5 sorozat, amit még idén érdemes megnézni

Menekülés a tóhoz (Epidemija, To the Lake)

Kevés sorozat tudott úgy odaszögezni a képernyő elé az utóbbi időben, mint a Netflix új, orosz története. Ebben nagy szerepe volt a mostanában nagyon aktuális témaválasztásnak is: a sztori Moszkvában kezdődik, ahol egy titokzatos vírus kezdi el tizedelni a lakosságot. Egy kis csapat úgy dönt, Karéliába indulnak, hogy egy tó kellős közepén próbálják meg kibekkelni a vészterhes időket.

Az ijesztő aktualitás persze csak a véletlen műve volt (a forgatás idején még senki nem gondolta, hogy pár hónappal később egy igazi világjárvány kellős közepébe csöppenünk majd), és nem is ez az egyetlen ok, amiért érdemes esélyt adni ennek a sorozatnak: a hólepte tajga frissességével hat végre egy olyan alkotás, ahol a hollywoodi moralizálás, hurráoptimizmus helyett az igazi, általunk is ismert kelet-európai cinizmust és beletörődést látjuk a szereplőkön – ami egyébként szerintem jobban is illik a sokszor tényleg reménytelennek tűnő helyzeteikhez.

Suburra: Véres Róma – (Suburra: La serie)

A kiváló ZeroZeroZero-ban és a nem kevésbé nagyszerű Gomorrában is rendező Stefano Sollima még 2015-ben hozta össze azt a Giancarlo de Cataldo és Carlo Bonini regényén alapuló, egészestés Suburra filmet, amihez a már harmadik évadánál tartó Suburra-sorozat is kapcsolódik.

A valós eseményeken alapuló történet helyszíne Róma, ahol a helyi szervezett bűnözés figurái csapnak össze egymással a város birtoklásáért, a buliból pedig a politikusok, sőt, a katolikus egyház sem marad ki. A szokásos maffiasztorikkal szemben a Suburra különlegességét a néha egymással rivalizáló, néha egymással szövetséget kötő főszereplők között kialakuló szoros, intimnek is nevezhető viszony ábrázolása adja, amitől viszont nem változik érzelgős szappanoperává a sorozat, ami végig thrillerszerűen pörgős tempót diktál.

A nemrég megjelent harmadik évad a Netflix szerint az utolsó lesz, ezért a filmmel együtt most egy kerek történetet nézhetünk végig anélkül, hogy az évadközi szünetekben elfelejtenénk ki kivel van.

Patria

Baszkföld ma Európa egyik „legeurópaibb” pontjának tűnhet az odalátogató számára, aki talán nem is sejti, hogy a spanyol viszonylatban gazdag, pezsgő művészeti élettel, kiváló gasztronómiával és az esőtől zöld tájaiba csendesen belesimuló, idilli városkáival büszkélkedő vidék még mindig nem hevert ki teljesen egy közösségeket, sőt, családokat és évtizedes barátságokat is szétszakító traumát. Ez pedig természetesen nem más, mint a Baszkföldet a múlt század hatvanas éveitől a közelmúltig sújtó fegyveres konfliktus, amiben a főszerepet az ETA elnevezésű szeparatista terrorszervezet játszotta.

A Patriában az ETA-ról, annak megalakulásáról és céljairól ugyan nem tudunk meg sokat, viszont ízelítőt kaphatunk abból a sokkal egyetemesebb tudat- és létállapotból, amilyet csak a parttalan és sokszor már az okokat sem ismerő gyűlölet képes létrehozni. A nyolcrészes sorozat az HBO-n látható.

A mandalori (The Mandalorian)

A Mandalorian a tavaly ősz egyik nagy sikere volt világszerte – még Magyarországon is, annak ellenére, hogy nálunk hivatalosan meg sem lehetett nézni (legalábbis biztosan elenyésző azoknak a száma itthon, akik VPN-nel vagy valami más módon hozzá tudnak férni a Disney+ kínálatához). Nem is csoda a nagy siker, hiszen a Csillagok háborúja ma is hívószó (bármit is bénázott az utóbbi időben a franchise-zal a Disney), másrészt mert a komolyabb témák mellett ez a sorozat puszta látványos szórakoztatás. És bár a második évadban a főszereplő Pedro Pascal még mindig csak testbeszéddel és hangsúlyokkal tud játszani (mivel az arcát nem láthatjuk), a hangulat megmaradt, a zenékkel, a gyönyörű képekkel és a Star Wars-rajongókat heves mutogatásra ösztönző, lépten-nyomon elrejtett gegekkel együtt.

A vezércsel (Queen's Gambit)

Egy árván maradt lány sakkozni kezd, és rövid időn belül kiderül, hogy elképesztő tehetsége van a játékhoz. Nagyjából erről szól a Queen's Gambit, és ezért talán érthető is, hogy nem igazán emelkedett meg a pulzusom az izgalomtól, amikor felfedeztem a Netflixen. Nem úgy akkor, amikor végül adtam neki egy esélyt, és körülbelül az első 10 perc után éreztem, hogy itt bizony nem lesz alvás egy epizód után.

Ilyen feszes történetmesélést régen láttam már sorozatnál: egyetlen jelenet sem felesleges, és tényleg egyszer sem fogott el a kísértés, hogy egy-egy „leülős” résznél a telefonom után nyúljak. Köszönhető ez a nagyszerű forgatókönyv mellett a főszereplő Beth Harmont játszó Anya Taylor-Joynak is, aki sokak szerint ezért az alakításért egy Emmyt valószínűleg hamarosan a zsebében tudhat. Bátran vágjanak bele ebbe a hét részbe azok is, akiket egyáltalán nem érdekel a sakk, de szeretnének egy nagyszerű történetet látni családról, magányról, függőségekről és a tehetség napos és árnyoldaláról.