„A mai nők már kevésbé szégyellik a panaszaikat” – interjú egy hiánypótló terület orvosával, Dr. Oláh Orsolyával

Hős

Egy.Életem

„A mai nők már kevésbé szégyellik a panaszaikat” – interjú egy hiánypótló terület orvosával, Dr. Oláh Orsolyával

A személyre szabott ellátás híve, a medencefenék- defektusok szakértője, aki nagy hangsúlyt fektet a páciensekkel való közvetlen kapcsolatra, valamint a konzervatív kezelési módszerekre. Dr. Oláh Orsolyával gyerekkori álmokról, meghatározó szülőszobai élményekről, külföldi tapasztatokról és termékenységtudatról beszélgettünk.

Milyen emlékeid vannak a gyerekkorodból, mi foglalkoztatott leginkább?

Nagyon szerencsés vagyok ebből a szempontból, erős, szerető család vett körül, védett közegben nőttem fel, stabil értékrendet kaptam. A biztonságos háttérnek köszönhetően gyermekkorom minden percét meg tudtam élni. Kertes házban laktunk, rengeteget voltam kint, mindent megvizsgáltam, ami körbevett, és a későbbiekben is az élővilág érdekelt a leginkább. Nagyon szerettem Gerald Durrell és Konrad Lorenz könyveit, biológiatagozatra mentem, úgy gondoltam, zoológus leszek. Jogász szüleimtől mindig elegendő szabadságot kaptam, bíztak a döntéseimben, de ezen a ponton édesanyám megpróbált egy kicsit életszerűbb irányba terelni. Felvetette, hogy ha az orvosira mennék és szereznék egy általános orvosi végzettséget, azzal a szemlélettel még mindig foglalkozhatnék főemlősökkel, ha továbbra is szeretnék. Érdekes ötletnek tűnt, ráadásul Lorenz, aki komoly példaképem volt, szintén hasonló utat járt be, így meggyőztek. Azóta is hálás vagyok az akkori terelgetésért, mert ahogy elkezdődött az egyetem, többé fel sem merült, hogy más szakmát válasszak.

Egy általános orvosi diplomával több irányba is elindulhat az ember. Téged melyik terület fogott meg a tanulmányaid alatt?

Már a klinikum előtt éreztem, hogy nem a kutatásnak fogom szentelni minden erőmet, ezt az érzést a klinikai évek csak megerősítették. Megfogott a „betegágynál” megszülető bizalmi viszony szakember és páciens között, ezzel az élet többi területén ritkán találkozni. Ez volt talán az első olyan felismerés, ami igazán vonzóvá tette a klinikai orvoslást számomra. Emellett persze önmagában is nagyon inspiráló volt a kórházi közeg.

Főleg a manuális szakmák fogtak meg, ahol a műtéti programok még pörgősebbé teszik a mindennapokat. Az egyetemen aztán a szülészet-nőgyógyászatot önmagában is nagyon sokszínű és izgalmas szakterületnek találtam, így elég hamar letettem mellette a voksom. Emellett fiatal gimnazistaként borzasztó tapasztalatokat szereztem a nőgyógyászokkal. Pont olyan szakembereket sikerült kifogni, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogyan kellene viselkedni egy ilyen korú lánnyal. Ezek az élmények tudat alatt aztán tovább dolgoztak bennem és kicsit talán ez is közrejátszott abban, hogy végül nőgyógyász lettem. 

