„A jazzben a szabadság hangja szól” – Turi Gáborral beszélgettünk

Rengeteg írása jelent meg a jazzről, gyakorlatilag a műfaj nagy egyéniségeivel együtt élte végig e nagyon izgalmas világzenei stílus hazai kibontakozását. Honnan ered a jazz iránti szenvedély?

Egy kis faluban nőttem föl Szabolcs megyében, ahol a szüleim pedagógusok voltak, és ahol volt egy szűkebb értelmiségi kör, akik összejártak. Egy Supraphon hordozható kis lemezjátszón az akkoriban kapható vinyl lemezeket hallgatták, főleg tánczenét, opera- és operett-részleteket. Németh Lehel: Reszket a hold a tó vizén – innen indultunk. Majd Sárospatakra kerültem középiskolába, ott a kollégiumban már a Szabad Európa Rádiót hallgattuk, amely főleg angol beatzenéket sugárzott, és ez engem teljesen elsodort, mondhatni maga alá temetett.

Ez a szenvedély az egyetemen is folytatódott: egy évig doboltam az egyetemi zenekarban, de semmi előképzettségem nem volt hozzá, hacsak azt nem tekintjük előzménynek, hogy a katonaságnál is alapítottunk egy zenekart, hangszerek nélkül, és ott is én voltam a dobos – egy kuka és egy szék volt a hangszerem, a gitárosok seprűn játszottak. El lehet képzelni, hogy ültem be aztán az igazi hangszer mellé. Hazamentem, a falunk kultúrházában volt egy dobfelszerelés, azon gyakoroltam, és egy év alatt valahogy belerázódtam a zenélésbe. Főként tánczenéket játszottunk. Időközben a rockzene is sokat fejlődött, jöttek a komolyabb instrumentális betétek, hangszerszólók gitáron, de jöttek a fúvósok, és a jazz is, aminek a ritmusa teljesen elvarázsolt. Később jöttem rá, hogy engem a jazzben a ritmus fogott meg igazán.

Nem is a jazzből áradó szabadság-élmény?

Az is, természetesen, de én még a klasszikus zenei darabokat is ritmusuk alapján dobolom magamnak.

Fotó: Roggs Fényképészet

A jazz iránti rajongásból még nem feltétlenül lesz jazzkritikusi életmű. Honnan jött a késztetés, hogy erről írnia kell?

’74-ben, a harmadik Debreceni Jazz Napokon voltunk egy barátommal, akivel írtunk egy kritikát a Hajdú-Bihari Naplóban. Ma sem értem, milyen alapon, hiszen előképzettségünk nem volt hozzá, ráadásul erről a zenéről akkoriban vajmi keveset lehetett tudni. Megjelent már Gonda János A jazz című könyve és Pernye Andrástól A jazz, de hangzó előismeretek nélkül nagyon nehéz értelmezni ezeket a szövegeket. Én egyszerűen rákapcsolódtam erre a témára, újságíróként is, és egyre jobban beleástam magam.

A ’60-as, ’70-es évekről beszélünk, amikor egyrészt könnyűzenei forradalom zajlott Európában, másrészt viszont elég nehéz volt hozzájutni a külföldi anyaghoz. Hogy sikerült beszerezni az albumokat?

Budapestre sok diplomata külföldről hozott nagylemezeket, amelyeknek egy részét eladták, így a körúti antikváriumban lehetett később megvásárolni, borsos áron – ez az út számunkra elérhetetlen volt. Tehát elsősorban a különböző kelet-európai nemzetek boltjaiban válogattunk: a lengyel, a csehszlovák, meg az NDK kultúra boltjában – utóbbiban licensz jazz és blues lemezeket is lehetett vásárolni. Valahányszor Budapestre jöttem, mindig végiglátogattam ezeket az üzleteket, és nagy boldogan vittem haza a megszerzett zsákmányt.

Hatalmas gyűjteményt alakított ki az évek során lemezekből, a jazz relikviáiból. Mi lesz ennek az anyagnak a sorsa?

