„A karácsony számomra nem az akolmeleg” – páros interjú Szabó Borbálával és Nényei Pállal

Milyen gyermekkori emlékeitek vannak a karácsonyról?

Bori: Kicsit drámaibb, amit én hoztam. Kisgyerekkoromban még jók voltak a karácsonyok. Hárman voltunk tesók, az anyukám egyedüli gyerek, tehát a két nagyszülő, meg mi – így heten együtt karácsonyoztunk. Utólag visszanézve érdekes, hogy nagypapám nagy kommunista vezető volt, minden olyan szocreál volt náluk, de a velük töltött idő nekem ma is maga a csoda.

Mert náluk jó élményeid voltak, szeretetet kaptál?

Bori: Igen, igen. Nagymamám és nagypapám úgy kezeltek engem, mint valamiféle különleges csodát. Én voltam az első unoka, királykisasszony, a világ közepe. Később nehéz is volt mit kezdeni azzal, hogy másoknak ez már nem olyan egyértelmű.

 

Volt egy karácsonyozás nagymamákénál, és volt egy otthon is?

Bori: Igen. Délután náluk egy előkarácsony, aztán együtt átmentünk hozzánk. Nálunk mindig 3-4 méteres fa állt a szobában. Mi nem hittünk Istenben, vallási háttér nélkül ünnepeltük a karácsonyt. Ajándékot kaptunk, vacsoráztunk, és minden nagyon szép volt. Aztán egyszer csak elváltak a szüleim, anyukám inni kezdett, és attól kezdve a karácsony a képmutatásról szólt. Mindenki úgy viselkedett, mintha még mindig ugyanolyan karácsony lenne, mint régen, miközben  láttuk, hogy anyukám be van rúgva, és az egész világ kifordult a sarkaiból. Kamaszként ez szörnyű volt. Olyan, mint egy fura színjáték, ahol mindenki betanult szöveget mond, és egyáltalán nem hiteles az ünnep, ami korábban olyan sokat jelentett. Sokszor velünk voltak anyukám új élettársai, ott imbolyogtak a lakásban… szóval nehéz volt. Nagymamámék továbbra is úgy tettek, mintha szép lenne minden, közben én megpróbáltam kimondani olyan mondatokat, hogy: „azt azért látjátok, hogy anyu mindjárt leesik a székről, olyan részeg?” Akkor mindenki csitított, mintha nem azt a szöveget mondanám, ami a forgatókönyvben szerepel. Az ünnepek idején még sűrűbben érzékeli az ember, hogy baj van a családban, mert az ünnep szép szokott lenni, és mellette felerősödik a rossz.

Hány éves voltál akkor?

Bori: Mikor elváltak, akkor 11, és 18 éves koromig egyre durvább lett a helyzet. Amikor kiderült, hogy apukám le akar lépni, anya elkezdett inni. Egyébként előtte, és jobb állapotában utána is nagyon jó anyuka volt. Ezért is fájt annyira, amikor egyszeriben megváltozott a helyzet.

Később Páléknál többször karácsonyoztam. Náluk visszaállt számomra a világ rendje. Teljesen mások, mint mi voltunk. Ők katolikusok, én pedig meggyőződéses ateistaként ünnepeltem, de az otthoni mintát mindenképpen magam mögött akartam hagyni.

Pál a te karácsonyaid milyenek voltak gyerekként? Milyen ünnepet teremtettek a szüleid?

Pál: Nálunk megvannak a hagyományok. A családunk számontartja az őseit, a szokásokat, így az ünnepnek is megvoltak a hagyományai. Volt például egy nagy ezüst tál, ami még a 18. századból származott, egy évben csak egyszer vettük elő, karácsonykor, és ünnepélyesen borlevest ettünk belőle. Azóta ellopták. Nyilván nem a tál a fontos, hanem a hagyomány.  Akkoriban már beindult ez a legújabb liturgikus megújulás, amelyben édesapám nagyon erősen benne volt, és otthon is énekeltük az ó-antifónákat, amelyeket manapság már nem szokás énekelni. Inkább a karácsony liturgikus része volt erős nálunk, és nem a polgári szokások. Sokan voltunk, de néha megfordultak mások is nálunk. A karácsony számomra nem az akolmeleg. 

  

Bori, te semmiben nem hittél, ami Pál családjában megtöltötte az ünnepet. Mit tudtál kezdeni azzal, ami ott történt?

