„A táncban ismerem meg a másik reflexeit, a szagát, hogy el tudom-e viselni” – Sebő Ferenccel beszélgettünk

Hogy került közel a zenéhez, mik az első zenei emlékei?

Gyerekkoromban a székesfehérvári zeneiskolába jártam. Akkor még evidens polgári gondolat volt, hogy nem azért jártunk zeneiskolába, mert muzsikusnak készültünk, hanem, hogy zenéljünk – ezt egyébként nagyon jónak tartanám ma is. Sokszor hallom gyerekektől, hogy azért nem akarnak zeneiskolába járni, mert nem terveznek zenei pályára lépni, akkor meg miért tanulják? Erre legszívesebben azt felelném: azért, hogy meghallják, mennyivel különb náluk a profi zenész. De a tréfát félretéve, fontos lenne, hogy a zenei tudás újra az általános műveltség része legyen.

Én eleinte zongorázni és csellózni tanultam, és nagy élményt jelentett nekem, hogy már kevés tudással is együtt tudtunk muzsikálni, kamarazenélni. Ha visszatekintek erre az időszakra, természetesnek találtam a folyamatokat. Minden év végén szerveztek diákkoncertet, de én ekkoriban elkezdtem egy kis mesejáték-operát is írni. Nagyon jó társaságunk volt, barátaimmal, Wilhelm Andrással és Fitz Péterrel a szabadidőnkben is sokat foglalkoztunk a zenével – az indián csapat mellett ez volt a program.

Mindez gyakorlatilag még Kodály életében volt…

Persze. Kodály annyit tett a magyar zenei nevelésért, hogy azt nem is mérjük fel teljesen. A Berlinben élő lányomtól tudom, hogy ott semmi jó zenei anyagot nem lehet kapni, idétlen kis dalocskákat tanulnak a gyerekek. Ő itt, Budapesten vásárolja meg a Kodály-féle szolfézskönyveket. Ennek a pedagógiának olyan rendszere van, és olyan okosan van összerakva, hogy abból minden ember tanulhatna, bárhol a világon.

 

Hogy került az életébe a gitár? A legtöbbször gitárral a kezében láthatjuk.

Volt Németországban egy barátom, akivel levelezőpartnerségben voltam, nyaranta egyszer én voltam náluk, egyszer ő Magyarországon. Ő gitározott, én pedig megtanultam tőle. Nem volt mindennapi a család, mert a nyolcvanéves nagymama zongoraművésznő volt, akivel Beethoven szimfóniáit játszottuk négykezesre átírva, míg unokájával, Freimuttal német népdalokat énekeltünk gitárkísérettel. Aztán szerettem volna hasonló dalokat magyar szövegekkel is énekelni, ekkor jöttek velem szembe József Attila versei. Összeraktam a két dolgot: a gitározást, meg József Attila szövegeit.

Az egyetemen építésznek tanult, mégis végig zeneközelben maradt. Mi történt zeneileg ebben az időszakban?

Amikor a műszaki egyetemre kerültem, csellózni kezdtem az ottani szimfonikus zenekarban, ott találkoztunk először a későbbi csapattal. Például Gryllus Dani klarinétozott és Halmos Béla játszott brácsán ekkoriban az egyetemen. Emellett pedig játszottam a József Attilás dalaimat is, ami érdekességnek számított a kollégiumban, pláne, hogy Bélát is bevontam ebbe: ő is gitározott, hegedült, úgyhogy valamiféle duóvá kezdtünk alakulni. Persze

csajozni próbáltunk, a hangulatot mindig nagyon jól meg is csináltuk, de mások vitték el a jó lányokat.

Hogy találkozott az autentikus népzenével, amit ma éppen önöknek köszönhetően már sokkal szélesebb réteg ismer, mint akkoriban?

Egyetemistaként az egyik nyári nemzetközi termelési gyakorlaton lengyelekkel, németekkel, szerbekkel és bolgárokkal dolgoztunk az aquincumi ásatáson, és este a tábortűznél rendszerint ment körbe az éneklés. Mindenki énekelte a népdalait, csak mi néztünk egymásra Bélával – ennyire nem voltak ismertek akkoriban a népdalok. Elszégyelltük magunkat, és megszületett bennünk az elhatározás, hogy gyűjtsünk egy kis repertoárt. 

Hogyan indultak el?

