A te gyereked is unja a múzeumokat? Így változtathatsz ezen!

Amikor elsős egyetemistaként felkerültem a fővárosba, nemcsak a tanulással voltam elfoglalva. Lenyűgözött, hogy Budapesten mennyi mindent lehet csinálni. A programok egy része kimerült az egyértelműen mértékletes evés-ivásban, ha pedig egy fokkal érettebb döntést hoztam, a színházak és múzeumok kínálatában merültem el. Múzeumba járni számomra kikapcsolódás, öröm, élvezetes tanulás. Akár a dolgos mindennapokat nyűvöm, akár nyaralok, egy-két hetente útbaejtek egy képtárat vagy múzeumot. 

A természettudományi témájú intézményektől kezdve a képzőművészeti tárlatokon át a műszaki, hadtörténeti, közlekedési, bánya- és néprajzi múzeumokig, szoborparkokig és kastélyokig közel hétszáz tárlatot talál ma itthon az, aki közelebb kerülne hazánk művészetéhez, múltjához és kultúrájához. Szóval tényleg mindenki megtalálhatja a maga kedvencét a mai kínálatban – a kérdés csak az, hogy észrevesszük-e, mi minden áll rendelkezésünkre, és ha igen, vajon tudjuk ezt értékelni?

A múzeum feladata régen és most

Egykoron a festményeket és műkincseket jellemzően privát, uralkodókhoz vagy arisztokratákhoz tartozó gyűjteményekben őrizték, amelyeket csak a kiváltságos szemek láthattak, manapság az intézményeket bárki látogathatja. Csupán a felvilágosodás és romantika korában terjedt el az a megoldás, hogy egy nemzet kincseit nemzeti múzeumban őrizzék, és (idővel) a nép elé tárják. Elsőként 1753-ban a British Museumot alapították, majd kevesebb mint ötven évvel később, 1802-ben megnyitották Európa harmadik nemzeti múzeumát, a Magyar Nemzeti Múzeumot. 

Az 1900-as években aztán egymás után alapították a múzeumokat és szakmai szervezeteket hazánkban, később pedig ipari egyletek kezdeményezésére létrehoztak szakmúzeumokat, amelyek egy-egy speciális témával foglalkoztak. Ekkor még kevés példa volt közönségprogramokra, sőt az intézmények a két világháború között zárt, tudományos intézményekké váltak. A kommunista vezetés aztán államosította az intézményeket, viszont mivel

az ötvenes években előtérbe került a művelődéshez való jog, kötelezővé tették a múzeumlátogatást a szocialista brigádok számára.

Sokak számára ismerős lehet a kép: pisszegő teremőrök a sarokban, hosszú szövegek a falon, és képek vagy szobrok végeláthatatlan sora termeken át – valami ilyesmi jellemezte a kétezres évek elejéig a hazai múzeumokat. A tárlatok ekkoriban nagyon sok információt akartak átadni, többnyire kis hatékonysággal. Bár a rendszerváltás óta a vidéki és városi múzeumok egyaránt nagy változáson mentek át, még mindig van miért külföldi példák felé kacsingatni.

Hazánkban jelenleg a látogatóbarát intézmények létrehozása a fő cél, és szerencsére egyre több pozitív példával találkozik az ember: vetítések, VR-megoldások, interaktív feladatok tucatjai várnak bennünket és a gyerekeket országszerte. De mire elég ez?

Múzeumpedagógia (nem csak) gyerekeknek

A mai húsz-negyvenéves korosztály nem feltétlenül szeretett meg gyerekkorában múzeumba járni, a húsz év alattiakat pedig még egy másfél órás filmmel sem feltétlenül lehet lekötni a Tik-tok és a shortok világában, nemhogy egy másfél órás kiállítással. Csakhogy múzeumba járni pusztán addig nehéz, amíg nem értjük, mi történik ott – ha egyszer partnerek vagyunk, befogadjuk a látottakat, kapcsolatba kerülünk azzal, netalán valahogy a művészet hatása alá kerülünk, máris megjön a flow élmény, az öröm és a töltekezés lehetősége. Abban pedig, hogy ideáig eljussunk, a múzeumpedagógia segítene. Hogy mi kell ahhoz, hogy a kiállított tárgyak előtt ne csupán egy-két másodpercig időzzünk el, nagy kérdés – erre keresi a választ a nemzetközi szinten is fiatal tudományág, ami itthon is egyre kedveltebb.

