egy táncos barátunk segítségével egy szép, virtuóz, néptáncos-népzenei szám után, kaptunk egy kedves megértő tapsot. Aztán elkezdtük az ő egyik dalukat játszani a saját feldolgozásunkban. A dal végén következett az a néhány másodperc dermesztő néma csend. Nem sok az a 3-4 másodperc, mégis hihetetlenül hosszúnak tűnt akkor, és végül kitört a taps. Kiderült, hogy a közönség is szereti ezt, nyitott, és úgy tűnt,

sokan ráébredtek arra, hogy a népzenét is lehet szeretni.

Később aztán bőrdzsekis srácok is kezdtek járni a koncertjeinkre, és népzenekedvelők is a Kispál-, vagy éppen Quimby-koncertekre” – meséli a kezdetekről Jani. Marcsi rögtön tovább fűzi a gondolatot, szerinte ugyanis ebben áll a Csík zenekar igazán nagy teljesítménye: hogy újra menővé, divattá tette a népzenét.

„A kor falára”

„Sokszor kérdéses, mit fognak szólni egy-egy újításhoz, de ezért érdekes a folyamat. Anno elindult a dolog ebbe az irányba, aztán magától alakult sok minden, de nem bánom” – mondja János. Marcsi szerint „ez az igazi népzene, amit a Csík csinál. A nagyszüleink idejében is változott egy-egy dal, alakult a zene, mert élt. Aztán a hatvanas években meghúztak egy vonalat, hogy addig népművészet a népművészet. Szerintem ez hatalmas hiba volt, hiszen a népművészetnek lényege a folyamatos változás”.

„Igen jó kérdés az, mi az, hogy valami autentikus – fűzi tovább János – „mert ha 1967-ben gyűjtöttek egy táncdallamot egy prímástól, az lehet, hogy két hét múlva egy kicsit másképpen fogja játszani, és az az is lehet, hogy két héttel korábban más volt, mint azon a felvételen. Ettől függetlenül jó, hogy van az a felvétel, csak fontos látni azt is, hogy az út, a dallamok alakulása, változása maga a népművészet.”

És, hogy miért hasonlít Marcsi és János munkája olyan nagyon? Ha jól belegondolunk, a Gasztroangyal közel tíz éve alatt nagyon komoly gyűjtőmunkát végzett a magyar népi kultúra hétköznapjairól, életvitelhez kötődő hagyományairól – ilyen gyűjtésből pedig jócskán kevesebb van, mint tánc-, vagy dalgyűjteményekből.

János hasonlatával élve: Marcsinak köszönhető a vizuális rögzítés, ami feltétlenül szükséges a már említett hétköznapok dolgaival kapcsolatban. Marcsinak köszönhető hát, hogy a szakácsok nem csak „kottából” főzhetnek ezután, hanem meghallgathatják, megleshetik az eredeti receptet, ami a hozzávalókon túl sok minden mást is elárul az ételről. „Az étel is olyan, mint a zene. Le lehet írni a jó recepteket egy szakácskönyvbe betűkkel, mint a zenét a kottába a kottafejekkel. Az ételt el is lehet készíteni, a zenét is le lehet játszani, de az igazi ízesítés arányai, pillanatai, a zenész által adott hangsúlyok ereje, hossza, a szakács, a zenész lelkisége, egyénisége, mosolya nélkül az nem olyan.” – summázza Jani.

Fotó: Krisztics Barbara

(A cikk közcímei a Csík Zenekar albumainak címét viselik.)