Először ijesztő volt. Hosszabb folyamat volt, mire megszoktam. Emlékszem, először húsvétkor kerültem közéjük. Pál mondta, hogy menjek be vele a templomba. Életemben nem voltam templomban, csak osztálykiránduláson. Minket nem érintett a téma otthon, nem is volt a látóteremben, hogy vannak hívő emberek. Meglepődtem, mikor kiderült számomra, hogy az iskolámban voltak hívők, néhányan éppen abba a templomba jártak, ahová Pálék. Azon gondolkodtam, reális dolog-e, hogy emberek Istenben hisznek? Közben tudtam, hogy Pál családjának ez nagyon fontos. Bementem velük a templomba, és azt láttam, hogy Pál meg a társai, akiket már egyébként ismertem, és jófejek voltak, fehér ruhában állnak, és valami fura dolgot kornyikálnak.

Pál: Egyébként ez a virágvasárnapi Passió volt.

Bori: Emlékszem,

kirohantam a templomból. Nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy van ez a fiú, aki nagyon fontos nekem, és ilyen dolgokat csinál…

Lényeg, hogy egy év alatt nagyon sok mindent megéltem velük.

A következő karácsonyt már velük ünnepelted?

Bori: Igen, éjféli misére már elmentem velük. A következő húsvét már az esküvőnk előtti hetekben volt, és végig ott voltam a liturgián. De csak a második gyerekünk, Klári keresztelőjén bérmálkoztam. Még az esküvőn sem tudtam azt mondani, hogy hívő vagyok. Elhinni valamit nem lehet akaratból.

Milyennek láttad Pálék karácsonyát?

Azt tapasztaltam, hogy nagyon jó náluk az ünnep. Nem tört meg a család egysége, nem árulták el egymást a családtagok, nem hazudoztak, nem volt katasztrófa, hanem szerették egymást, ünnepeltek. Sokat jelentett nekem, és új tapasztalat volt.

 

Nem érezted magad fura jövevénynek Pál családjában?

De, én mindig mindenhol úgy éreztem és úgy érzem magam. Volt is kisebbségi érzésem, de a leendő anyósommal elég hamar összebarátkoztam. Pálék heten vannak testvérek, és volt két tesója, akikkel nagyon hamar közel kerültünk egymáshoz. Szerintem anélkül is barátok lettünk volna, hogy a családba kerülök. 

Amikor összekerültetek, elkezdtétek a közös életeteket, ki kellett alakítanotok a saját karácsonyotokat. Ez hogy alakult?

Pál: Kialakult valahogy. És még mindig alakul. Amíg az ember él, alakítja, formázza a saját ünnepeit. Nekem is mindenféle nagy terveim vannak, hogy lehetne jobban csinálni az adventi időszakot.

Mit szeretnél másképp csinálni?

Pál: Azt hiszem az adventi időszakban olyan sok dolog történt, ami az igazi lényegére mutat. Rengeteg tragédia, rengeteg rossz érzés, szörnyűség. Úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy a liturgikus advent átütötte magát a hétköznapokon, és belemászott az életünkbe. Nem tudom, ezt hogy lehetne itthon jobban csinálni, de liturgikus szempontból

jó lenne nekem is megerősödnöm, hogy amit a családból hoztam, azt én is megvalósítsam a saját családomban.

Van valami szertartás, ami nálatok is működik?

Pál: Van valami, de több talán jobb lenne.

Ez nyilván attól is függ, hogy a gyerekek mit fogadnak be.

Pál: Az nem lenne akadály, ők nagyon rendesek.

Van olyan ének, amit mindig elénekeltek?

Pál: Az egyetlen fix pont jelenleg az adventi ima vége: „Krisztus, ki nap vagy és világ, minket sötétségben ne hagyj” kezdetű gregorián.

Bennetek az advent hogy zajlik? Van olyan belső advent, amit a többiek nem látnak, mert az a ti belső készülődésetek?

Pál: Az, hogy nekem az advent ebben az évben nagyon erőteljesen megvolt, köszönhető annak, hogy zuhogtak a meteorok körülöttünk minden szempontból. Mondhatnám, hogy ez milyen szép, de valójában szörnyű. Idén meghaltak, kórházba kerültek körülöttünk sokan. Ilyenkor az ember akaratlanul is átéli a várakozást, a készületet. És ez a készület nem feltétlenül az, hogy hangulatos lesz a karácsony, vagy kapunk ajándékot. Az advent azt jelenti: sötétségben lenni és várni a fényt. Nemrég fogalmaztam meg magamnak, hogy karácsonykor az ítélkező Úr helyett, amilyennek hajlamosak vagyunk látni Istent, csak egy kisbaba van előttünk. És hogy elfelejtettük a karácsonynak ezt a részét.