„A múzeumpedagógus hatékonyabbá teheti az ismeretszerzést, mert olyan programokat kínál, melyek szórakoztató jellegűek, aktivitásra és interaktivitásra késztetnek. A múzeumi tanulás – vagy helyesebben: ismeretszerzés – sokban különbözik az iskolai tanulástól. Például nagyobb az egyéni irányítás szerepe, lezáratlanabb, nyílt végű tanulási folyamatról van szó, mely összetettebb, változatosabb válaszreakciókra inspirál. Hiszen az ismeretszerzés sokkal hatékonyabb, ha élvezettel, élménnyel párosul” – magyarázza Söptei Eszter textilművész, az Óbudai Múzeum igazgatóhelyettese. aki múzeumpedagógusként dolgozott korábban.

A múzeumpedagógia jellegzetes eszköze a múzeumi tárgy, illetve annak funkcionális és esztétikai bemutatása, amely lehetővé teszi, hogy kibontakozzon az a tudás, amit az adott darab magában rejt. Egy program célja – korosztályi meghatározás nélkül – lehet az például:

• élményalapú tanulás és viselkedéskultúra elsajátítása,
• tehetséggondozás,
• az identitás erősítése,
• vélemény és vitakészség fejlesztése,
• vagy „csak” a szabadidő okos, értékes eltöltése.

Persze a múzeum, ahogyan érdeklődésünk is, nagyon sokféle lehet. Egy természettudományi tárlat például teljesen mást kell, hogy akarjon, mint  a képzőművészeti vagy a néprajzi gyűjtemény. Ezt Söptei Eszter egy pipa bemutatásán keresztül így magyarázta: „Ha egy természettudományi múzeumban találkozunk vele, szemléltetheti, hogy milyen anyagból készülhetnek pipák, milyen fizikai ismérvei vannak az anyagnak. Ha néprajzi szempontból tekintjük, akkor életmód- és szokásbeli következtetéseket vonhatunk le. Ha képzőművészeti kontextusban találkozunk egy pipával, akkor más irányban kell keresgélnünk a kiállítás és a bemutatás célját. Ha Magritte A képek árulása című festményét figyeljük, melyen a pipa képe alatt az „Ez nem egy pipa” feliratot látjuk, teljesen más értelemzést keresünk benne – egy filozófiai gondolatot kezdünk bontogatni.”

Akinek iskolás gyermeke vagy unokája van, jó, ha tudja, hogy a Nemzeti Alaptanterv az ismeretszerzés és a forráshasználat helyszíneként megnevezi a múzeumokat is, a hon- és népismeret tantárgynál pedig kiemeli, hogy a tanév során legalább egy alkalommal ajánlott ellátogatni a helyi vagy a közelben lévő tájházba, szabadtéri néprajzi múzeumba, hogy a tanuló autentikus környezetben találkozzon a tárgyi kultúrával, és külső szakértői tudás igénybevételével részt vehessen múzeumpedagógiai foglalkozáson. „A gyakorlat azt mutatja, hogy a múzeumokhoz közeli iskolák élnek sűrűbben a látogatás lehetőségével, de a leggyakoribb az iskolai tanulmányi kirándulások során tett látogatás” – mondja Eszter.

