„Az érzelmi hullámvasút idővel megszokottá válik” – mentorélet a nevelőotthonban

Hős

„Az érzelmi hullámvasút idővel megszokottá válik” – mentorélet a nevelőotthonban

„A nevelőotthonban élő gyermekeket reggel kisbusz viszi a suliba, és délután is a busz szedi fel őket. Nincs az iskola kapujában álló szülő, aki öleléssel várja őket, akivel együtt HAZA mehetnek. Ezért nagyon különleges alkalom nekem, ha néha elmehetek a suliba az általam mentorált gyerekekért, várhatom őket a kapuban, majd kézenfogva, összeölelkezve jöhetünk el, hadd lássák az osztálytársak, tanárok, a portás és MINDENKI, hogy őket is várja, szereti valaki” – írta tavaly egy sokakhoz eljutott Facebook-bejegyzésében Süle Zsuzsa, aki két éve önkéntes mentor több budapesti gyermekvédelmi szervezetnél és egy nevelőotthonnál. A korábbi felsővezető, sikeres üzletasszony nem átallt újra iskolapadba ülni: szociális munkásnak tanul, hogy hatékonyan segíthessen a gyerekeknek.

A Facebook-posztodnak nagy ereje van, talán azért, mert egy szívhez szóló képben hozza közel hozzánk, milyen érzések közt nőnek fel a nevelőotthonban élő gyerekek. Emlékszel olyan pillanatra, képre, mikor te magad szembesültél ezekkel az érzésekkel?

Persze, sok ilyen élményem van. Például nemrég az egyik mentoráltammal beszélgettem videóhívásban, közben körbemutattam neki a lakásomat. Meséltem, és ő is elmesélte, milyen otthonról álmodik: mondta, hogy lesz egy szobája neki, meg egy a feleségének. Mikor kérdeztem, miért lesz külön szobájuk, ő kikérte magának: miért kellene sikeres felnőttként osztozkodnia valakivel a szobáján?! Megmosolyogtam a helyzetet, aztán elgondolkodtam: ez a kisfiú csak azért mondja ezt, mert még nem látott olyat, hogy apa meg anya egy ágyban alszanak, együtt kelnek, együtt fekszenek, és ez nekik így jó.

Mi kell ahhoz, hogy beszélgessenek veled ilyesmiről a gyerekek?

Az a fontos, hogy megéljék, csak rájuk figyelek – ha ez megvan, megnyílnak, mesélnek, kérdéseket tesznek fel. Az otthonokban élő fiataloknak olyan érzésük lehet, mintha egész évben egy táborban lennének. Biztonságosak a körülmények, szeretik őket, minden fizikai szükségletük ki van elégítve, de mivel kb. 10 fős csoportokban élnek, úgy érezhetik, ők csak „egy gyerek a többi közül”.

Sok ember dolgozik azon, hogy minél jobb legyen a nevelőotthonban lakók élete, olyan mentor viszont, mint te, nincsen minden intézményben. Kinek mi a feladata?

Vannak egyszer a gyerekfelügyelők: az ő feladatuk a fiatalok fizikai szükségleteit kielégíteni, arra figyelni, hogy mindenki biztonságban, jól meglegyen. Aztán ott vannak a nevelők, akik pedagógusok vagy szociális munkások: ők a gyerekek programjairól, napi ügyeiről, lelki szükségleteiről gondoskodnak. Minden gyereknek van egy gyámja is: ő az értük felelő jogi személy, aki látogatja, terelgeti őket, és ellenőrzi azt, hogy biztosan mindenük meglegyen. Ezen felül önkéntes segítőként lehet jelen az életükben egy vagy több mentor, aki egy-egy gyereket, testvérpárt vagy testvérsort támogat: programokat szervez nekik, színházba, moziba, kirándulni viszi őket. Külön engedély nélkül 24 órát tölthetnek vele a gyerekek az otthonon kívül. Én egy csoportot mentorálok, főleg kamaszokat. A kicsiket is imádom, de őket mindenki imádja, míg a kiskamaszokkal már kevesebben foglalkoznak. Márpedig ezek a gyerekek kivétel nélkül mind komoly lelki gondokkal küzdenek, szeretetéhesek – nekik is szükségük van ránk. És bár úgy látom,

nagyon sok a segítőkész ember, aki adományoz, támogatja a nevelőotthonban élőket, de kevés a mentor, aki az anyagiakon túl is segíthetne.