Baráti szálakon eljutottunk Martin Györgyhöz, akinek az volt a terve Andrásfalvy Bertalannal és más kutatótársaival együtt, hogy összegyűjtik a még természetes környezetükben létező néptáncokat, lefilmezik és megtanulják azokat, majd megtanítják mindenkinek. Tehát a táncház gondolatát tulajdonképpen már ők kitalálták. Amikor mi elmentünk Martin György lakására, nagyon megörült nekünk, mert akkoriban a fiatalokat általában nem érdekelte a népzene, néptánc. Jellemző ez egyébként, remek tudósaink, például Vikár Béla, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Lajta László körül sem tolongtak olyan emberek, akik visszhangoztak volna a tudásukból valamit. Martin volt az első, aki megélhette, hogy generációnk képviseletében jelentkeztünk nála, majd nyomunkban sokan mások.

Érdeklődést mutattunk az iránt, amit ők szenvedélyesen kutattak, pedig mi akkor még nem is voltunk biztosak abban, hogy ezt úgy akarjuk megtanulni, ahogy van. Béla tudott hegedülni, én gitárral kísértem, és

játszogattuk a népzenét, de valahogy nem tetszett.

Csörömpölt a gitár, nem szólalt meg úgy, ahogy akartuk, úgyhogy én egyszer csak azt mondtam, hogy „te, Béla, figyelj ide, én megtanulok brácsázni”. Valahogy így kezdődött…

Néptáncegyüttesek már a táncházmozgalom előtt is voltak. Akkor milyen zenére táncoltak a táncosok?

Mivel senki nem gondolta, hogy a népzenét meg lehet abban a formában tanulni, ahogy élt a saját környezetében, Kodály javaslatára cigányzenekarokkal próbálkoztak, csakhogy arra a zenére nem igazán lehet néptáncokat táncolni. Mivel nem működött, kiegészültek a muzsikusok klasszikus zenészekkel, így már 20-40 fős zenekarok voltak, viszont ez a felállás nem tudott improvizálni, pedig az is nagyon fontos, hogy a zenész kísérje a táncost. Emiatt a nagy zenekarokat leváltották, a Bartók Együttesben például zongorára járták.

Milyen volt az önök fogadtatása, ami ezek szerint éles váltást hozott?

Nagyon nagy huzatot vittünk az életükbe, ez biztos. Persze eleinte még nem tudtuk rendesen a zenét, de már úgy játszottunk, ahogy a műfaj megkívánta. Aztán szinte hónapok alatt elszaporodtak a hozzánk hasonló zenekarok, például Virágvölgyi Márta zenekara, a Jánosi együttes és a Muzsikás együttes is akkor alapult.

Amikor önök elkezdték a népzenét tanulni, javában zajlott a beat-korszak. Van kapcsolat a két zenei világ között?

A népzene gyakorlatilag a popzenék múltja. A népzene az a zene, amit az utca embere a mindennapi életében – bálokban, temetésen, a különböző eseményeken – kommunikációs eszközként, nyelvként használt. Emellett tudni kell, hogy a népzene némi késéssel mindig is átvette a liturgikus zenéből eredő műzene eszközeit. Pontosan meg lehet különböztetni a romantika időszakát, a barokk és más régebbi korszakok stílusait ebben a műfajban is. Viszont míg a színpadi produkcióvá alakult műzenében klasszikus formák jöttek létre és ezek rögzültek konkrét darabok formájában, a népzenében másfél órán keresztül, bizonyos szabályok és kötöttségek mellett, de mégis szabadon kell játszani. Minden alkalommal úgy kell „megkomponálni” egy hegedűsnek a zenét, hogy ne unja meg a közönség, és jól tudjanak rá táncolni.

Az a népzene, amit felgyűjtöttek a XX. században, melyik kor lenyomatát hordozza magán?