Az új könyvemben megjelent az Egy zenehallgató kesergései című írásom, amelyben éppen azon lamentálok, hogy mire jutottunk a fenenagy technikai fejlődéssel. Kezdetben voltak a bakelitek, a magnófelvételek, aztán jött a kazettás magnó, a CD, amit ugyancsak gyűjteni kellett, de nekem még mini-diszkem is van, majd a blu-ray és az MP3, most pedig a letöltés a legnépszerűbb. Azt írom, hogy ott ülök a gyűjteményem romjai fölött, és nem tudom, mihez kezdjek vele.

Én nem lemezeket, hanem zenét gyűjtöttem,

ez fontos különbség, hiszen nem azáltal képvisel értéket egy-egy darab a gyűjteményemben, mert első kiadás vagy dedikált vagy limitált szériából való, hanem azáltal, ami hallható rajta. Nem volt pénzem különlegességekre, de nem is az érdekelt, hanem maga a zene. Sok lemezt kaptam például recenzálásra, de amerikai tartózkodásom idején szombati garázsvásárokra jártunk, onnan is sok anyagom van: a pénteki Washington Post hozta a garázsvásárok hirdetéseit, az alapján készítettünk egy útitervet, és kocsival vagy vasúton jártuk körbe a különböző helyeket, ahol fillérekért lehetett hozzájutni kincsekhez.

Magyarországon akkoriban más volt a helyzet. Értették egyáltalán ezt a zenét, vagy a hatalom éppen azért tartotta gyanúsnak, mert nem értette? A három T (tiltott, tűrt, támogatott) közül melyikbe sorolták?

Az igazi bojkott az ’50-es években volt, amikor a szocialista kultúrpolitika uralta a magyarországi kulturális életet, és ezt akkor imperialista, dekadens zenének tartották, mert ellenkezett a hatalom által deklarált pozitív életszemlélettel, eszményekkel. Az első könyvemben, az Azt mondom: jazz-ben szerepel egy interjú Kovács Gyula dobossal, aki elmeséli, hogy

körlevélben utasították a zenészeket, milyen orosz számokat játsszanak.

A Margitszigeti Nagyszállóban zenéltek, ahol többek között a Mojszejev együttes tagjai is laktak, akik folyton amerikai slágereket kértek tőlük. Nyilván nem mondhatták, hogy nem játszanak amerikai zenét, mert most jött a leirat, mit kell játszani.

A ’60-as években exkluzívabb szállodákban már megengedték a jazzt, főként a jazzes tánczenét. Ekkoriban gyakori volt, hogy magánlakásokon gyűltek össze az emberek, hallgatásokra: a jazzkedvelő ismerősi kört hívták össze, és közösen hallgattak meg egy-egy új lemezt, amihez hozzájutottak. Minden új jazzlemezt úgy fogadtak, mint a mennyei mannát, mintha tényleg a szabadság hangját vélték volna kihallani belőle. Tulajdonképpen az is volt, főleg az akkori magyarországi állapotok közepette.

A jazz a ’70-es években már átcsúszott a megtűrtből a támogatott kategóriába. ’75-ben végeztem az egyetemet, és ’78-ban már vezettem a helyi jazzklubot, a debreceni zenei könyvtárban.

Mégis politikai gyanakvással figyelték, hiszen amerikai eredetű zenéről volt szó.

Hogyan vált az amerikai zene a szabadság szimbólumává?

A legelején a jazz elsősorban szórakoztató műfaj volt, művészeti igénnyel a ’40-es években lépett föl, addig egyértelműen tánczene volt, kollektív rögtönzésekre épülve, New Orleans-ban. A ’30-as években jött a swing-korszak, de különböző műfajok éltek párhuzamosan: volt az édeskés, szirupos tánczene és a tüzes jazz. Banny Goodmannről van egy történet ezzel kapcsolatban: egy turné végén eljutottak Los Angelesbe, és a közönség valahogy nem kapcsolódott, nem érdekelte őket a zene, amit játszottak, pedig a rádióból már ismerték, azért is mentek el meghallgatni élőben. Akkor azt mondta Goodman, hogy „gyerünk, csapjunk bele!”, és elkezdték a sodró, lendületes, tüzes swing zenét játszani, és a hely megtelt élettel, a közönség megőrült érte. 