Névjegy:

A budapesti Fazekas Mihály Gimnázium befejezése után 2009-ben a Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Karán szerzett diplomát. A képzés utolsó évében egy szemesztert a New York State University buffalói orvostudományi karán töltött. Orvosi tevékenységét a Semmelweis Egyetem II. Számú Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikáján kezdte. Gyakornoki képzésének második évében kint járt Németországban, a Regensburgi Egyetem Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikájának medencefenék rekonstrukciós központjában, ahol megismerkedett az urogynekológiával. 2013 és 2015 között a Kanizsai Dorottya Kórház Szülészeti és Nőgyógyászati Osztályának munkatársa volt. 2015-ben megkezdte urológiai szakképzését a Semmelweis Egyetem Urológiai Klinikáján. Budapesti Nőgyógyászati és Urogynekológiai magánpraxisa 2016 óta működik. 2018 óta dolgozik a Semmelweis Egyetem Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika Medencefenék Szakambulanciáján. Szakmai tapasztalatait Amerikában, Írországban, Japánban, és az Egyesült Királyságban bővítette. Kétgyermekes anya. 

Nem foglalkozol szülészettel, miért döntöttél így?

Időmilliomos szakorvosjelöltként a szülőszoba volt az egyik kedvenc helyem, már medikusként rengeteg szabad éjszakámat töltöttem bent. Életem első katartikus élményét is itt éltem át: az első szülésen, amin bent lehettem. Szerintem

ezt a pillanatot minden medikus megkönnyezi, leírhatatlan. 

A későbbiekben is végig hálát éreztem, hogy ott lehetek azoknak a családoknak életük legmeghatározóbb pillanataiban, érzékelhetem azokat a szinte kézzelfogható energiákat, amik a szülőszobán áramlanak. Aztán be kellett látnom, hogy ezt a részét nem fogom tudni összeegyeztetni a családi élettel, a gyerekekkel. Jelenleg a család és a gyerekek az elsők és hozzájuk igazodik minden más, így a munkámban a rugalmasság és az idő lett a legfontosabb, egyelőre csak heti 2-3 napot rendelek. Ehhez persze kell egy támogató társ a férjem személyében, és sokat jelent a nagyszülők önzetlen segítsége is.

Hol találkoztál az urogynekológiával, vagyis a női medencefenék elváltozásaira fókuszáló szakterülettel?

Németországban jött velem szembe, ahol még rezidensként voltam gyakorlaton, Regensburgban. Azon az egyetemi klinikán, ahol dolgoztam, volt egy medencefenék központ, ahol nőgyógyász, sebész, urológus és gyógytornász szoros együttműködésben dolgozott. Szinte azonnal felkeltette az érdeklődésemet a terület, főleg, hogy egy ideig vacilláltam is a nőgyógyászat és az urológia között, ez pedig ez is, az is. Rettenetesen belelkesültem, folyton a részlegvezető főorvosnő sarkában voltam. Aztán hazajöttem, és arra gondoltam, ebbe itthon is be kéne kapcsolódni – csakhogy nem igazán volt mibe. Nemhogy ilyen centrum nem volt, de még szakrendelés is alig ment ilyen profillal. 

Az elsők között kezdtél el komolyan foglalkozni ezzel a szakterülettel itthon?

Igen. Egy szerencsés véletlen folytán időközben megismertem a férjemet, aki Nagykanizsán élt, és már volt egy bejáratott fogorvosi praxisa, így egy áthelyezési kérelemmel kerültem az ottani kórház nőgyógyászatára. Az új helyemen szerettem volna létrehozni egy medencefenék szakambulanciát, a főnököm pedig támogatott, sikerült ezzel elindulni. Pár év után úgy döntöttünk a férjemmel, hogy visszajövünk a fővárosba, addigra viszont elég nagy tapasztalatom lett, a Semmelweis Egyetem Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika igazgatója, Dr. Ács Nándor professzor úr pedig nyitott volt a folytatásra, így sikerült elindítani a medencefenék szakambulanciát a klinikán is. 

Mennyire ismerős a betegek és szakemberek körében ez a terület?

Nem kap elég hangot ez a szakterület, de ahogy egyre többen értesülnek róla, egyre nagyobb az igény is a rendelésekre. Ennek oka, egyrészt az, hogy jó ideig tabu volt arról beszélni, ha valakinek szexuális problémái, vizelet- vagy széklettartási gondjai vannak, másrészt a mai napig sokan természetesnek veszik, ha a szülés után vagy a menopauzában ilyen jellegű panaszaik jelennek meg, sőt, állandósulnak. Elfogadják és nem is keresnek megoldást. 