A múzeumi programok azonban nem csak az iskoláskorú gyermekeket célozzák, sőt! A szentendrei Skanzenben kezdtek például legelőször demenseknek szervezett programokkal foglalkozni: itt a tárgyi és szellemi kulturális örökség elemeit felhasználva javítják a demenciával élő emberek életminőségét. De természetesen az egészséges, erejük teljében lévő fiatalok vagy középkorúak is megtalálhatják számításaikat a múzeumokban. A felnőtteknek szánt programokról sokan azt gondolják, hogy az egész egy játék, hogy ez „nem nekik való”, pedig játékosítás vagy élménypedagógia nem azt jelenti, hogy a tudásanyagot komolytalanná tesszük, csupán a befogadás módját könnyítjük. Söptei elmondása szerint „vannak olyan pedagógiai módszerek, amik a kommunikáción alapulnak és nem kell rajzolni vagy bármilyen kézműves tevékenységet végezni. Van, hogy elég egy műtárgy, hogy egy diskurzus indulhasson meg.

A múzeumpedagógus segít a megfigyelés pontosításában, hogy a résztvevők ne csak nézzenek, hanem értő módon lássanak is.”

A cél, hogy a látogató elkezdjen gondolkozni, elkezdjen nyitottabb lenni a körülötte lévő világra és arról megossza a gondolatait, következtetéseit.

Mit csináljunk a múzeumban?

A kultúra és a múzeumok szeretetére való nevelést már kicsi korban érdemes elkezdeni. Söptei Eszter úgy véli, fontos, ne csak az iskola, hanem a szülők is elvigyék a gyerekeket egy-egy tárlatra, és segítsék ott a gyereket, hogy valóban öröm legyen számára a múzeumlátogatás. „Szerintem azok nevelnek újabb múzeumlátogató generációkat, akik maguk is szeretnek oda járni, akik meg tudják mutatni, hogy a szabadidő eltöltésének egy tudatos, élvezetes és értelmes formája ez. A múzeumi élmények nemcsak edukatívak, de szellemi feltöltődést és kikapcsolódást is hozhatnak a mindennapok rohanásából.”

A pandémia során a művészet is online térbe költözött. Mai napig sok tárlat érhető el az interneten, aminek köszönhetően az otthoni befogadás is élményszerűvé válhat. A pedagógus tippként a Petőfi Irodalmi Múzeum online programjait ajánlotta.

Ha pedig laikusként, vezetés nélkül elmegyünk megnézni például a Renoir-kiállítást, segítségünkre lehet a houstoni Szépművészeti Múzeum gyorstalpalója, amely összefoglalta, hogyan kell okosan, értő szemmel vizslatni egy festményt. Erre nem azért van szükség, mert különben kinéznek minket a galériából, hanem azért, hogy a lehető legtöbb gondolattal térjünk haza onnan. Ezeket gyakorolhatjuk felnőttként és gyerekként egyaránt:

• A négy lépéses metódus szerint a legelső dolog annyi, hogy „nézzünk”. Tegyük fel magunknak a kérdést, hogy mit veszünk észre, milyen részlet tetszik a képen a leginkább, és mi az, ami elgondolkodtat vagy amit furcsállunk? Nézzük fél percig a festményt, majd csukjuk be a szemünket/fordítsunk hátat, és próbáljunk meg visszaemlékezni arra, amit láttunk. Majd ellenőrizzük, mit hagytunk figyelmen kívül.
• A második lépés a leírás. Ehhez jó, ha van társaságunk, de gondolatban is tökéletesen működik. Jellemezzük, írjuk le, amit látunk. Színek, kompozíció, formák, téma – bármi, de ne csak tőmondatokat használjunk, hanem fejtsük ki minél színesebben a látottakat.
• A következő pont: gondolkozz. Mi történik a képen? Mikor, hol történhet, milyen a hangulata (és ezt honnan tudjuk)? Szerintünk a festő miért pont ezt festette meg, mit akarhatott ezzel üzenni?
• Végül jöhet a kapcsolódás – mire emlékeztet minket a mű? Milyen érzéseket kelt bennük, milyen gondolatok, saját emlékek, vagy épp filmjelenetek, zeneszámok ugrottak be róla? Hasonlít-e ez az alkotás más, a múzeumban, egy másik intézményben, az interneten vagy a hétköznapi életben látott dologhoz?