Jóval egyszerűbb – főleg érzelmileg – puszta adományokat letenni a portán, mint megismerni hús-vér gyerekeket, az ő gondjaikat, örömeiket. Te nem tartottál az érzelmi terhektől?

Nem tartottam ezektől: adódnak fájdalmas helyzetek, furcsa módon mégis szükségem van rájuk. A drog lehet ilyen, bár azt sosem próbáltam. Sokszor jöttem ki az otthonból zokogva vagy nagyon mérgesen, mégis mindig visszamentem. Ez a hullámvasút idővel természetessé válik: akármilyen régóta járok oda, újra és újra elönt a tehetetlenség, hogy nem tudok eleget segíteni. Mikor azt kérik a gyerekek, egymás után többen, többször, hogy menjek értük az iskolába, aznap ne egy busz hozza el őket, az piszok nehéz – most csak attól elsírom magam, hogy elmesélem ezt neked. De egy éles helyzetben nem így működöm, azon vagyok, hogy mindenki számára elfogadható megoldás szülessen. És azt se felejtsük el, hogy a gyakorlat mindig más, mint amit előzőleg elképzelünk, adott esetben sokkal viccesebb is, mint hinnénk. Például múltkor elmentem az egyik kislányért a suliba, kérdeztem a portást, hol a tanterem. Furcsán nézett rám, mondta, hogy ez a felső tagozat, aztán áttelefonált a kollégának, hogy „itt az anyuka, csak nem tudja, hova jár a gyereke”. 

Téged mi vezetett a mentorsághoz?

Üresfészek-szindrómám volt. 12 éven keresztül minden reggel kentem a tízórait, aztán dolgoztam, majd ha hazamentem, valaki biztos volt otthon, aki szólt hozzám. Fiatalon lettem anyuka, fiatal voltam, mikor kirepültek a gyerekek, és nagyon hiányzott az anyaság. Úgy éreztem, még belefér az életembe, hogy gyerekek tépázzák az idegeimet, akkor is, ha nem a sajátjaim. Aztán szembesültem vele, hogy hiába a sokféle munkatapasztalatom, ezen a pályán nem rúghatok igazán labdába. Ezért kezdtem tanulni, előbb nevelőszülőnek, aztán szociális munkásnak. Most az is a terveim között van, hogy egy nap gyám legyek.

Habitus kérdése, hogy magadra tudtad vállalni ezt az ügyet annak minden terhével, vagy szerinted menne ez bárkinek?

Kell egy empatikus személyiség ahhoz, hogy beleképzeljük magunkat a gyerekek helyébe, no meg akarni is kell a dolgot, felvállalni a küzdelmet a rendszerrel.

Két év után is hadakoznom kell, hogy adjanak feladatot, használjanak, miközben látom, hogy nem egyszerű az élet az otthonokban, emberhiánnyal küzdenek.

Ott voltam például adventkor, egy vasárnap délután. Ilyenkor rendszerint nagy a sürgés-forgás, megmossák mindenki haját, készülnek a következő hétre. Az egyik kislányról kiderült, fellépése van egy betlehemi előadásban és nincs, aki elvigye, illetve, ha az egyik nevelő elmegy vele, a másik egyedül marad tíz kicsivel, akinek meg kell mosni, szárítani a haját. Épp ott voltam, így el tudtam vinni, még két másik gyerek is velem jött, mindenki jól járt.

A kislányról nem is beszélve.

