„Siketen és vakon is izgalmasnak találom az életet” – A Harvardon diplomázott Helen Keller portréja

Hős

„Siketen és vakon is izgalmasnak találom az életet” – A Harvardon diplomázott Helen Keller portréja

Egy rejtett, sötétbe és némaságba burkolózó világ, amely az akaraterőnek és az emberi jószívűségnek köszönhetően bimbózni kezd, majd virágként bomlik ki. Az amerikai Helen Keller volt a világon az első, aki vakként és siketként szerzett diplomát, és béklyóitól megszabadulva vált belőle világhírű író, és az egyenjogúságot hirdető aktivista. Portrénk.

Látó, halló és beszélő emberként semmit nem tudunk a teljes némaságról és sötétségről, mégis Helen Kellernek úgy sikerül elkalauzolnia bennünket ebbe az ismeretlenbe, hogy egy parányit átérezhetjük, milyen az, amikor semmit nem látunk, semmit nem hallunk a körülöttünk lévő világból. Elképzelhetetlen számunkra, hogyan volt képes megtanulni írni, olvasni, beszélni az a kislány, aki tizenkilenc hónapos korában, egy betegség következtében elveszítette szeme világával együtt hallását is. Helen akaratereje, tudásvágya és makacssága vitte előre egy különleges, mások számára járatlan úton, hogy aztán tartalmas, értékes és varázslatos életet élhessen. 

„Bezárt engem a világ!”

Helen 1880 nyarán született Alabama államban. Kortársainál jóval korábban kezdett beszélni, de tizenkilenc hónaposan, valószínűleg a skarlát és az agyhártyagyulladás következtében egyik napról a másikra megvakult és megsüketült. „Csak egyetlen énekes, virágos rövid tavasz, csak egyetlen rózsával s gyümölccsel gazdag nyár, csak egyetlen aranyos és bíboros ősz kedves sugarai gyönyörködtették a kis vidám gyermeket!” – írta arról a rövid időszakról, amikor még egészséges volt, és még mielőtt egy februári napon hosszú időre „bezárta őt a világ”. 

Édesanyja ezek után még többet foglalkozott Helennel, akinek tehetetlensége dühkitörésekbe torkollott. Családtagjai megértették a saját szabályrendszer szerint kommunikáló kislányt, és mind azon voltak, hogy érintés útján Helen is megértse őket. Egy idő után a ruhák illatából tudta, ha anyját a városba szólítja a kötelesség, de az ajtócsapódás rezgéséből is megállapította, éppen ki érkezett hozzájuk. 

Életrajzi könyvében Helen vásott gyermekként ír magáról, aki sosem fogadta el mások akaratát, mindig is a saját útját szerette volna járni. Több csínytettet is elkövetett legjobb barátnőjével: a család szakácsának kislánya, az afro-amerikai Martha Washington nemcsak a huncutságokban volt Helen partnere, hanem a tanulásban is. Viccből többször is bezártak egy-egy cselédet a kamrába, vagy unalmukban fiúsra vágták egymás hosszú, göndör fürtjeit, de a két kislány mindeközben valami olyasmit alkotott, ami Helent elindították a tanulás és a szabadabb lét rögös útján. A vak és siket, hatéves lány

úgy kommunikált barátnőjével, hogy ujjait rátette Martha szájára, miközben ő túlzott artikulációval mondta a szavakat.

Egy év alatt Helen több mint hatvan tárgy nevét tudta kimondani. A két barátnő kifejezetten jól megértették így egymást, és a ház körüli teendőket is maradéktalanul ellátták: kávét őrőltek, tésztát gyúrtak, fagylatot készítettek. De igazán a háztáji állatok között érezték jól magukat. Etették és simogatták a tyúkokat, pulykákat, csutakolták a lovakat, sőt Helen megtanult tehenet fejni. Édesapja a mesék világába is elvezette a lányokat, még pedig úgy, hogy Helen tenyerébe írta ujjával az anekdoták szövegeit. 

„Úgy éreztem, mintha láthatatlan kezek tartanának fogva, s minden áron igyekeztem kiszakítani magamat. Erőt vett rajtam a vágy, hogy én is tudjak valamiképpen beszélni, és az elkeseredés és izgatottság-kitörés kezdett naponként, sőt néha óránként ismétlődni.”

