A hiteles sorozatgyilkos nem bájos?

Kult

A hiteles sorozatgyilkos nem bájos?

Egy sorozatgyilkos utáni hajsza, a vérre menő macska-egér játék, az idővel való küzdelem izgalma önmagában sok ember számára lebilincselő téma. De hogy esetleg beláthatunk az álarc mögé, netán egy sorozatgyilkos narratíváját kövessük, ez 21. századi csemege a tartalomfogyasztók asztalán. Vannak olyan újhullámos sorozatok, amelyek hitelesen, máz nélkül ábrázolják az emberi ragadozókat, és sorozatok, amelyek elhitetik velünk, hogy mindez szexi.

A sorozatgyilkos/gyilkos lehengerlő, magával ragadó aurája, avagy úgynevezett „pszichopata bája” talán sokak számára ismerős fogalom. Erre épít az utóbbi évtizedek filmipara, és olyan legendás sorozatgyilkosokat teremtett, akiknek hajlamosak vagyunk akár szurkolni is. Mert jóképűek, intelligensek, szarkasztikusak, a múltjuk áldozatai. A média torzító hatása ellen szeretnék ellenszert nyújtani, és bemutatni pozitív és negatív példákat a hihető/hiteles, valamint az ideákba göngyölt, szaftos pszichopata karakterekre is. Haladjunk az utóbbiaktól az előbbiek felé!

Figyelem, az írás spoilereket tartalmazhat!

Dexter (2006–2014, 2021)

Dexter Morgan (Michael C. Hall) a Miami rendőrség vérmintaelemzője. Visszahúzódó, érezhetően fura, merev, de látszólag a normális „fura” tartományba tartozik. Gyermekkori traumájának utórezgése, hogy mélyen szomjazik a gyilkosságra. A sorozat humorral és szarkazmussal vezet be minket Dexter gondolatai közé. Vérszomját gyilkosok és sorozatgyilkosok felé fordítja, így cserélve a benne lévő rosszat „jóra”.

Ez az első olyan nagyszabású sorozat, amely a sorozatgyilkos narrációjával operál, mégpedig olyan jól, hogy rövid idő alatt szimpatizálni kezdünk vele. Itt a külső szexepil ugyan elmarad, de az emberségesség, precizitás, a szarkazmus és a „jogos erőszak” olyan adalékok, amelyek szerethetővé teszik Dexter karakterét. Ráadásul a film egy olyan etikai dilemmával dolgozik, mely könnyen behúzza a nézőt: rossz-e a gyilkos, ha csak rosszfiúkat öl? Érdekfeszítő, elgondolkodtató, humoros – de nem egy ízig vérig pszichopata sorozatgyilkos elmét bemutató produkció. Finoman megtalálta azt a piaci rést, amivel a néző ellenérzéseit hatástalanítja, és hát, a néző nem is ellenkezik igazán…

véres fal

 

Hannibal sorozat (2013–2015)

Az NBC-féle sorozat Hannibalja (Mads Mikkelsen) talán az első olyan sorozat a Dexter-sorozat után, ami mélyebbre gázol a sorozatgyilkos szexepilben. Filozófiai, pszichológiai párbeszédekbe csomagolt szimbolika, élére vasalt öltöny, precízen vékonyra szeletelt (ember)steak és klasszikus zene kelt életre egy polihisztort, aki nem mellesleg sorozatgyilkos is. Magas intellektusa, kimértsége, sajátos humora teszi megnyerővé Hannibal karakterét. Arról nem is beszélve, hogy a sorozat helyenként már-már gasztrológiai pornográfiát folytat. A valóságostól távol álló prózai körmondatok, a stílus, az intellektus, a misztikusság.

Ez a sorozatgyilkos olyan, mint egy szépirodalmi könyv, igazi míves, régi, cirádás kötéssel. Míg Hannibal karaktere alapvetően hihető és pontos, a tálalás az érzékekre hat. A szimbolikával olyan jelentőséget ad Hannibal tetteinek a rendező, ami ha mást nem, érzéki csalódást biztosan kelt sokakban. A pszichopata bájra építve a sorozat meglovagolja a női lelkek sötét bugyrait. Ezt a bájt a sorozat az egzotikus, de sokszor nyers kriminalitással ellensúlyozza. Nem tudni, hogy melyik leplezi melyiket. A filmipar talán ebben a sorozatban tesztelte, hogy mennyi erőszakot és groteszket képes elfedni magasröptű pszichológiával és egy bájos sorozatgyilkossal. Fogyasztásra közepesen alkalmas, csak vigyázzunk, nehogy megfeküdje józan ítélőképességünket!

steak

 

Te (2018–2021)

Az a pali, aki a nők személyes (online) terébe hatol be, aki követ, kiismer, betör hozzád, és még a bugyidat is ellopja… És aztán kapcsolatba lép veled, elcsábít – és mindezt „érted” teszi (!). Lássuk be, a mondat első fele alapján rögtön egy visszataszító ember jutott eszünkbe, valami perverz, akinek nincs élete. Joe Goldbergnek (Penn Badgley) mégsem ebbe a kategóriába tartozik. Hihetetlen mélységben kapunk belátást a gondolataiba, megismerjük az indokait, a jó humorát és azt a belső sebet, ami miatt ő megideologizálja a teljesen vállalhatatlan sztalker viselkedését.

