Védett növényeink: a pofók árvacsalán

Bár bíbor virágaival leginkább tavasszal örvendeztet meg bennünket, az erdőket járva a pihenés hónapjaiban is találkozhatunk vele. Mészkedvelő növény, amit a gyertyános-tölgyeseken kívül bükkösökben és égerligetekben láthatunk: leginkább a Visegrádi-hegységben vagy Belső-Somogy területein. 

A pofók árvacsalán 40-es termetével valóban nagyon hasonlít a csalánra, főleg ha éppen nincs virágzás alatt. Szára egyenesen felálló, szögletes, a többi árvacsalántól eltérően indákat nem növeszt. Levelei akár tíz centiméter szélesek is lehetnek, átellenesen állnak, élénkzöldek, tojásdadok és végükön kihegyesedők, élük pedig kétszeresen fogazott. Az egész növény ritkásan szőrös, de a csalántól abban egészen biztosan könnyedén megkülönböztethető, hogy

a pofók árvacsalán levelein nincsenek csalánszőrök.

A Duna-Dráva Nemzeti Park legjelentősebb botanikai értékeinek egyikeként tartja számon, olyannyira, hogy túrát is neveztek el róla. A pofók árvacsalán túra Őrtilos Szentmihály-hegyre vezető gyalogtúrája volt, ami érintette a középkori eredetű Zrínyi-Újvár Történelmi Emlékhelyet, a XX. század közepén létesített határvédelmi vonal maradványait és a Szent Mihály-hegyi kápolnát is. Az ötórás és nyolc kilométer hosszú szakaszon több helyen is fel lehetett fedezni az árvacsalánok királynőjének is számító fajt. 

Fotó: 123RF 

A legtöbb szakember szerint Károlyi Árpád, a Délnyugat-Dunántúl természetkutatója a hatvanas években lelt rá a fajra a Zákány-Őrtilosi Dombsoron végzett kutatásai során, és még a kilencvenes évek végén is úgy vélték, hogy a Lamium orvala csak itt él hazánkban. Ennek ellenére már jóval korábbról, 1953-ból is vannak feljegyzések hazai előfordulásáról: 1953 tavaszán Bodnár Béla a pilisi Bükkös-patak völgyében talált rá néhány tövére. 

További érdekesség, hogy Kitaibel Pál 1802-ben a Waldstein-nel közösen megtett nagy felfedező útján is találkozott a pofók árvacsalánnal Horvátországban és annak tengerparti részein is, és ismert egy 1820-as festmény is a növényről, amit egy Keszthely mellett talált példányról mintáztak.

A legszebb állományok leírásait a Bükköspatak-völgy területéről olvashatjuk,

ahol már az előző században óva intették a kutatókat a tövek kiásásától, mondván: indásodás híján ez a fajta tevékenység könnyen a faj kihalásához vezethet.

Fotó: Wikipedia / Michael Wolf 

Azóta több helyről is jelentették előfordulását, és az ELTE Füvészkertjében is egyike volt annak az 54 veszélyeztetett, szigorúan védett hazai növényfajnak, amelynek állományát a botanikus kert dolgozói igyekeztek fenntartani és szaporítani. Egy szintén figyelemre méltó adat a múltból: a budapesti botanikuskertben állítólag már az 1800-as évek végén is ültették, amit egy herbáriumi példány is igazol: a Magyar Nemzeti Múzeum Növénytárában őrzik az 1886. előtti évekből, Haynald Istvántól, H. Lajos édesapjától gyűjtve.

Esztétikuma és kiváló mézelő tulajdonsága miatt az utóbbi években több országában kerti dísznövényként is ültetik.

Angliában és Belgiumban például már vannak olyan területek, ahol gondot is okoz kivadulása. Az árnyékot kedveli, de a szárazságot nehezen tűri, ettől eltekintve viszont nincsenek nagy igényei.

És bár távoli vidékeken népes állományaira lelhetünk, nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy idehaza ritka fajról van szó, aminek ugyanúgy meg kell küzdenie a klímaváltozással és az antropogén világ veszélyeivel, mint minden más védelem alatt álló fajnak, így tehát védelme kifejezetten fontos. Az erdőt járva figyelmesen nézzünk a lábunk elé, és kerüljünk minden olyan cselekedetet, ami árthat a körülöttünk elterülő természetnek!

Nyitókép: 123RF