30 éves hímzőverseny tartja életben Kisjankó Bori hagyatékát

Kult

30 éves hímzőverseny tartja életben Kisjankó Bori hagyatékát

Idén 30 éves a Kisjankó Bori Hímzőpályázat. Önmagában is nagy teljesítmény, hogy a népi kultúra eltűnésével a kézműves hagyomány továbbvitelében ilyen kitartóak (és egyre professzionálisabbak) a követők, de a megmérettetés ennél többről szól. Reménykeltő, hogy a tudás, amiről azt hittük, csak múzeumokban találjuk már, ott van a specialisták és az érdeklődő fiatalok ujjaiban.

Sokrétű és nagyon gazdag anyagot mutattak be az idei Kisjankó Bori Országos Hímzőpályázaton. Maga a projekt is jelentős volt: egyrészt a 30 éves jubileum összegzésre késztette a szakmát, másrészt a pandémiát követő első ilyen megmérettetésen érezhető volt az elmúlt időszak hatása.

A hímzőasszonyok által beküldött rekordszámú pályázat – 540 darab – 120 alkotótól származik, akiknek kisebbik része egyéni alkotó, nagyobb része pedig közösségi pályázó. Ez különösen érdekes, mert azt jelzi, hogy a népi kézművesség közösségformáló ereje napjainkban is igen nagy, és minthogy a rengeteg pályamű nagy része a pandémia ideje alatt született, kiemelkedően sok volt a kreatív és újszerű megoldás. A zsűrinek nem volt könnyű dolga: csak a tökéletes darabokat vehette számba a válogatásnál.

Hímzés a modern világban

Nyertesnek végül Szuperné Bohus Juditot választották, aki a háta mögötti évekkel is példázza, mennyit kaphatunk a kézműveskedéstől a modern világban (is). Judit ötven éve hímez, nyolc hímzőszakkört vezet immár harminc éve, és az utóbbi húsz évben már csipkeszakköröket is. A balatonfüredi aszzony ezért a kitartó és kimagasló teljesítményéért kapta meg idén a szakma legrangosabb elismerését, a Kisjankó Bori-díjat. A mezőkövesdi Matyó Múzeumban rendezett díjátadó azonban nemcsak az ő életében számít mérföldkőnek, hanem az általa vezetett hímzőkörök számára is Kárpátaljától Veszprémig, Zoboraljától a Dunántúlig mindenfele az országban.

Szuperné Bohus Judit, az idei Kisjankó Bori nívódíjas alkotó

„Pesten tanultam meg mindent. Csepelen laktam és az Etele téren volt egy szakmunkásképző, oda jelentkeztem. Amikor hímzésből, csipkéből és mézeskalács készítésből felsőfokú oktatói vizsgát tettem, úgy éreztem, ezt a tudást át kell adnom; így alakultak a hímzőkörök. A ’90-es években aztán azt mondta a férjem, döntsem el, hímezni akarok vagy gyárban dolgozni – mert akkor még volt gyári munkahelyem –, és a választás egyértelmű volt: a hímzés lett az én utam.

1991-ben lettem népi iparművész, és azóta megállás nélkül dolgozom, naponta 3-4 órát hímezek”

– mondja a verseny fődíjasa.

Judit egyik legnagyobb büszkesége, hogy a családban is tovább tudta adni tudását: van egy unokája, akit négyéves kora óta visz magával mindenfelé, amerre jár. Az örökös nemrég Veszprém megye ifjúsági pályázatán Veszprém megye különdíját kapta; ő is hímez, csipkét ver...

Csíkmenasági hímzésel varrt darabok: a lakás és közösségi terek textíliáinak 3. helyezettje

Azért is különleges Juditnak és unokájának története, mert jól példázza, hogyan lehet gazdag kulturális örökségünkből sikeresen visszatanulni bizonyos elemeket. Manapság gyakori az, ami régen elképzelhetetlen volt: a legtöbb fiatal nem tanul meg anyjától, nagyanyjától hímezni, fonni, esetleg varrni sem. Ugyanakkor egyre többen vannak, akik – az utóbbi évtizedek kulturális kimaradásának dacára – meglátja az értéket a kézimunkában. A hímzőkörök alakulásának logikája pontosan ezt a törekvést rajzolja fel Magyarország kulturális térképére: jórészt olyan asszonyok kezdeményezik megalapításukat, és tartják fenn a hagyományt, akik

már nem születhettek bele a tradicionális kultúrába, de érzelmi kötődésük, elköteleződésük révén a forma- és motívumkincs specialistáivá válnak.