A ’40-es években a bebop stílus volt az, amelyben a fekete entellektüel zenészek öltönyben léptek föl és művészeknek titulálták magukat, és nem szórakoztatni akartak: innen vált ketté a jazz egy populárisabb változatra és a művészi ambíciókkal játszott jazz-muzsikára, amely a ’60-as években a free jazzig specializálódott. Ez utóbbi már annyira elvont, hogy leginkább a kortárs kompozíciós zenéhez közelít. A szabadság tehát mindvégig alapélménye maradt a jazznek, így világzeneként is leginkább ezt az érzést sugallja mindenhol, ahol elterjedt.

Fotó: Roggs Fényképészet

Amerikai gyökerű műfajról beszélünk, mégis világzenévé nőtte ki magát, és mindenhol kicsit másképpen tudott érvényesülni. Mi a titka annak, hogy ennyire népszerűvé válhatott a jazz az egész világon?

A jazz különlegessége a ritmikában, az improvizációban és az egyedi hangzásvilágban rejlik: a pillanatban élést a rögtönzés primátusával teremti meg – így születik meg az a zene, amihez mi is kellünk. A zenészeknek szükségük van a közönséggel való kapcsolatra ahhoz, hogy játszani tudjanak: láthatatlan szálakkal kötődnek hozzánk, a reakcióinkat megérezve, azok által felvillanyozva – áramkörnek szokták nevezni ezt a  jelenséget – képesek megteremteni a pillanatnyi varázslatot, amitől a jazz olyan titokzatos. Ez

a világon mindenhol vonzza az embereket, hiszen a jazz közösségi műfaj.

Magyarországon milyen jazz terjedt el?

A külföldre is járó magyar muzsikusok hozták be, akik találkoztak amerikai zenészekkel, figyelték a nemzetközi híreket, majd tánczenekarokban, szórakozóhelyeken bele-belecsempészték a repertoárba ezt a műfajt. Gyakorlatilag egy innen induló fokozatos integrációs folyamatról beszélhetünk. Anyám mesélte, hogy a zongoraművész nagybátyám, aki klasszikus zenét tanult a Zeneakadémián, megélhetésből szórakoztató zenét is játszott, ezért otthon gyakorolta Ella Fitzgerald és Frank Sinatra slágereit.

De sok mindenben az elsők között voltunk Európában. A Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola jazz tanszaka például, amit Gonda János hozott létre 1965-ben, a második volt Európában. Ugyancsak ő indította el a Hanglemezgyártó Vállalatnál a Jazz Antológia sorozatot. A vidéki jazzhálózat pedig a rádió segítségével szerveződött meg: a rádió hozta a zenéket, a helyi kulturális intézmények pedig biztosították a logisztikát. Így indult el Székesfehérváron, majd Debrecenben, Szegeden, Nagykanizsán és Miskolcon is a jazz zenei élet. A debreceni Jazz Fesztivál volt a hazai jazz-élet legnagyobb, európai hírű eseménye. Később, a 2000-es években pedig Karacs Ferenc kezdeményezésére született meg a Bánki Jazz Fesztivál.

Fotó: Roggs Fényképészet

Azt is írta, itthon elsőként a cigányzenekarok kezdtek el jazzt játszani, ami azért is érdekes, mert a cigányzene fő hangszere a hegedű, ami egyáltalán nem jazz-hangszer. Miért alakult így?

Ennek előzményei a magyar szórakoztató-iparban keresendők: a cigányzene sajátosan hazai műfaj, lokálok, éttermek „kötelező” eleme volt a ’90-es évekig, amikor az elektronikus zene kihúzta alóluk a talajt. Régen dinasztiák éltek meg a zenélésből. A beatzenét felváltotta a popzene, a magyar nótás világ pedig az idősebb nemzedékkel kimúlt, így a dinasztiák ott maradtak tulajdonképpen zene nélkül, mert a fiatalok zenéjét már nem ők játsszák. 