Igen, az megint egy másik történet... Egy ilyen ünnepségen az anyukák, a nagymamák tülekednek, hogy ki készít közelebbről fényképet, lehetőleg minél többet. Megviselt, hogy ennek a kislánynak a „hozzátartozóiként” csak mi vagyunk ott, közben pedig nagyon hálás voltam, hogy ott lehettem neki. De a gyerekek másképp fogják ezt fel, nem is értik igazán. Ez a lány is kérdezte a végén, miért sírtam. Egyébként rengeteg fotót készítek a gyerekekről, most azzal küzdök, hogyan fogom tudni átadni őket, ha felnőnek, mert nyilván az a realitás, hogy előbb-utóbb lekerülnek a radaromról.

sule_zsuzsa

 

Hogyhogy?

Jogszabály szerint tizenkét év alatti gyerek nem lehet otthonban, csak nevelőszülőnél, de nagyon kevés nevelőszülő van, ezért élnek itt a kicsik.

Egy nevelőszülőnek mi a feladata?

Hivatalosan a nevelőszülőnél töltött idő is egy átmeneti időszak a gyerekek számára, csak addig vannak ott, míg örökbe nem adják vagy vissza nem gondozzák őket az eredeti családba. De a gyakorlat mást mutat: nagy többségben 18 éves korukig a nevelőszülőnél maradnak. A párommal az SOS Gyermekfalvak első képzésére jártunk két évvel ezelőtt, hogy mi magunk is nevelőszülők lehessünk, és ha valaminek, ennek lennék a nagykövete azóta is: kerüljön minél több gyerek nevelőszülőkhöz. Akár olyan emberekhez, mint én, akiknek kirepültek a gyerekei.

Kiemelten fontosnak látnám, hogy a városi, értelmiségi rétegből is minél többen jelentkezzenek nevelőszülőnek.

Az évtizedes hagyományok miatt vidéken jobban megvan ennek a kultúrája, a gyakorlata, így azonban hiányzik egy fontos csoport a nevelőszülők köréből.

Mit gondolsz, miért vállalkoznak kevesen a mentorálásra vagy épp a nevelőszülőségre?

Nem tudom, bár néha olyan érzésem van, sokan keverik a gyerekotthont a fiatalkorúak börtönével. Pedig ezek a gyerekek ártatlanok, akikről lemondtak a szüleik, vagy bántották őket. Persze ez nem magyar specialitás, világszinten küzdünk a problémával. De rendszerszinten is lenne mit javulni, például ha csak azt nézzük, hogy Magyarországon egy központi fenntartású gyermekotthonban az állami normatíva tíz éve változatlan: fejenként napi 684 forintból kell kihozni a napi étkezését.

sule_zsuzsa

 

Tanultál nevelőszülőnek, dolgozol mentorként, most fejezed be a szociális munkás képzést az egyetemen. Ha nagyot álmodhatnál, miképp segítenél a gyerekeken?

Van egy tervünk a párommal: létrehoznánk egy alapítványt, ami a gyerekek egyéni igényeinek kielégítésére fókuszál. Nem kell bonyolult dolgokra gondolni, hétköznapi vágyak ezek. Van például egy kisfiú, aki szeretne franciául tanulni, de ennek sem a finanszírozását, sem az operatív részét nem tudja vállalni az otthon. Van aztán kislány, aki ritmikus sportgimnasztikára járna, de ugyanazok az akadályok állnak előtte is, mint a fiú előtt. Nincs pénz és pláne nincs ember, aki egyik óráról a másikra vinné a gyereket. Hangsúlyozom, a finanszírozás a kisebbik gond: van olyan gyerek, akinek az az álma, hogy az iskolai énekkarba járjon, de mivel az délután van, a busz pedig órák után megy értük, nem maradhat. Ha össze tudnánk fogni minél több megbízható, rendes embert, akik segítenek, sok gyerek álma teljesülhetne.

Ajánljuk még:

 

Már követem az oldalt

X