Judit sem bánta meg, hogy élete javát a hímzéssel töltötte. Mint elmondta: a felkérések mindig megtalálták, hiszen idővel híre ment az országban, mivel foglalkozik. Egyre többen keresték meg, hogy segítsen feléjük is hímzőszakkört indítani, vagy éppen tanítson meg néhány résztvevőt, akik aztán továbbadhatják tudásukat.  „A szakkörvezetőket ma is tanítom a Hagyományok Házában, és mai napig kapok új felkéréseket is” – mondja. 

A bezsebelt díj sem egyedül árválkodik majd otthon polcon: Judit szakkörei már számtalan díjat vittek haza, s körülbelül 700 zsűrizett munkájuk van már. „Egy ilyen kiállítási anyagban több száz órányi munka van, és 120-150 ezer forintnyi anyagköltség. A mintákat, a terveket én készítem el, az asszonyok ezeket kapják meg és varrják ki a pályázatra az én irányításom alatt” – mondja Szuperné Bohus Judit. 

Hímzés, ami ma is él, ma is működik

Beszprémi Katalin, a Népi Iparművészeti Tanácsadó Testület elnöke a kezdetektől látja a Kisjankó Bori Hímzőpályázat történetét, hiszen gyermekkorában még csak látogatóként, nézőként vett részt a kiállításokon, később, szakemberként már a művek elbírálásában tevékenykedett. Harminc év alatt ez a mezőkövesdi esemény szinte mozgalommá nőtte ki magát és nagyon sokat változott a pályázatra beküldött anyag is. „Emlékszem, hogy gyerekkoromban szinte csak mezőkövesdi hímzések voltak, ami nem mezőkövesdi volt, az is szövetkezeti termék, tehát kalocsai szűrrátétes, úri hímzés is volt. Az anyagra összességében a túldíszítettség volt jellemző: aki ide pályázott, az szövetkezeti bedolgozóként nagyon munkaigényes, nagyon gazdag alkotásokat küldött be. Ma már a reprezentatív alkotások helyét azok a munkák veszik át, amelyek – még az is lehet, hogy lényegesen kevesebb munkaórát tartalmaznak, de – hordhatók a mai világban.”

Nem új felfedezés az, hogy a hagyományból rendszerint azok az elemek képesek tovább élni, amelyek be tudnak épülni a mindenkori jelen kultúrájába, vagyis megtalálják új funkciójukat az új környezetben. A hímzőkörök által készített varrások és az országos hímzőpályázatra beküldött anyagok változásából pontosan látszik az a tendencia, hogy

a fiatalabb generáció nem reprezentációs céllal nyúl a régi mintakincshez, hanem maga számára választ belőle viselhető, használható elemeket.

A Kisjankó Bori Hímzőpályázaton külön méltatják a modern kategória győzteseit: idén a második helyezettek ebben a csoportban egy fiatal öltözetkompozíció alkotói lettek, különleges, egyedi kivitelű, bátor színvilágú és variálható kapszula-kollekciójukkal.

 A kapszulakollekció darabjainak alkotói a modern kategória második díját vihették haza

A modern munkát készítő csapat mentora Beszprémi Katalin volt, aki nyugdíjas szakemberként maga is létrehozott egy saját műhelyt a hímző- és kézműves hagyományok átadására. „A Kéz-Mű-Hely nevű tanműhelyben a saját módszerem szerint tanítok: nem szeretlek tervezőként irányítani, inkább biztosítom azokat a körülményeket, hogy a résztvevők ki tudjanak bontakozni. Megtanítom az alapokat és ellátom őket ezerféle mintakinccsel, de azt szeretném, hogy maguk csinálják meg maguk egyedijét” – összegzi oktatási elveit Katalin.

Hol a hímzés jövője?