A cigány muzsikusok számára tehát maradt a jazz, amiben nagyon is megtalálták magukat, hiszen sok a közös vonás az eredetileg afro-amerikai zene kötetlensége, szabadsága, szemlélete és a cigány kultúra életfelfogása között. Willis Conover, az Amerika Hangja legendás műsorvezetője előszeretettel járt az Aranybikába, cigányzenét hallgatni, mert ugyanazt az attitűdöt vélte benne felfedezni, mint az amerikai jazz zenében. A magyar cigány előadók ha nem is uralják a hazai jazz-életet, de az utóbbi másfél évtizedben jelentősen megnőtt a számuk – jószerivel minden tehetségkutatót fiatal cigány zenészek nyernek meg.

Fotó: Roggs Fényképészet

Lehetett volna a magyar jazz fő kapcsolódási pontja a hazai klezmer zene is, mégsem így alakult. Miért?

Abban is van improvizáció, ez igaz, de más a ritmikája. A klezmer közép-kelet-európai zsidó tánczene volt, a revival egy New York-i kezdeményezésű előadási gyakorlat: az ottani intellektuális zsidó muzsikusok elkezdték keresni a zsidóság előzményeit, és Közép-Európában találták meg – ebből egy sajátos identitás-zenét kreáltak. 

Mondhatjuk, hogy a jazz is ilyen identitás-zene?

Nem nevezném annak. Inkább a kötetlenség és a szabadság műfaja. Egy jazz-zenekar nem úgy játszik kottából, mint egy klasszikus zenekar, sokszor csak egy harmóniasor van megadva. Így a jazzben az egymásra hangolódás a kulcs, ami a cigányzenekaroknál is megvan. Emiatt is nagyon üdvös jelenség, hogy az utóbbi időben az amerikai zene másolása helyett sok cigány muzsikus saját zenéjét hozza. Oláh Kálmán és fiai – mindkettő rendkívül tehetséges zenész – saját együttesükkel igen magas szintű zenét játszanak például. Volt néhány cigány muzsikus, aki az autentikus cigány hagyományokból próbált meríteni, de ez nem vált általánossá.

Jazzkritikusként mi a véleménye, hogyan lesz valakiből jó jazz-ítész?

Elhivatottság, megszállottság is kell hozzá, az érdeklődés nem elég. A muzsikusok különben azt mondják, a zenét hallgatni kell, érezni, és ha valami belül megmozdul, ha már érzelmeket vált ki, akkor elérte a célját. Nem lehet külső eszközökkel „megérteni”. Persze, zeneismeret sem árt hozzá, hiszen esztétikai elvekkel, szabályokkal azért is tisztában kell lenni, hogy felismerjük, miért rúgják fel őket adott esetben, de a fül nagyon fontos ebben a műfajban.

Kulturális jártasság, nyitottság, esztétikai alapok és jó fül – erre van szükség a jazz megértéséhez.

A kritikusi munkához persze az íráskészség sem árt.

Hol lehet ma jazzkritikát tanulni Magyarországon?

Kifejezetten kritikát sehol, inkább átfogó ismereteket a jazzről. Magam évekig tanítottam a Debreceni Egyetemen jazz-történelmet, az Észak-Amerika Tanszéken, de már nyugdíjas vagyok. Most viszont indul a Magyar Zene Házában egy Jazz Szabadegyetem – A jazz városai előadássorozatom, amelyre minden érdeklődőt szeretettel várok.

Visszatekintve a jazzben tett „kalandokra”, mire a legbüszkébb?

1990-ben alakult meg a Magyar Jazz Szövetség, és engem választottak meg nem muzsikus alelnökének, Dés László volt a muzsikus alelnök. Ez nagy megtiszteltetés volt, csakúgy, mint a szakma elismerése, a Pernye András-díj.