Valamennyi elmúlt korszakét. Az a fantasztikus, hogy a Kárpát-medence olyan köztes helyen van, hogy idáig elértek a nyugati hatások, de nem tűnt el minden régi, a különböző hatások pedig keveredtek is egymással. A verbunkos zene például nyugati hatásra keletkezett: ez egy harmóniákkal kísért zene, ami teljesen más, mint a régi, egyszólamú zenék. Régen a „duda világnézet” dominált egész Európában, ami azt jelenti, hogy egy tartott hang, egy dallam, és a ritmus építik fel. Ezt síppal-dobbal vagy tekerőlanttal játszották. Az emberek egy szólamban gondolkodtak nagyon sokáig. A gyimesi csángók zenéje például a középkornak a lenyomata, náluk a mai napig él ez az archaikus hagyomány. A Balkánon pedig mindenfelé megvan még a síp-dob zenekar. Az ábrázolásokból lehet tudni, hogy a középkorban Párizsban is ez volt a menő. Aztán az újabb zenei divatok a Kárpát-medencéig is eljutottak, de innen tovább már nem. A Kárpátoktól keletre kezdődött a Török Birodalom. Ott zenei értelemben ma is a hamisítatlan középkort találjuk, lánctáncokkal, egyszólamú zenével. A Kárpát-medence vegyes etnikumú népessége viszont átvette még az európai csúcsteljesítménynek számító párostáncdivatot is.

Ez fantasztikus: csak Európában alakult ki, sehol máshol a világ többi részén.

A Kárpát-medence zenéje egy zenetörténeti érdekesség. Nem egyfajta divat van, nem egységes a népzene, hanem körülbelül tizenkétféle, teljesen különböző stílust különböztethetünk meg, amelyek korokhoz köthetőek.

A sokáig népzenének tartott nótairodalom milyen viszonyban áll ezzel a sokszínű, ősi zenével?

A nemzeti mozgalom idején új nemzeti zenét hoztak létre a verbunkos muzsikából. Az úgynevezett „magyarnóta”-irodalom vált a mozgalom ikonikus zenéjévé. Tény, hogy betöltötte a szerepét, mindenki ismerte, összehozta a különböző politikailag aktív társadalmi rétegeket. Csak hát ismerjük a dallamok és szövegek szerzőit, tudjuk, hogy ez a fellobbanás a romantika nyelvezetét használta, nem arra a mélyen gyökerező nyolcszázéves hagyományra épül, amiról most beszélgetünk. Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne értékes hagyomány, csak egyáltalán nem volt kapcsolata azzal a nyelvezettel, amit az országnak a dolgozó rétege mindeközben folyamatosan használt. 

 

A táncházmozgalom abban a formában, ahogy mára kialakult, meg tudta őrizni a sokszínűséget?

Igen. Mondhatták – és mondhattuk – volna, hogy mi csak az alföldi zenét, vagy bármelyik másikat tekintjük magyar zenének, mert ez választás kérdése. De már a kezdetekkor nyitottan álltunk e kérdéshez, és szerencsére azok is, akik utánunk jöttek. Én csak a svédeknél láttam ehhez hasonlót, ott is nagyon szépen bánnak a hagyománnyal. Vannak és voltak persze emberek, akiknek valamilyen rövidre zárt ideológiára van szükségük, de ez baj. 

Akárcsak a természetes környezetében élő népzene, a táncházmozgalom is fejlődött megszületése óta. Hogy látja ennek a fél évszázadnak a tükrében a fejlődést?

Számomra az ad diadalérzést, ha látom, a táncházmozgalom mára nem különleges. Ötven év alatt a népzene lejött a színpadról, és visszakerült a normál használatba, ami nagyon jó, mert ez egy populáris zene. Annak idején a táncban az emberek párt választottak. Ott lehetett egymást igazán kiismerni. A reflexeit, a szagát, hogy el tudom-e viselni vagy nem. Az is kiderült, ha valakivel nem illett össze az ember, sőt, azt is mondhatjuk, hogy a táncban derült ki igazán, milyen a másik. Nagyon jó látni, hogy egyre több házibulit rendeznek ilyen zenével a fiatalok. Egyszerűen 

valóra vált, amit Kodály szeretett volna: a népzenének köze van a mai életünkhöz.

Nagyon sokat beszéltek arról, hogy a tiszta forrás, az autentikus népzene az, amit követni kell, mégis már önök a legelején használták és feldolgozták a népzenét, és azóta is rengeteg fiatal zenész követi ezt a példát. Játszanak világzenét, különböző feldolgozásokat. Mit gondol, mi a jó út, és mi az, amitől egy zenei feldolgozás elveszíti az érvényességét?