 
 

„Jobb a séta egy baráttal a sötétben, mint egyedül a fényben”

Helen dührohamai erősödtek, és egyre nehezebben viselte, hogy nem tudja megértetni magát úgy a világgal, mint mások. Szülei ezért úgy döntöttek, hogy házi tanítót fogadnak mellé, hogy a hétéves kislány tudásvágyát csillapítani tudják, fölösleges energiáit ne hisztérikus sírásokba fojtsa, hanem környezete megismerésébe. Ekkor érkezett hozzá a bostoni vakok intézetéből Miss Anne Mansfield Sullivan, aki felnőtt koráig erősen látássérült volt, de később valamelyest mégis visszanyerte szeme világát. Jelenlétéről így ír Helen:

„Életem első tizenkilenc hónapja alatt a tágas mezőkről, a fényességről, a fákról és virágokról olyan képet szereztem, amelyet az azután következő sötétség nem tudott egészen kitörölni. Ha egyszer láttuk, miénk a nap és mit a nap mutat. Rendre hozzászoktam a csendhez és sötétséghez, s sokszor elfeledtem, hogy még valaha másképpen is volt, amíg megérkezett ő, a tanítóm, aki fölszabadította lelkemet” – ekkor még egyikőjük sem sejtette, hogy ötven év barátság is összefűzi majd őket.

Miss Sullivan is Helen kezébe rajzolta az adott szó betűit, és addig gyakoroltatta a kislánnyal ezeket a mozdulatokat, amíg tökéletesen nem ment. Reggeltől estig sétáltak a természetben, és Anne igyekezett minden szót, minden jelzőt, minden összefüggést Helen tenyerébe rajzolni, aki valóságos szárnyakat kapott a különös módszernek hála:

„Nem tudtam, hogy betűket jelölök, sőt arról sem volt fogalmam, hogy betűk léteznek. Csak úgy majom módjára mozgattam ujjaimat.

A következő napokon már megtanultam egy csomó új szót, ezeket: tű, fő, ül, áll, megy, de még sok idő telt el, amíg megtanultam, hogy minden dolognak neve van. Minden, amint kezemmel érintettem, mozgott az élettől, s minden név után új gondolatom született.”

„Már nem vagyok néma!"

Amilyen gyorsan nőtt a tárgyismerete és szókincse, ugyanolyan arányban nőtt tudáskedve. A következő lépcsőfok az olvasás volt: minden szóhoz egy a papírlapon kidomborodó jel társult, így tanította Miss Sullivan a Brailles-írás alapjaira a kisiskolás korú lányt. Később Helen nemcsak angol, hanem német, francia, görög és latin műveket is rendszeresen olvasott. De a matematikával sem gyűlt meg a baja, bár ezt a tantárgyat nem kedvelte. Miss Sullivan gyöngyök és szalmaszálak segítségével mutatta meg Helennek az alapműveleteket. Tízéves volt, amikor nekifogtak a folyékony beszéd megtanulásához: Helen egyik kezét a beszélő vagy éneklő ember torkára, másikat a szájára tette, és utánozni kezdte a rezgéseket, az ajkak mozgását. Leginkább az inspirálta, hogy végre nemcsak Martha, Anne, hanem kishúga, Mildred is megérti majd, amit mondani akar. „Mikor beszélni kezdtem, olyan szép gondolatok jöttek ki ajkamon, amelyeket talán soha sem tudtam volna létrehozni, ha csupán ujjaimmal beszéltem volna. Kimondhatatlan isteni ajándéknak tartom, hogy élő szavakkal szólhatok, melyekhez nem kell magyarázat.”

 
Mary Ingraham, Bunting-Smith és Helen Keller

 

Az első siketvak diplomás

1896-ban beiratkozott az Ifjú Hölgyek Cambridge Iskolájába, majd 1900-ban felvételt nyert a Radcliffe Főiskolára, ahol magna cum laude szerzett bölcsészoklevelet, majd ezek után a Harvardon is lediplomázott. Mindvégig mellette volt hű tanítója, Miss Anne Sullivan, hiszen ő volt a tolmács az egyetemi előadó és Helen között. Tenyérbe rajzolással fordított az órákon, otthon pedig a könyveket is ezzel a módszerrel „olvasta fel” Helennek, ugyanis az egyetemi példányokat nem adták ki dombornyomásban. A beadandó dolgozatokat Helen maga írta meg, mivel ekkorra már kiválóan boldogult az írógéppel.