De hiánypótló terület az urogynekológia, fontos, hogy tudjanak róla a nők.

Szerencsére az orvoskollégák közül is egyre többen irányítják a pácienseiket a megfelelő szakemberekhez és külön öröm, hogy a gyógytornászok körében népszerű a kezelés gerincét adó személyre szabott medencefenék fizioterápia. 

Van egy blogod, ahol a medencefenéki defektusok témájával foglalkozol. Videókat készítesz és bejegyzéseket írsz, igyekszel megismertetni a nőkkel ezt a területet, és bíztatni őket arra, hogy bátran kérjenek segítséget. 

Amikor a medencefenék defektusokra kezdtem fókuszálni, azzal kellett szembesülnöm, hogy magyar nyelven szinte semmilyen hiteles tájékoztató anyag nem érhető el. Ez adta a kezdeti motivációt, hogy mind a saját honlapomat, mind az általam létrehozott POP blogot (pelvic organ prolapse, vagyis kismedencei süllyedés – a szerk.) ilyen témájú magyar nyelvű tartalommal töltsem fel, hogy az érintettek – akik jelentős része még az angol nyelvet kevésbé beszélő 60+-os generációból kerül ki – hiteles információkhoz jussanak.

Igyekszem természetesen beszélni a témáról és azt az üzenetet közvetíteni, hogy ami velünk és a testünkkel történik, az másokat is ugyanúgy érint.

A legtöbb nő azon túl, hogy szégyelli a panaszait, egyedül is érzi magát,

ezért is hoztam létre négy és fél évvel ezelőtt a Medencefenék problémák elnevezésű Facebook-csoportot, ahol őszintén lehet beszélni és beszélgetni a problémákról. Fantasztikusak ezek a csoportok, amennyire tendencia az izoláció fizikai szinten, olyannyira üdítő látni a közösség erejét a virtuális térben. Felemelő, hogy mennyi vigaszt és támogatást kapnak egymástól a tagok. Az évek alatt rengeteg információ és több száz poszt született, emellett elérhető egy olyan szakemberekből álló lista, akikhez bizalommal lehet fordulni.

Hogy látod, az hogy nő vagy, könnyebbé teszi a nőknek a nőgyógyászati vizsgálatot? Ébreszt ez egyfajta bizalmat?

Ez egy elég megosztó kérdés. Kezdetben, amíg még általános nőgyógyászattal foglalkoztam, sokan választottak azért, mert nő vagyok. Ugyanakkor a hétköznapi életben, mondjuk a játszótéri anyukák között, de más közegben is több olyan nővel találkozom, akiket ez feszélyez, és sosem hagynák ott a férfi orvosukat. Az, hogy egyre több a női nőgyógyász, szerintem a fiatalabb lányoknak könnyebbség. Ez egy természetesebb felállás az ő korukban, könnyebben el tudják így engedni magukat.

 

Mennyire ápolsz közvetlen viszonyt a pácienseiddel?

Az átlagosnál hosszabbak nálam a vizsgálatok, nem bírom a futószalagot, megadom az időt, hogy egymásra hangolódjunk a pácienseimmel. A saját dolgaimról elég nyíltan és közvetlenül beszélek, ez is közrejátszhat abban, hogy kevésbé feszengenek a vizsgálat alatt. Ha például olyan panaszuk van, ami már velem is előfordult, biztosan megosztom velük, hogy én hogyan éltem meg, nekem mi hozott megoldást. Szerencsére azt tapasztalom, hogy ez oda-vissza működik, a mai nők már nyitottabbak, őszintén tudunk beszélni a problémákról. 

Egy interjúban azt nyilatkoztad, hogy miután szültél, másképp kezdtél nézni a pácienseidre és a munkádra. Miben fogható meg a változás? 