Czingel Szilvia, a Hagyományok Háza Magyar Népi Iparművészeti Múzeum vezetője a néprajzi szakma oldaláról, muzeológusként közelíti meg a témát. Szerinte Magyarországon még erősen dominál hagyományos a gondolkodás, ami bár nem baj, a szakmabeliek szeretnénk, hogy némiképp lazuljon, s így szélesebb körben terjedhessen el az a tudás, ami jelenleg csak keveseké. „Ahhoz, hogy a fiataloknak trendi legyen a népi stílusú öltözködés, egy picit ki kell lépni a komfortzónából, a tradicionális keretekből. Jelenleg a Kisjankó Bori Hímzőpályázat és a hímzőkörök egy szűk kört érnek el, vagyis nem tömegműfaj a hímzés. Ugyanakkor az itt zajló munka mögött rengeteg kutatómunka és tudás van” – osztja meg a szakmabeli. Hozzáteszi:

a hímzést általában női műfajként definiálják, pedig van ám egy-két férfi hímző is! 

Ahhoz, hogy egészében rálássunk a témára, Dr. Verebélyi Kincső népművészet-szakértő szokáskutatót kérdeztük a hímzőkörökről és a hímzőhagyomány átörökítéséről. Elmondásából kiderült, hogy kétféle tudásréteg ért össze a Kisjankó Bori Hímzőpályázat harminc éve alatt. „Az emberek évszázadokon keresztül otthon, az életviszonyoknak megfelelően egy sor technikát, fogást tanultak, a szűr beverésétől kezdve a hímzésig. De a paraszti kultúra már nem létezik, vagyis tradicionális környezetben ezt a tudást már nem lehet megszerezni. Az a nemzedék, amelyet a hímzőpályázaton is látunk alkotóként, tulajdonképpen az 50-es években megszervezett háziipari és népművészeti szövetkezetekben szedte fel tudását. Ez egy hatalmas hálózat volt, ami az egész országban működött, és alkalmat adott arra, különösen a parasztasszonyoknak, hogy azt az ismeretet, amit ők még belenevelődés során tanultak el, és amit eredetileg nem piaci termék előállítására használtak, most hasznosítsák. Ez lehetőséget teremtett, hogy ha más körülmények között is, de a fiatalok megtanulják a kézimunkák alapjait – egyébként a szocialista országokban ez mindenhol így működött. Jórészt ennek köszönhetjük, hogy ez a tudás mára nem veszett el. Sokkal nehezebb a nyugat-európai országok helyzete, ahol ilyen átvezető periódus – ami itt eltartott évtizedeken keresztül –, nem volt. Ott egyszerűen ez a kézműves hagyomány eltűnt, vagy nagyon speciális, kihaló szakmaként tartották életben” – foglalja össze Verebélyi Kincső.

A Kisjankó Bori nívódíj a legmagasabb elismerés a szakmában

A Hagyományok Házának ma is ez az egyik feladata: képzéseken és továbbképzéseken átadni az egykoriak tudását. A másik fontos feladat, hogy az elkészülő munkákat értékelje, vagyis szabályozza, mit tartunk ma elég jó minőségnek. 

„Amikor a divattervezésben a népi motívumokat ruhára alkalmazták, szállóigévé vált a nagy divatkreátorok jeles mondása, hogy nem lehet mindent – anyagot, színt, kompozíciót – egyszerre megváltoztatni, mert akkor giccsbe fordul a dolog” – magyarázza Verebélyi Kincső, hozzátéve, hogy „az autentikus díszítőművészetet, amelyet a hagyományos kultúrából ismerünk, meg kell különböztetni a népi iparművészettől, mert nem azonos gyökereik vannak: ez utóbbi már tudatos beletanulás, jórészt városi környezetben szervezett képzések eredménye”.

Érdemes a továbbiakban is odafigyelni a hímzőkörök munkájára és a Kisjankó Bori Hímzőpályázat eredményeire, ugyanis az esztétikai és technikai tudásbeli értékeken túl az általuk végzett munkának fontos funkciójuk is van. Mára bizonyított: a hímzés érzelmi kötődés és mentális képességek fejlesztésére is alkalmas tevékenység, amit ha csak ez utóbbi miatt tanulunk meg és örökítünk tovább, már jól járunk. Mentálhigiénés szempontból is üdvös elsajátítani a kézműves munkák mikéntjét: a hímzés például az egyik leghatékonyabb koncentrációt és kéz-agy koordinációt fejlesztő tevékenység.

Gyermekeink talán nem a régi hagyományok iránti pátosszal, de érdekes és sok örömet kínáló tevékenységként tanulják meg hát ezeket. Ha megteremtjük számukra a lehetőséget, hogy felfedezzék magukat benne, garantáltan boldogabb felnőttekké érnek. 

Ajánljuk még:

 

Már követem az oldalt

X