Érdekes a nyitott karácsony koncepciója. Bori, te gyerekként szívesen meghívtad a barátaidat?

Bori: Nem, nem mertem meghívni őket, mert féltem, hogy meglátják, mi van otthon. Volt egy barátom, aki azt hitte, hogy biztos azért nem hívom el hozzánk, mert szégyellem őt a család előtt. Az nem jutott eszébe, hogy a családomat szégyellem őelőtte. Egyébként előtte hozzánk is rengetegen jártak. Anyukám is nagyon vendégszerető volt, amikor jól volt. Maffiapartik voltak nálunk, a gyerekek barátai és anyukám barátai együtt buliztunk. Pont ezért is volt rossz, amikor minden megváltozott. Nagy volt a különbség a két időszak között. Igaz, azután is jöttek hozzánk, de olyanok is, akiknek talán nem kellett volna.

Pál: Hozzánk is jöttek mindig év közben és akár karácsonykor is. A hétköznap és az ünnepek összefüggenek egymással. A késői Kádár-korszakban szabadkeresztények szálltak meg nálunk.

Volt, hogy 19 szlovák aludt a lakásunkban. Állandó mozgás volt körülöttünk.

És megbeszéltétek a szüleiddel, hogy miért fontos befogadni valakit?

Pál: Nem kellett ezt magyarázni, annyira természetes volt. Jó esetben az emberek szavak nélkül értik egymást. Csak azt kell megmagyarázni, ami úgy tűnik, hogy probléma mindenkinek. A szomszéd néni ott lakott alattunk, természetes volt, hogy jön. Persze meg volt hívva, tehát az egésznek volt kerete.

Miért döntöttetek úgy, hogy kinyitjátok a karácsony estéteket mások felé is?

Bori: Nálunk nincs ilyen, hogy: „Pál, most meg kell beszélnünk egy fontos dolgot.” Csak annyit mondtam, hogy kiírnám a Facebookra, hogy jöhet bárki. Mondta, hogy oké. Körülbelül ennyi volt a megbeszélés.

Pál: Azt, ugye, mindig könnyek közt énekeljük, hogy „Szállást keres a szent család, de senki sincs, ki helyet ád”. Megállapítjuk, milyen nehéz volt nekik, hogy nem fogadták be őket, aztán hazamegyünk, jól becsukjuk az ajtót, hogy ne jöjjön be senki, ne zavarja a karácsonyunkat. 

 

Az azért mégis más, hogy a szomszéd nénit hívjátok át, vagy Facebookon kiírjátok, hogy bárki jöhet. 

Pál: Azért biztonsági játékosok vagyunk…

Bori: Van egy ismerősi rendszer a Facebookon, tehát nem volt teljesen nyilvános poszt.

Mindenki előre szól, hogy jönni fog? Olyan nincs, hogy többen jönnének, mint ahányat be tudtok fogadni?

Bori: Nem, soha. Inkább kevesebben. A másik oldalról is van komfortzóna, amit nehéz átlépni.

Nehéz azt mondani, hogy figyeljetek, én magányos vagyok, jövök.

Nagyon bátornak tartom azt a néhány embert, akik rendszeresen megjelennek. Olyan barátunk is van, akit én szólítottam meg, hogy jöhetne, mert világos volt, hogy egyedül lesz. Attól kezdve velünk volt minden évben, és arra gondoltam, hogy ő már örökre itt fog karácsonyozni nálunk. Mondjuk én nem bánom, de úgy szeretném, ha lenne saját élete! És a következő évben már volt saját családja. Néha annak is örülök, ha valaki nem jön legközelebb, mert ez azt jelenti, hogy megoldódott az élete. Aki jön, az tényleg nincs jó helyzetben. Az is lehet, hogy látja a boldog családot, és magáról azt gondolja, hogy milyen béna vagyok, hogy ezt nem tudom összehozni. Ha magamból indulok ki, lehet, hogy én is kezdenék összemenni egy ilyen helyzetben. Ezért próbálok úgy viselkedni, hogy mindenki a lehető legjobban érezze magát. Tartanom kell magam. De mindig jó a buli. Van pl. egy dramaturg srác, aki minden karácsonykor jön. Nagyon megszerettük őt: idén Covidos lett, egészen összeomlott a család, hogy nem lesz velünk. Balázs fiam kétségbeesetten jelentette ki: Robi nélkül nincs karácsony! Pedig év közben nem tartjuk a kapcsolatot, csak karácsonykor találkozunk.

Ennek a közös estének is van szertartása?