Mindkét szülésem császárral végződött, így nemcsak a szülőszobát, hanem a műtőt is megismerhettem a másik oldalról. Nem számítottam rá, hogy ekkora a különbség. Még a második szülésemnél is rettenetesen kiszolgáltatottnak éreztem magam, pedig teljesen otthonos közegben voltam és az orvosomban is maximálisan megbíztam. Azóta, ha műtét előtt áll valamelyik páciensem, teljesen átérzem azt a belső frusztrációt és félelmet, ami ilyenkor lejátszódhat benne. 

Előfordul, hogy a saját élményeid alapján adsz a kismamáknak tanácsot?

Már kevés várandós páciensem van, de a korábbiakban is úgy álltam a szüléshez, hogy elbagatellizálni sem szerettem volna, de a kismamákat sem akartam megijeszteni, ezért inkább csak praktikus dolgokat beszéltünk meg. Azt látom egyébként, hogy a szülőszobán, ha minden rendben van, az a legjobb, ha békén hagyjuk a kismamát. A vajúdás alatt egyre introvertáltabb lesz a várandós, az első szülésemnél egy idő után már én sem igazán vettem tudomást a környezetemről. Van a fájásoknak egy ritmusa, ami egyfajta transzállapotot segít elő, amitől a nő a belső világába kerül. Ha ebben a helyzetben nincs igénye semmire, akkor jobb hagyni, hogy teljesen megélje, ami vele történik, ha viszont szorongóbb típus, vagy megijed ettől az ismeretlen állapottól, akkor valószínűleg szüksége lesz valakire. Az, hogy kiből mit hoz ki a folyamat, ott derül ki a szülőszobán.  

Nagyon sok olyan történetet lehet hallani a szüléssel kapcsolatban, hogy az orvos méltatlanul, empátia nélkül viselkedett a kismamákkal. Mit gondolsz, mit lehetne tenni, hogy a nők ne érezzék megalázott helyzetben magukat?

Ennek a sajnálatos állapotnak a gyökerét én elsősorban két dologban keresném. Az egyik a túlterheltség. Magyarországon egy szakorvos sokkal többet dolgozik, mint más nyugati országokban. Ez a típusú munka folyamatos és nagyfokú koncentrációt igényel, és óriási felelősséggel jár, így

a szakemberek rövid időn belül kimerülnek idegileg és ingerlékenyebbek lesznek.

A másik ok az a feudális viszony, ami sokáig a magyar egészségügyet is jellemezte, és ami még mindig nem kopott ki teljesen. Ezt tanulták a generációk egymástól, ezt hozzuk magunkkal. Én úgy látom, hogy ez rövid időn belül változni fog, már változik is, mivel a kismamáknak a közösségi médián keresztül módjuk van hangot adni a sérelmeiknek. A közösségi média hatalmas ereje olyan nyomás az orvosoknak, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni, mivel az online térben sem akar senki szégyenpadra kerülni. Ez a külső kényszer ráveheti az embert, hogy bizonyos dolgokat ne engedjen meg magának. Ugyanakkor megjegyezném, hogy kiszolgáltatott helyzet is ez, mivel egy pillanat alatt és következmények nélkül be lehet sározni a másikat, így ezeket az információkat is fenntartással kell kezelni. Szerencsére a fiatalabb orvoskollégák már más rendszerben szocializálódtak, nagy részüknek már van nyugati kórházakban szerzett tapasztalata és egyre több jobb példát tudnak szem előtt tartani. Szerintem jó irányba haladunk. 

Egy szemesztert Amerikában töltöttél, milyen tapasztalatokat szereztél, mennyiben más az ottani egészségügyi rendszer?

