A jegyrendszer és a tálbafőtt

A Ceauşescu diktatúrában nőttünk fel. Az egész családunk édesszájú volt.

A gyanútlan olvasó nyilvánvalóan most összefüggéseket keres a fenti két mondat között. Általában azt tapasztalom, amikor a gyerekkoromról mesélek, hogy a történeteim itt, az anyaországban inkább a szüleim korosztályának élményeiben rezonálnak. Gyanítom tehát, hogy a fenti mondatot az idősebb generációk gyorsabban megfejtik. De, hogy a fiatalabbak is megértsék, mesélek egy kicsit.

Tálbafőtt: az egyik édesség, amivel kicseleztük a kommunizmus szűkmarkúságát – Fotó: Tőkés Boglárka

Az élelmiszerjegy régi találmány, de az én életemben a nyolcvanas évek elején jelent meg, amikor a szocialista Romániában úgy gondolták, hogy központilag határozzák meg és szabályozzák, hogy az emberek milyen élelmiszerből mennyit fogyasszanak.

A fejadagot az „egységesített országos gazdasági és szociális fejlesztési terv” alapján számolták ki.

A havi élelmiszeradagot jegyrendszer alapján lehetett kiváltani akkor, amikor a szocialista tervgazdálkodás kegyes volt árut irányítani a boltokba.

Háromtagú család kenyérjegye 1986-ból, Brassóból – Forrás: Amintiri din comunism

Aprócska színes papírfecnik voltak a jegyek. Nem kellett tudni olvasni, hogy az ember biztos lehessen abban, hogy mire használhatja. A disznóhúst egy malaccal jelölték, a tojásjegyen egy tojás volt.

Egy átlagos személy havonta fél liter olajra, lisztből és cukorból pedig havi egy-egy kilónyira volt jogosult. A fejadag személyenként havi fél csomag vajat és öt tojást is tartalmazott.

A nyolcvanas évek második felében már a napi kenyéradaghoz is csak jegyrendszer alapján lehetett hozzájutni.

Teherautóról értékesített élelmiszerért sorban állók egy bukaresti tömbház mögött 1985 júliusában – Fotó: bucurestiulmeudrag.ro / Nic Hanu

Az általános spórolás kiterjedt az energia- és az üzemanyag-fogyasztásra is.

A civil lakosság csak benzinkvóta alapján jutott üzemanyaghoz: ahhoz, hogy bárki hosszabb útra indulhasson, félre kellett tenni, és kannában, a csomagtartóban szállítani a szükséges üzemanyag mennyiséget.

Aztán már a hétvégeken azt is szabályozták, hogy ki ülhet autóba: az egyik hétvégén a páros rendszámú autók közlekedhettek, a következőn pedig a páratlan rendszámúak. Az is rendelet alapján működött, hogy személyenként és lakrészenként mennyi hő- és villamosenergiát lehet fogyasztani. Az áramspórlás következtében a falvak, városok sötétségbe borultak, gyakorlatilag megszűnt a közvilágítás.

Cukorjegyek 1962-ből – Forrás: cluj24.ro

Gyakran szüneteltették az áramszolgáltatást. Liftes házban éltünk akkoriban, a hetedik emeleten. Sosem felejtem el az ablaktalan lépcsőházban gyertyával közlekedő kísértet-lakókkal való találkozásokat. Bár tőlük még mindig kevésbé féltem, mint az áramszünet miatti liftben-ragadástól.

A tömbházlakásokban hetente kétszer két órára volt meleg víz, a téli hónapokban a radiátorok „menetrend szerint” befagytak.

A „jó fej” tanárok igazolták az iskolai késést azokon a napokon, amikor a diákok többsége végre meleg vízben fürödhetett reggel.

Napközben a gáznyomás olyan alacsony volt, hogy a háziasszonyok rendesen kínlódtak, amíg valami megfőtt. Nem ritkán gyertyafénynél olvastunk, tanultunk. Kávé egyáltalán nem volt, helyette valami pörkölt zab vagy tudom is én, mi. Wc papír sem mindig, narancs és banán évente egyszer – iszonyatosan hosszú sorokkal. De a legalapvetőbb tisztálkodási szereket sem lehetett kapni.

Tejsor 1978-ban Bukarestben – Fotó: bucurestiulmeudrag.ro / Alfredo Padron

Alkohol sem volt, csakis pezsgő – ki tudja, miért! Akkoriban úri alkoholista lett minden egyszerű függőből: pezsgővel bódították magukat az utcasarkon.

Ha áru érkezett a boltba – teljesen mindegy, hogy mi – hatalmas sorok alakultak ki, és az emberek tolongva kérdezgették egymástól: „La ce staţi?” (Miért állnak sorba?).

Az alanyi jogon járó élelmiszerjegyek nem a termék biztos beszerzését jelentették, pusztán a jogosultságot: jogot arra, hogy az ember, amikor megérkezett az áru, ismét sorban állhasson.

