A finnugrisztika „nagymamája” egy méltatlanul elfeledett tudós – ő volt N. Sebestyén Irén

N. Sebestyén Irén. Semmit nem tudtam róla, de minél többet olvastam, annál közelebb került hozzám ez a titokzatos asszony, aki valamiért teljesen odavolt a finn nyelvért és kultúráért. Ahogy elmélyültem az életrajzi adatokban, az is körvonalazódott bennem, hogy miért.

Sebestyén Irén Nagyenyeden született 1890-ben. Szülei pedagógusok voltak: édesapja a helyi polgári leányiskola tanára, édesanyja pedig az elemi leányiskola tanítónője és igazgatója volt. Testvére, Olga később szintén nevet szerzett a tudományos világban, biológus–limnológusként. Irén sorsa polgári iskolai tanulmányai alatt pecsételődött meg: tizenkét éves volt, amikor otthon a padláson megtalálta a Kalevala magyar nyelvű kiadását. Mire végigolvasta a finnek teremtéstörténetét, teljesen magával ragadta Aino tragédiája, ami egyébként nem csoda, hiszen a mű jelentős hatást gyakorolt a modern angolszász irodalomra és a populáris kultúrára, részben Tolkien Gyűrűk Ura című művének köszönhetően.

A fiatal lány érettségi után a kolozsvári állami tanítóképzőben tanult tovább. Magánúton elkezdett finnül tanulni. Nemcsak regényeket, komoly nyelvészeti munkákat is olvasott, nem volt kérdés számára, hogy ezen az úton haladjon tovább tanulmányaiban. A tanítóképző mellett kiegészítő érettségi vizsgát tett, majd a Budapesti Tudományegyetemen kezdte meg a finn nyelvvel és kultúrával kapcsolatos tanulmányait. Közben nevelőként helyezkedett el egy iskolában, majd helyettes tanárkért egy másik intézményben.  

Huszonhat évesen doktorált. Ugyanabban az évben, amikor hozzáment Németh Gyulához, a nemzetközi hírű nyelvész, akadémikus és turkológushoz, az első török nyelvtankönyv szerzőjéhez. Ez a könyv egyébként ma is alapmű, még a török nyelvújítási mozgalomra is nagy hatást gyakorolt. A két szerelmes szakterülete a családi életben is közös nevező volt, szakmai kérdéseiket, kutatásaikat és sikereiket is meg tudták osztani egymással. Egyetlen gyermekük született, aki másfél éves korában meghalt. Azt persze nem tudhatjuk, csak vélelmezzük, de talán

Irént a tragédia is megerősítette abban, hogy teljes erőbedobással a tudomány felé forduljon.

Műfordítói pályafutása rendkívül kalandosan indult. A helsinki Akadémiai Könyvkereskedés katalógusában figyelt fel a finn Johannes Linnankoski több kiadást megért regényére, egy akkori bestsellerre. Hiába kereste a könyvesboltokban a Dal a tűzpiros virágról című  könyvet, sehogy sem tudta megszerezni. Végül az egyik barátnője édesapján keresztül sikerült hozzájutnia. A regény főszereplője a faúsztató Olavi, aki sok lány szívét rabolja el. A rövid életű szerelmeket követően rátalál Küllikkire, az igazira, akinek a kedvéért felhagy a vándorélettel. Az, hogy egy romantikus történet ennyire nagy hatást gyakorolt N. Sebestyén Irénre, utalhat a saját finom lelkivilágára is: többször is elolvasta a regényt és úgy döntött, lefordítja.

Döntésről az írót is értesítette, aki hosszú levélben válaszolt neki eképpen:

„Tiszteletreméltó Kisasszony! Nagy örömöt okozott nekem igen kedves levele. Megadatott számomra a szerencse, hogy az emberek általában nagyon is értették mindazt a szépet és jót, amit én a Dal írása közben éreztem. Ám aligha akadt köztük egy is, aki ezt olyan szép őszinteséggel fejezte ki felém, mint Ön. Hadd köszönjem ezt meg szívemből, az

Ön levelét mindig is a legkedvesebb emlékeim között fogom megőrizni.