Amit ki tudnék emelni, az az elképesztően jó kommunikáció orvos és páciens között, teljesen egyenrangú félként kezelik egymást. Ez részben a nyelv miatt is alakulhatott így, mivel az angolban nincs magázódás, érezni, hogy mennyivel lazább, kötetlenebb a diskurzus. Ez a közvetlen és barátságos attitűd mind a páciensekkel, mind a kollégákkal érezhetően megkönnyíti a munkát. Talán nincs is annyiféle beosztás és cím, mint itthon egy egyetemi klinikán és sokkal nagyobb hangsúlyt kap a csapatmunka. Ezt

a partneri viszonyt tudtam hazahozni,

és a szemléletet, hogy a páciensek egy kicsit sem vesznek kevésbé komolyan attól, ha egyenrangú félként kezeljük őket. Persze az is igaz, hogy könnyebben fenntartható ez a légkör, ha nincs ennyire leterhelve a rendszer.

Néhány éve részt vettél Cserháti-Herold Janka termékenységtudat-tanfolyamán. Tanultál ott újat?

Amikor tudomást szereztem róla, hiánypótlónak találtam az egész elgondolást, ugyanakkor szerettem volna „tesztelni”, mielőtt elkezdem ajánlgatni a pácienseknek. Kellemes meglepetés volt a kurzus, sok újat tanultam. Remek kezdeményezés, amivel nagyon sokat megtudhat egy nő a testéről, és egyre nagyobb is erre az igény. Ha valaki végigcsinálja, nagyon nagy biztonsággal fogja tudni, hogy mely napokon termékeny, és mely napokon nem. A gyermekvállalásnál például ez hatalmas segítség. 

Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

Aktívan részt veszek a tudományos életben, kongresszusokra járok, előadok. Nemrégiben elindult a Semmelweis Egyetemen a Kismedencei fájdalom munkacsoport több mint nyolc társszakma részvételével. A munkacsoport olyan páciensek kivizsgálását viszi tovább, akiknél már szinte minden diagnosztizálható kórkép kizárásra került, de a fájdalmuk még mindig fennáll. Óriási kihívás és nagyon nehéz feladat ezeknek az embereknek segíteni.

Magyarországon ehhez hasonló kezdeményezés még nem történt, ez az első ilyen munkacsoport az országban,

és hatalmas megtiszteltetés, hogy nőgyógyászként részt vehetek benne. Szeretnék még jobban elmélyedni a szexuális diszfunkciókban, ami az urogynekológiának is egy nagyon érdekes területe, egyre több ilyen páciens fordul hozzám. Mind a szexuális diszfunkcióknál, mind a kismedencei fájdalom szindrómánál az egyik legfontosabb szakember a gyógytornász, célom, hogy a gyógytornászok szerepe egyre nagyobb hangsúlyt kapjon és ők is egyre nagyobb kedvvel forduljanak a medencefenék rehabilitációja felé. Mindezek mellett folyamatosan próbálom az egyensúlyt megtalálni, megtartani az életem minden területén és elegendő figyelmet fordítani a családomra a régi baráti kapcsolatokat sem feledve. 

Fotók: Dr. Oláh Orsolya

Ajánljuk még:

„Ott terem a boldogság, ahol elhagyjuk a kényelmi zónánkat” – interjú Navratil Andreával

Életsűrítmény, bölcsességesszencia, tudásvelő, lélekhúrszövet – csupa ilyesmit készít és tanít Navratil Andrea népdalénekes, tanár és biológus, aki nem belenevelődött, hanem tudatosan választotta a népi kultúra mintáit. Ahová a hangja nem ér el, példája oda is hat: így is rendet lehet vágni magunkban. Hogy nehéz? Egyre inkább. Hogy életmentő-e? Feltétlenül. Két feladat közt egy szusszanásnyi idő a mi beszélgetésünk, éppen csak a dallamát pedzegetjük valami keserédes dalnak, amit az élet kottáz a lelkünkben, és közben azt reméljük, hogy a „bárcsak” „lám csak”-ot terem, a dal belső csendességet és rendet hoz mindannyiunk számára.