Védett növényeink: a magyar gurgolya

A magyar gurgolya a nyílt és zárt dolomitsziklagyepek, törmelékes mészkövek és sziklafüves lejtők növénye, egy pannon-endemikus flóraelem, azaz itt őshonos, valószínűleg itt keletkezett, és máshol nem is található meg. Hazai előfordulását a Naszály, a Visegrádi-hegység, a Pilis, a Budai-hegység, a Tétényi-sík, a Gerecse, a Vértes, a Bakony, a Balaton-felvidék és a Keszthelyi-hegység területeiről jelentették.

Ha valakinek van egy kis gyakorlata a növények azonosításában, akkor viszonylag könnyen felismerheti nagyon vékony és hosszú (pamacsszerű) tőlevélcsomóiról, ámbár élőhelyein több hasonló kinézetű rokona is előfordulhat: a nagyobb termetű szürke gurgolya (Seseli osseum) vagy a vöröslő száráról ismeretes homoki gurgolya (Seseli annuum) is.

Fotó: Wikipedia / Molnár V. Attila

Az IUCN adatai szerint élőhelyeinek területe, kiterjedése és minősége folyamatos csökkenésben, romlásban van, ezért fennmaradása veszélyeztetett.

Mind a modern mezőgazdaság, mind a lakóterületek terjeszkedése, mind az infrastruktúrák kiépítése veszélyezteti a fajt, de a turizmus és a rekreációs tevékenységek is negatív hatással vannak biztos fennmaradására, élőhelyei zavartalanságára.

A magyar gurgolya ragaszkodik alma materéhez, a természethez: a bolygatott területeken sokkal kevésbé fordul elő, és sokkal kisebb állományokban, míg a természetes területeken igen kiterjedt állományokkal büszkélkedhet. Ez is azt mutatja, hogy számos más, védett természeti kincsünkhöz hasonlóan a gurgolya hosszútávú fennmaradásában is kiemelkedő szerepet játszik a természet védelme, a természetes viszonyok megőrzése, és a bolygatás, a degradáció kerülése.

Legszebb hazai állományait a Sas-hegy és a Kőris-hegy nyugati kitettségű oldalain figyelték meg,

ahol olyan értékes fajokkal osztozott élőhelyén, mint a szilkés gurgolya (Seseli hippomarathrum), az ágas homokliliom (Anthericum ramosum), a homoki pimpó (Potentilla areanaria), a sárga hagyma (Allium flavum), a kis vérfű (Sanguisorba minor) vagy a kereklevelű harangvirág (Campanula rotundifolia).

Sok más ismert fajhoz hasonlóan a magyar gurgolya felfedezését is Kitaibel Pálnak köszönhetjük,  aki elsőként ismerhette meg a dolomitsziklákkal tarkított zegzugos lejtőkön megőrzött jégkorszaki természeti emlékeket- köztük a magyar gurgolyával.

Foto: Wikipedia

Hosszú leírások szólnak a budai hegyek déli dolomitlejtőin mindenütt díszítő, tömött ernyőiről elhíresült gurgolyáról, ami magasan kiemelkedik a gyepből, olyan szintén híres szomszédok társaságában, mint a terpedt koronafürt (Corouilla vaginalis) vagy a sziklák repedéseiben mélyre hatoló gyökereiről ismert fehérvirágú kései szegfű (Dianthus serotinus). 

Ugyancsak a Budai-hegységben található Szénások dolomithegyeihez köthető a magyar gurgolya egy más szempontból kivételes és nélkülözhetetlen egyedisége is: itt él ugyanis az árgusszemű cincér (Phytoecia argus), aminek előfordulása egy konkrét növényhez köthető: a magyar gurgolyához. Az árgusszemű cincér lárvái ugyanis csak a gurgolyafajok, kiváltképp a magyar gurgolya szárában és gyökereiben fejlődnek, így a faj fennmaradása más fajok fennmaradásához is hozzájárul.

A magyar gurgolya Natura 2000-es jelölőfajként is ismert. 1982-ben nyilvánították védetté, természetvédelmi értéke 100 000 forint.

Fennmaradását – az ismertetett okokon tú leginkább termőhelyének feketefenyővel történt beültetése és a vadrágás is veszélyezteti, de még jelentős állományai élnek védett területen, így minden bizonnyal még sokáig gyönyörködhetünk benne.