(...) Ön finnül tanul, Kisasszony. Aligha értheti azt az érzést, melyet bennünk kivált, ha váratlanul finnül írt levelet kapunk önöktől, magyaroktól. Milyen hálásak is vagyunk azért a mély barátságért és szeretetért, mellyel önök a mi országunk és népünk felé fordulnak!

Nagy örömömre szolgált, hogy az Ön nyelvi tanulmányai ilyen biztos alapokon nyugszanak. A legtöbb mondatszerkezete annyira finnes volt, hogy ha itt-ott nem akadna egy-egy apróbb hiba a végződésekben, nem is hihetne mást az ember, mint hogy egy született finn írta őket.

Hadd köszönjem meg továbbá Önnek, hogy szeretné magyarra fordítani az én Dalomat. Boldogságomat csak fokozza, hogy a levele meggyőzött arról, jól boldogul majd ezzel a feladattal.”

A levélváltást követően Sebestyén Irén végre eljutott Finnországba. Csaknem negyedéves finnországi tartózkodása során fejezte be a regény fordítását, amelyet 1914-ben meg is jelent. A későbbiekben olyan neves finn írók könyveit fordította magyarra, mint Frans Eemil Sillanpää, Armas Järnefelt, és Yrjö Kokko vagy Mika Waltari.

Amint megszerezte doktori diplomáját finnugor nyelvészetből, az Országos Széchenyi Könyvtárban lett először gyakornok, majd könyvtári segédőr. Tanulmányai, szorgalma, tudományos fokozatának megszerzése szépívű pálya bejárásával kecsegtetett. Azonban

a történelem közbeszólt: 1922-ben „B-listára” került, így nyugdíjba vonult. Ekkor mindössze 32 éves volt.

A tudományos munkát viszont nem adta fel. A következő években hat tanulmányutat tett Finnországban. Itt kapcsolatba került az északi tudományos és kulturális élet jeles képviselőivel. 1940-től a Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetemen kutatott. Ez újabb rendkívül termékeny időszak volt pályája során, számos tudományos közleménye, tanulmánya jelent meg. Három egyetemen is oktatott, a hallgatók között eredményesen népszerűsítette a finn kultúrát, az őshazát és a két nyelv közti rokoni kapcsolatokat. 1952-ben megkapta a nyelvészeti tudományok kandidátusa címet. „Számunkra ő volt a Nagyasszony, abban a Lorántffy Zsuzsanna-i értelemben, aki szüntelen kötelességének tekintette, hogy a gondjaira bízottak épülésén munkálkodjék, s itt a »gondjaira bízottakon« az uráli népek kultúrájának kutatását és kutatóit egyaránt értjük” – mondta róla egyik korábbi tanítványa, Hajdú Péter.

Pályafutását számos díj, elismerés övezi, Finnországban is nagyra tartják tudományos eredményeit: A Finn Irodalmi Társaság a Finnugor Társaság valamint a Kalevala Társaság is köreibe közé fogadta, 1967-ben pedig megkapta a Finn Oroszlánrend parancsnoki fokozatát.

Kétségtelen, hogy személyisége és tudományos munkássága mély nyomot hagyott a tudományos világban. 1970-ben a nemzetközi finnugor kongresszuson egyik

kollégája nemes egyszerűséggel a finnugrisztika „nagymamájaként” emlegette.

Ahogy elmondta, N. Sebestyén Irén „figyelme, gondoskodása családján kívül a nagyobb családra, a szakma egészére és annak művelőire is kiterjedt. Pályatársai sorsának alakulását nyomon követte, tanácsaival, bíztatásaival egyengette az újabb nemzedékek életútját, s ha úgy alakult a dolog szelíden zsörtölődő figyelmeztetésekkel irányítgatta egyik-másik fiatalabb kutató vagy műfordító kollégáját.”

Férje 1976 decemberében hunyt el. Ezután nem sokkal Szegedre költözött és élete utolsó hónapjait családja körében töltötte. 1978-ban halt meg, férje és másfél éves korában elhunyt kisgyermeke mellett lelt örök nyugalmat. Életükről fényképek nemigen maradtak fent.