Az Egyesülés téren (Piaţa Unirii) zöldségért és gyümölcsért sorban álló emberek 1978-ban, Bukarestben – Fotó: bucurestiulmeudrag.ro / Alfredo Padron

Nem ritka látvány volt a boltok előtt székeken üldögélő, már előző este várakozó sokaság – függetlenül attól, hogy másnap mit osztottak.

Nem azért álltunk sorba, amire szükségünk volt, hanem azért, amit éppen osztottak.

Külön tanulmány lehetne azoknak a személyiségeknek a vizsgálata, akik a napi sorban állás önkéntes felügyelői lettek. Kordont állító, a népet terelgető, a lökdösődést megakadályozó kiskirályok.

Csirkéért sorban állók 1990-ben Bukarestben – Fotó: bucurestiulmeudrag.ro / Horihiro Haruta

1988 júliusában ezek a havi fejadagok voltak érvényben Romániában:

0,5 kg disznóhús (kövérséggel és csontokkal együtt)
60 dkg szalámi és kolbász (amit szinte lehetetlen volt beszerezni)
1/2 csomag vaj
7 dl olaj
1 kg cukor
12 tojás (amit ugyancsak szinte lehetetlen volt beszerezni)
1-4 csirke családonként (ritkán lehetett kapni egész csirkét, amikor mégis, olyan kicsik voltak, hogy egy tisztességes galamb sem szégyenkezhetett volna mellettük – a fejadagok természetesen havonta változtak)
napi fél vekni fejenként
a kukoricalisztnek nem volt fejadagja, de nem lehetett kapni

Sorban állók egy botosáni húsüzlet előtt – Fotó: Monitorul de Botoşani

Szinte minden háztartásban volt ugyanakkor egy ismerős Schneider bácsi, akinek a felesége a tejboltban dolgozott, vagy egy Baiete bácsi, aki tudott karácsonyfát szerezni szentestére és még sorolhatnám, vagyis néha sikerült pult alól, valaki jóindulatából beszerezni ezt-azt vagy éppen cserélni.

A mi háztartásunk hat főre volt hitelesítve. Három tábla vajat kaptunk egy hónapra. És három csirkét.

Édesanyám mindig azt mondta, hogy szerinte ezek galambok. Kicsik voltak, nyeszlettek és néha egész lilásak. A zacskóban sokszor öt-hat fejük volt, és rengeteg lábuk.

Itt ért célba a fenti „csirkesor” – Fotó: bucurestiulmeudrag.ro / Horihiro Haruta

A fentiek ellenére és mindemellett szerettük az édességet. A bolti édességkínálat elég szerencsétlen volt, bár emlékszem egy tejporból készült, előre csomagolt és egész tűrhető házi csokira, egy ehetetlenül kemény rágógumira – ami eltört a szájban és inkább por lett belőle, mint rágható gumi – néhány finom süteményre a cukrászdákban, amire nekünk csak ritkán volt pénzünk, és akkoriban amúgy sem volt divat a cukrászdában üldögélés. Egy szó mint száz,

az otthon készített édességek közül a kedvencünk a tálbafőtt volt.

A szakirodalmat olvasgatva meglepődve látom, hogy sokféle kenyérből készült édesség van világszerte, vagyis nem is biztos, hogy ez feltétlenül csak a szegények édessége volt. Nem hiszem, hogy nagyanyám és édesanyám akkoriban sokat lapozgattak volna francia szakácskönyveket. Szerintem örültek annak, hogy a semmiből is tudott édes varázslat kerülni a gyerekek elé. A tálbafőtt egy ilyen dolog volt.

Készül a tálbafőtt – Fotó: Tőkés Boglárka

A száraz kifliket felkarikázták, a karikákat megkenték pici vajjal, lekvárt tettek rájuk, és szépen sorba, több rétegben egymásra téve, beállították őket egy kivajazott tálba.

Készül a tálbafőtt – Fotó: Tőkés Boglárka

2-3 tojás sárgáját elkavarták néhány evőkanál cukorral, és felöntötték annyi tejjel, amennyi éppen ellepte a kifliket.

Készül a tálbafőtt – Fotó: Tőkés Boglárka

Addig sütötték, amíg barnulni kezdett a teteje, majd a pár kanál cukorral és csipetnyi sóval felvert tojáshabot rákenték a tetejére. Visszatették pár percre, és amikor a hab megpirult, elkészült a tálbafőtt. (légkeveréses sütőben 180 fokon kb. 30-35 perc).

Az elkészült tálbafőtt – Fotó: Tőkés Boglárka

Tekintettel arra, hogy gyerekkoromban sohasem volt felesleges alapanyag, amivel kísérletezgetni lehetett volna a konyhában, nem is igen tanítottak minket sütni-főzni. Már majdnem felnőttként csodálkoztam rá arra, hogy a tálbafőtt száraz kifliből készült. A jól összesült desszert annyira finom, hogy az ember találgatni kezdi, hogy miből készülhetett.