Miközben Helen erején felül teljesített tanulmányaiban, egyre inkább kezdte szívén viselni a fogyatékos emberek sorsát. Megalapította saját nonprofit szervezetét, amely a vakság megelőzését tűzte ki céljául. Az egyetemek elvégzése után Miss Sullivan közreműködésével járni kezdte a világot, és hangot emelt a hátrányos helyzetű emberek mellett, pénzt gyűjtött a vakok oktatására, motivációs beszédet tartott a hozzá hasonlóknak. De ép társai is rendre elmentek előadásaira, hiszen Helen hozzájuk is gyakran szólt: „Ha én siketen és vakon is gazdagnak és izgalmasnak találom az életet, akkor te milyen rengeteg dolgot tudsz befogadni mind az öt érzékedet használva?”

 

Többen csatlakoztak mozgalmához, és olyan hírességek barátságát élvezte, mint Alexandre Graham Bell, Charlie Chaplin vagy Mark Twain, akivel többször is közösen tartottak előadást világszerte. Helen élete során az összes amerikai elnökkel találkozott és kivétel nélkül rávette őket, hogy fordítsanak nagyobb hangsúlyt a testi fogyatékossággal élő gyermekek, a vakok és siketek oktatására, hiszen őket is megilletti a tanulás joga. Célt ért. 

„Nélkülük nem éltem volna"

Miss Sullivan mindvégig Helen mellett maradt, sőt egy háztartásban is éltek a tanító férjével együtt. Miután Anne egészsége megromlott, a segítő szerepet az akkori házvezetőnő, Polly Thomson vette át. Helen mindenhol hangoztatta, hogy ő mitsem érne Anne nélkül, aki igazán hasznossá és széppé varázsolta nehéz életét. 1936-ban Anne meghalt, így Helen odaadó társa Polly maradt, akivel ismét járni kezdték az országot, hogy pénzt gyűjtsenek a nemlátók taníttatására. 

Helen Keller összesen tizenkét könyvet írt, és számos cikket publikált az elesett emberek védelmében. Csakhamar híres szerző és szónok lett, bárhol megfordult a világban, mindenütt szeretettel és érdeklődve fogadták. Hallgattak nehezen megszerzett szavára. 1964-ben megkapta Amerikában az egyik legrangosabb állampolgári kitüntetést, 1965-ben a New York-i Világkiállításon a Leghíresebb Hölgyek közé választották. 

„Kevesen tudják, milyen élvezet, mikor a rózsabimbó szelíden az ember kezébe hajtja a kis puha fejét, vagy amikor a hűvös szellőben az édes liliomok szabályosan erre-arra lengetik derekukat. Milyen élvezet, amikor a naptól melegített almát arcomhoz érinthetem.

Soha el nem szalasztom a mindent átölelő szépséget.”

1968-ban, 88 évesen álmában érte a halál. Kérésére Washingtonba, hűséges segítői, Anne Sullivan és Polly Thomson földi maradványai mellé temették hamvait.

Felhasznált irodalom: Helen Keller: Csöndes sötét világom – Egy siket-néma-vak leány önéletírása, Helen Keller: Szakadékból a fényre

Fotók: Wikipédia

Ajánljuk még:

A MODERN KOR EGYIK ELSŐ CSODANŐJE: IDEJE MEGISMERNED HUGONNAI VILMÁT!
„NEM VAGYUNK SZADO-MAZO TÁRSASÁG” – INTERJÚ BÓDIS ÉVA VISNYESZÉPLAKI FÜVESASSZONNYAL
„ANYAKÉNT A HALÁL KÖZELÉBEN NEM OLYAN NAGY A MELLÉNY” – INTERJÚ A RÁK & ROLL ALAPÍTÓJÁVAL, FENYVESI ZSÓFIVAL