Hős

Apák napja

„Te vagy a legjobb dolog, ami történhetett velünk” – levél egy nevelőapának

Bár elsősorban az anyák napját ünnepeljük, lassacskán június harmadik vasárnapja is ünnepnappá válik. Ilyenkor az édesapák kerülnek előtérbe. Más családoknál pedig – mint jelen esetben is – a nevelőapák.

Apu.

Most gondoltam bele, hogy idén már húsz éve annak, hogy így szólítalak, pedig 35 éves vagyok. A barátaim először mindig meghökkennek, ha a családomról mesélek, és azt hallják a számból, hogy „amikor megismertem apukámat”, pedig tény, hogy megismertük egymást. Négyéves voltam, „a csomag része”. Szerencsére nem bántál. Én sem téged – szerencsédre. Ez már több, mint három évtizede volt. Ezalatt testvéri viszonyt alakítottam ki elsőszülötteddel, és lett egy kistesó is, úgyhogy tényleg a három lett a szerencseszámotok.

Azért ahogy lenni szokott, nem volt minden egyszerű, különösen akkor nem, amikor a törteket, a mértant, majd később a tangenst és kotangenst próbáltad belém verni. Talán ekkor éreztem először igazán, hogy „másik alomból vagyok”. A két tesó mindig is jobb tanuló volt nálam, és bár voltak alkalmak, amikor a matekházi elkészítése sírással végződött – legalábbis részemről, de talán hasonlóan voltál ezzel te is –

sosem éreztetted velem, hogy én más gyereke lennék.

Ennek ellenére, amikor 18 évesen nevet változtathattam, és Karsa lettem, azt tűztem ki célomul, hogy rászolgáljak a névre, mert bár sosem vártad el tőlem, mégis úgy gondoltam, kötelez. Tudtam, hogy matekból soha nem leszek jó, és hogy a magam módján egyszerűbb lélek is vagyok, mégis jogos tulajdonosa akartam lenni az új vezetéknevemnek, nemcsak használója.

Előtted is volt apám, de apukám soha. Belegondolni is rémes, hogyan éltünk volna egy alkoholista „apa” mellett. Régen felismertem már, hogy te vagy a legjobb dolog, ami történhetett velünk! Nemcsak anyagi, lelki értelemben is megadtál nekünk mindent.

A szememben az első hősies tetted teljesen banális, mégis emlékezetes: amikor egyszer belefutottunk egy rémes ízű cukros kukoricapehelybe – bár nem vagy édesszájú, mégis – megetted. Talán hatéves lehettem ekkor, de örökre megmarad bennem, mert megtanítottad, hogy néha meg kell tennünk olyan dolgokat az életben, ami nem feltétlenül tesz minket boldoggá. Kidobhattad volna az egész dobozzal, mert tényleg nem a mi ízlésünknek való volt, de akkor legfeljebb azt tanultam volna, hogy a pénz értéktelen, vagy meg sem marad az eset mint „hőstett”. Szinte biztos vagyok benne, hogy nem is emlékszel erre, arra pedig pláne nem gondolsz, hogy ez ilyen mély nyomot hagyott bennem. (Sok minden persze semmilyen nyomot sem hagyott, hiába próbáltad megtanítani, lásd fentebb: tangens és kotangens).

Nálad sosem éreztem, hogy meg kell küzdenem azért, hogy szeress, mert természetes volt a helyzet. A feltétel nélküli szereteted azonban akkor teljesedett ki igazán, amikor anyát ápoltad egészen az utolsó pillanatig. Mindig anya volt az, aki gondoskodott rólunk, legyen szó bármilyen apróságról. Így alakult ki a rendszer: te dolgoztál, és harmonikus otthon várt rád, amikor hazaértél. Ez anya érdeme volt, és imádtál hazamenni hozzá.

Aztán szinte egyik pillanatról a másikra nagy változást hozott az élet: betegséget, leépülést. Hol jobb, hol rosszabb időszakok váltották egymást. Emberfeletti, amit ebben az időszakban véghezvittél, és a nagy részéről szerintem nem is tudok, mert a munkám miatt nem tudtam annyit hazajárni, amennyit kellett volna. Amit láttam, elképesztő volt. Egy pillanatra sem torpantál meg a helyzettől, egyszer sem mutattad meg, mekkora a baj. Ösztönösen tetted, amit kell: naponta akár tízezer lépést is megtettél a betegágy és a lakás egyéb részei között. Hajat borotváltál, fürdettél, vécére segítettél, mosdattál, fogat mostál, pelenkáztál. Egészen a végsőkig. Még az utolsó percekben, pillanatokban is ott voltál.

Rengeteg dolgot tanítottál nekem a közös életünk során, de talán ez volt a legfontosabb. A feltétel nélküli, megkérdőjelezhetetlen, magától értetődő szeretet. És a bátorság, mert ahhoz, amit végigcsináltál, bátorság is kellett, nem is kevés. Szembenéztél a halállal, sőt, harcoltál ellene, amikor mindent megtettél, amit csak lehetett. 

A történet szomorú véget ért, de a szememben mégis igazi hősként kerültél ki belőle. Tudom, hogy nem sokan lennének képesek hozzád hasonló módon végigcsinálni az utolsó időket. Elrejtett könnyekkel, mégis derűsen, még akkor is szépnek látva a másikat, amikor valójában már nem az.

Annyi minden mellett megtanítottad nekem, hogy mi az igaz szerelem.

Olyan szerelem, amiről bár mesekönyvekből meséltél nekem, sosem hittem, hogy létezik. Aztán általad derült ki, nem csak a mesékben bukkanhatok ilyenre. Ilyenek a hősök: megmutatják, hogy vannak csodák. És te egy vagy közülük.

Én pedig büszkén húzom ki magam, ha bemutatkozom, mert a te nevedet viselhetem.

Nyitókép: Fortepan / Fortepan

Ajánljuk még:

Fészekmodell – válás után mi a jó a gyereknek?

Egy nagyon kedves ismerősöm, nevezzük Melindának, válásra készül. A férjével együtt úgy látják, hogy nem igazán működik a kapcsolatuk, viszont van egy tündéri négyéves kislányuk, akinek mindketten a lehető legjobbat szeretnék adni. Anyagilag van rá lehetőségük, elgondolkodtak hát a fészekmodell, vagy másnéven svéd modell kialakításán az életükben.