Tehetség nélkül semmi nincs. A népzene mindig is változó, mozgó, improvizált anyag volt. Természetesen bizonyos sémák ismétlődtek benne, de nem volt állandó. Jó példa erre, amikor Martin György egy kalotaszegi település legényeseiből csinált monográfiát, aminek kapcsán rengeteget foglalkozott az egyik táncos, Mátyás István összes filmjével, és meg is tanult ezekről legényesezni. Szeretett volna találkozni a táncossal, ezért elment a faluba, ahol mondta a szembejövőknek, hogy Mátyás Istvánt keresi. Kérdezték, hogy melyiket? Mert kiderült, hogy kétszáz ilyen nevű lakó van. Martin azt válaszolta, hogy aki olyan jól tud táncolni, mire mondták a falubeliek, hogy mindegyik jól tud táncolni. És nem tudott mit csinálni, eltáncolt egy részletet a táncból, amit Mátyás István filmjéről tanult. – Ja? Mundruc? – mondták azonnal a falusiak – ott lakik a sarkon. A népzene és a néptánc tehát régen sem volt lerögzített egyenruhájú művészet. Élő, változtatható, személyre szabható nyelvezet ez, csak tehetséggel és jó ízléssel kell az eszközök között válogatni.

Elhangzott már a beszélgetésben a cselló, a zongora, a gitár és a brácsa. Összesen hány hangszeren játszik?

Ezeken kívül például ütőgardonoztam is – ezt a hangszert a gyimesi népzenében használják elsősorban, és Halmos Bélával duóztunk úgy, hogy ő hegedült, én gardonoztam, ami nem ritka felállás a gyimesiek körében. Aztán megismerkedtem a tekerőlanttal és a citerával is, amikor Berek Kati felkért, hogy egy kínai színdarabhoz írjak zenét.
Először el sem akartam vállalni, nem tartottam magam zeneszerzőnek, de ő azt mondta, meg tudom csinálni. Azt is hozzátette, hogy bármit csinálhatok, az az egy kikötés van, hogy nekem kell eljátszani. Ekkor jutott eszembe a tekerőlant, és megtetszett, mert úgy gondoltam, hogy jó ázsiai hangulata van – akkor még nem tudtam, hogy nem ázsiai, hanem középkori hangszerről van szó. Aztán kiderült, hogy egy új hangszert a tiszaalpári Bársony Mihály bácsi három hónap alatt tudna elkészíteni, nekünk meg három hetünk volt a bemutatóig. Így választottam végül a citerát. Ebből a kínai darabból hallhatók is részletek az új CD-n.

Tekerőlanton viszont még Vivaldit is játszottam később.

Egyre többen úgy látják, hogy identitásválság van a világban. Azt képzelem, hogy valamilyenfajta választ képes adni erre a népzene, és általánosságban a zene. Mit gondol, a zenésznek tudatosan bele kell állni ebbe, vagy a zene önmagában megadja a maga válaszát?

Az identitásválság nagyon bonyolult dolog, és elég szomorú is. Viszont a közösségi zenélés valóban adhat rá választ. Abban a nagy tévedésben élnek sokan, hogy a városban nem kellenek közösségek. Pedig ez nem igaz, régen voltak a városban is közösségek, ugyanúgy, mint falun. Nagyon fontos lenne ez ma is. A népzene pedig még itt, a városban is összehozza az embereket. A táncházmozgalomnak nagy nyeresége ez. Látom, hogy összekovácsolódtak 10-12 emberből álló társaságok, akik együtt mennek ide-oda, és ha találkoznak egymásnál, mindjárt zenélnek, táncolnak. A népzene tehát alkalmas arra, hogy közösségeket tartson össze. Ez még nemzetközi szempontból is érdekes és nagyon jó. Pár évvel ezelőtt Agócs Gergővel csináltunk egy filmet, a szlovák táncházakról, mert ott is elkezdődött a táncházmozgalom tíz évvel utánunk.

Elmondták a szlovák fiatalok, hogy ők már tíz éve átjárnak Magyarországra, nézik a táncházakat, úgy gondolják, hogy amit a magyarok kitaláltak, az jó dolog, követni kell. Azt hiszem, 1920 óta ilyen mondat a Kárpát-medencében nem sokszor hangzott el.

Kassán megéltem azt, hogy mikor szlovák zenészektől megkérdeztem, a magyar zenék közül el tudnak-e játszani valamit, visszakérdeztek, mit szeretnék? Mondtam nekik, hogy ne szórakozzanak már, mondják, mit tudnak, és akkor elkezdték sorolni, hogy kalotaszegi, mezőségi, gyimesi... eljátszottak egy olyan kalotaszegi párt, hogy kösse föl a gatyáját, bármelyik magyar együttes. Ez már valami, nem?

Fotók: Németh Zoltán