Bori: Pál kitalált egy nagyon szuper liturgiát. Van egy tortaszerű gyertyatartónk. Mindenki kap egy szeletet egy gyertyával, leteszi, és kimondja, hogy kire gondol szeretettel. A színházi barátaink nem mind hívők, nem mondják velünk az imákat, de nem szeretnénk, hogy emiatt kimaradjanak az ünnepből – én „kívülről jövök”, de ma sem hiszek benne, hogy hívők-nemhívők között az üdvösség szempontjából különbség van. Legfontosabb a szeretet. Van, aki kér még egy „szelet gyertyát”, mert még apukájáért is gyújtana egyet – pedig én tudom, milyen szemét volt vele az apukája (már bocsánat). Szoktunk beszélgetni is, de azt nem erőltetjük, hogy legyen egy kör, hogy kivel mi van.

Este elmennek, vagy előfordul, hogy itt alszik valaki?

Pál: Szoktak itt aludni.

Bori: De ez egyébként is előfordul nálunk nagyon sokszor, hogy itt alszanak a vendégeink. Én szeretem, mert tök jó együtt reggelizni, beszélgetni. Mindig mindenki sokkal több ételt hoz, mint amennyit megeszik. És ez lelkileg is igaz.

Jöhet olyan ember is, akinek a története talán túl sok a gyerekeknek, főleg karácsonykor.

Bori: Mi nyíltan beszélgetünk a gyerekekkel a világ történéseiről. Meg hát írók vagyunk. Nem hiszem, hogy bárkinek a története túlságosan meglepné őket. Egyszer volt valaki, akinek a jelenléte akkor nekem nehéz volt, de a többiek jól kezelték, szép lett az este. Igazad van, lehetne ilyen pech, de

gondviselésszerű, hogy kik jönnek, és hogy sül el. Karácsony este minden és mindenki kicsit más.

Mikor van az, amikor csak magatok szeretnétek lenni, és bezárjátok az ajtót, mert arra van szükségetek?

Bori: Nekem lenne erre szükségem, néha érzem, hogy kuckózhatnánk. Pálnak erre nincs igénye. De tulajdonképpen ez spontán is kialakul minden nap vacsoránál. Egyébként nálunk az étkezések kötelezőek. Valamelyik ismerősöm mesélte, hogy nem akarnak odajönni az étkezéshez a gyerekek. Hát ilyen nálunk nincs. Odajönnek, nem kérdés. Nagyon nagy sértés az, hogy a közös vacsoránál, ahol mindenki elmondja, hogy mi volt vele ma, valaki nincs ott. A lényeg, hogy mi legyünk együtt az asztalnál, aztán ha még jön valaki, annak örülünk, és általában feldobja a vacsorát.

Viszont arra, hogy ketten elmehessünk, nagyon nagy szükségünk lenne. De ez most csak 20 percekre jön össze Gabi miatt, ő még csak egyéves múlt. Régebben nagyokat utaztunk, felolvasások alkalmával hotelben aludtunk kettesben. Ez pillanatnyilag lehetetlen. De majd visszatérnek azok az idők is!

 

Pál: Pont karácsony ünnepe számomra nem az elvonulás ünnepe. Hiszen akkor maga az Isten sem elvonult, hanem kellemetlen helyzetbe hozta saját magát azzal, hogy emberré lett szeretetből.

Bori:

Mária mondjuk mondott olyat, hogy bocs, szoptatok, most már húzás haza.

Legalábbis József Attila szerint.

Bori: Hát ezt én elhiszem neki. Biztos volt olyan pillanat, amikor elég lehetett neki a pásztorokból.

Pál: Elég nagyok vagyunk, hogy elküldjünk valakit, ha nagyon nem alkalmas, hogy itt legyen...

Bori: Persze. De a mi családunk körül nem azért vannak az emberek, hogy nekünk adjanak valami jót, a kényelmünket vagy a szórakoztatásunkat szolgálják. Ha valami bosszant, megmondom nekik ott helyben, nem kezdek el a hátuk mögött utólag sutyorogni róluk. De nem a távoli ismerősök szoktak a legnehezebbek lenni, hanem akit már unásig ismerünk, és megint kezdi ugyanazt, amit nem bírunk. Neki meg lehet mondani, hogy bocs, de ezt már ne kezdd el újra! Annyi furcsa, futóbolond barátunk van, és mi is azok vagyunk persze. Ezért sem nagy dolog, hogy beengedjük őket. Engem is sokszor sokan befogadtak, és én el tudtam fogadni tőlük. Csak egyszerűen itt vagyunk együtt ezen a földön, és ennyi.