Hannibalhoz hasonlóan szofisztikált, olvasott, figyelmes, humoros és kalkuláló. Karakterének problematikája (spoiler), hogy mégiscsak esendő ember, így egy ponton mindig lelepleződik, elveszti a fejét, és gyilkolni, majd továbblépni „kényszerül”. Ő az áldozat ezekben a gyilkosságokban, a tévedhetetlen, a megcsalt, de a mindent – túl sokat – ígérő és adó.

Ez a sorozat a Dexter-féle narrálást használja, ezért is olyan megnyerő a karakter. De közben mégis kirázza tőle a hideg a nézőt. Ő egy sokkal hitelesebb, jól pozícionált gyilkos. A „bája”, intellektusa ellenére igenis taszító, ijesztő a megfelelő pillanatokban. Az a megnyerő fickó, aki önbíráskodásával nemcsak a „rosszakra” súlyt le, hanem sajnos kénytelen – önvédelemből – olykor a jókra is. A sorozat a még a jól befogadható, de nem túlidealizált kategória.

nő neylon mögött

 

Mindhunter – Mit rejt a gyilkos koponyája? (2017–2019)

És akkor megérkeztünk ahhoz a sorozathoz, ami a legtisztább halmaz a sorozatgyilkos-ábrázolások terén. Mindenféle sallang, báj, jó zene vagy magasröptű gondolat nélkül mutatja be a profilozás kialakulásán keresztül a gyilkos elméket. Az 1970-es évek végén egy feltörekvő FBI-ügynök, Holden Ford (Jonathan Groff) a gyilkosok pszichéjét igyekszik megismerni. Azok a gyilkosok és sorozatgyilkosok, akiket az epizódokban meginterjúvol, közel sem olyan lehengerlő, humoros, szarkasztikus, „jópofa” emberek. Ugyan itt az elemző fejével gondolkozunk, idővel rá kell jönnünk, néha a vadász majdnem olyan, mint a szörnyeteg, amelyet kiismerni igyekszik. A szociopátia, az őrület, a meztelen vérszomj és a gyermekkori traumák úgy lengik körül a sorozatot, mint a baljós köd egy elhagyatott folyómedret. Már előre tudjuk: itt borzalmak történtek és fognak is történni. Már nem vagyunk benne annyira biztosak, hogy bele akarunk-e látni egy gyilkos elméjébe. De annyi biztos, hogy nem ülnénk le vele interjúzni egy asztalhoz. Lebilincselő, sötét hiteles – de helyenként sokkoló alkotás.

A ház, amit Jack épített (2018)

Rendhagyó módon egy filmet hoztam zárásként. Közel sem ajánlom mindenkinek megnézésre, mert ez már kicsit a ló túloldala. Sokaknak talán öncélúnak tűnhet, a rendező ugyanis nagyon tapintható őszinteséggel (szenvedéllyel?) mutatja be Jack (Matt Dillon) pszichopata elméjét.

Lars von Trier filmjében muszáj a fekete humorra koncentrálni, mert annyira naturalisztikus, durva és kendőzetlen, hogy enélkül nehéz lenne végignézni. Ha nem tudunk egy kényszergondolatokkal küzdő sorozatgyilkos ügyetlenkedésén nevetni, amint hatszor visszamegy a helyszínre, hogy feltakarítson, akkor ne kezdjünk hozzá. Ennél viccesebb dolgot ugyanis nem fogunk találni a filmben, kivéve talán a karakter mérhetetlen szerencséjét, amellyel sokáig képes kicsúszni a rendőrök keze közül.

Aki egy kis kihívásra vágyik, mert túl sok „bájos” sorozatgyilkost vetített már retinájára a képernyő, az esetleg megpróbálkozhat ezzel a tananyaggal. Itt biztosan megtalálja, amit keresett, és ha nevet, azt is csak azért, hogy ne féljen, vagy legyen rosszul…

Remélem sikerült egy kicsi segítséget nyújtanom, hogy könnyebb legyen eligazodni a thrillerek és sorozatgyilkos-filmek világában. Nehéz olyan tartalmat találni, ami nem a pszichopata bájra, a humorra vagy a szürkezónás moralitásra épít. Persze ez valahol érthető, hiszen miért is néznénk olyan borzalmakat, amelyekben semmiféle biztonságos adó „emberség”, „vonzalom”, „kapcsolódni akarás” nincs?

Ajánljuk még:

„Úgy képzeltem, Magyarországon még bocskaiban sétálnak az utcán” – 56-os disszidensek leszármazottaival beszélgettünk

USA, Kanada, Argentína, Ausztrália… nagyon különböző országok, de abban hasonlítanak, hogy mind a négy országban nagyszámú magyar közösség él, amelynek tagjai rendületlenül őrzik a magyar kultúra szeretetét. Cserkészcsapatok, magyar templomok, magyar iskolák és néptánccsoportok segítik az egykori kivándorlók leszármazottait, hogy meg tudják őrizni magyar identitásukat. Négy fiatallal beszélgettem, akik egy-egy ilyen diaszpórában nőttek fel.