A virágvizek a hidrolátumok egy speciális alcsoportját képezik, amelyeket kizárólag virágos növényi részekből állítanak elő. Az aromaterápiás irodalomban számtalan elnevezéssel találkozhatunk: hidrolát, hidroszol, aromás vizek, aromavizek, virágvizek, de a többféle elnevezés ugyanarra a készítményre utal 

A virágvizek története egészen az ókorig nyúlik vissza, amikor az első civilizációk felfedezték a növények lepárlásának technikáját: az ókori egyiptomiak, görögök és rómaiak már ismerték a rózsavíz készítését és alkalmazását, amelyet nemcsak kozmetikai és kulináris céllal használtak, hanem rituális (pl. esküvői) és vallási szertartásokban is fontos szerepe volt.

A damaszkuszi rózsa virágvize különösen értékes volt – kereskedelmi útvonalakon utazott Kelet és Nyugat között.

Az arab alchimisták és orvosok jelentős szerepet játszottak a desztillációs technikák tökéletesítésében. A középkorban a virágvizek nemcsak a szépségápolás eszközei voltak, hanem gyógyszerként is szolgáltak különböző betegségek kezelésében.

A perzsa és arab kultúrában a rózsavíz az egyik legfontosabb alapanyag volt, amelyet ivóvízhez kevertek, süteményekhez használtak, és parfümként alkalmaztak.

Európában a reneszánsz a virágvizek aranykora: a nemesi udvarok versengtek a legfinomabb és legritkább virágvizek beszerzésében.

A francia parfümkészítők és a velencei kereskedők révén a virágvizek elterjedtek az egész kontinensen, és minden előkelő háztartás alapvető kellékévé váltak.

Így készül a virágvíz

A virágvizek előállításának alapvető módszere a vízgőz-desztilláció, amelyet egy erre alkalmas, zárt edény – desztilláló készülék – segítségével végeznek. Ez az eljárás rendkívül kíméletes, ezért a hatóanyagok nagy része (kivéve a vízoldékony, és jellemző nem hőstabil vitaminokat, mint pl. a C-vitamin) nem megy tönkre, viszont igen magas koncentrációban találhatók meg a végtermékben, a hidrolátumban.

A desztillációs folyamat során a növényt vízgőzzel párolják, amelyet hűtenek, és amely lecsapódva megtartja a vízoldékony hatóanyagokat és az illóolaj komponenseket. A keletkező folyadékot ezután lehűtik, amelynek következtében két fázisra válik szét: a felső rétegben található az illóolaj, az alsóban pedig a virágvíz. A folyamat során keletkezett virágvizek az illóolajhoz képest jóval alacsonyabb koncentrációban és eltérő arányban tartalmaznak hatóanyagokat, így a hidrolátum nem egyszerűen az illóolaj „kistestvére”.

A tudományos kutatások szerint az aromás virágvizek az illóolaj vízben oldódó komponenseinek körülbelül 0,02-0,05%-át tartalmazzák.

Ez a relatíve alacsony koncentráció teszi lehetővé, hogy a virágvizek biztonságosan használhatóak legyenek olyan esetekben is, amikor az illóolajok túl erősek lennének, és irritációt, allergiás reakciókat okozhatnának. A virágvizek pH-értéke általában enyhén savas, ami ideálissá teszi őket a bőr természetes pH-értékének megőrzéséhez.

A „vízégetés” hagyományai Magyarországon

A desztillálás mesterségének hazai gyakorlatáról legkorábban a XVI. századból vannak adataink. Beatrix királyné 1507-ben többször is virágvizet küldött ajándékba rokonának, Estei Hippolit püspöknek. A virágvizek lepárlására vonatkozó írott forrásaink a XVI. század második felében kezdenek feltűnni, majd a XVIII. században már vízégető nagyüzemről is tudunk, amely a Batthány-nemzetség patikáiban működött.

A vízégetés ekkor két különböző céllal történt: a tiszta víz desztillált vízzé alakítása érdekében és a növények hatóanyagainak lepárlása céljából: készül tehát gyógyászati céllal desztillált víz és virágvíz egyaránt.

Rohoncról származik az első hiteles adatunk, mely szerint 1593-ban itt egy vízégető asszony működött, 1595-ből pedig vízégető házról is tudósítanak a források: itt működött a desztilláló kemence. Az írott forrásokat természetesen megelőzhette a gyakorlat, tehát virágvizeket már jóval ez előtt is készíthettek ezen a helyen. Rohonc Batthány-uradalom volt, és itt alakult ki a vízégetés központja. Később Szalónakon, Dobrán, Németújváron, Pinkafőn, Dobrán, Kismartonban is működött vízégető, olykor a vízégető mesterek egyik helyről a másikra jártak át desztillálni. 

A vízégető házak személyzetéről 1601-ből való az első adat: a németújvári vízégető házban dolgozó mestert Stefflinek hívták, Rohoncon – 1638-as adatok szerint – egy Anderli nevű vízégető mester dolgozott, akinek „...ekkor és később is valamennyi évi pénzjárandóságon kívül naponta – ha dolgozik – két cipó, fél pint bor és hetenként 5 font (a pénteki böjt nap leszámítódik) hús volt a rendes járandósága...” – olvashatjuk Iványi Béla „Vízégetés” Nyugat-Magyarországon a XVI-XVII. században című írásában (In.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 4. Budapest, 1956. 5-33.)

Mi mindenre jó a virágvíz?

Elsőként a szépségápolás jut eszünkbe, amikor a virágvizek hasznát firtatjuk, és ez valóban az egyik rendeltetésszerű hasznosításuk volt, de nem az egyetlen. A török hódoltság idejéből származó leletek között olyan illatszeres üvegcsék is vannak, amelyekben virágvizet tároltak, és – török szokás szerint – a belépő vendéget azzal hintették meg.

A virágvizek szépségápolásban betöltött szerepéről már a 17. századból is vannak írott adataink. A Pesti Napló 1895. áprilisi számában ezt olvashatjuk: „A kendőzés művészete roppant tökéletességet ért el a tizenhetedik században. Fitelieu 1642-ben azt írja, hogy egy elegáns hölgy kendőzésére egész műhelyre volt szükség. Különféle fűszereken kívül kellett ólomfehér, szublimát, spanyol vörös, timsó, kenyérbél, desztillált ecet, virágvíz, babliszt, mandulatej és még sok egyéb, azonkívül egy egész raktár üveg és üvegcse, meg váza.” 

Az Illatszerész 1927. évi májusi számában arról is olvashatunk, hogy a virágvizeket nemcsak a hölgyek használták: „A XVII. és XVIII. század az elegáns rokokónak és a nehézkes biedermeyernek kora szorosan össze van kapcsolódva a parfőmmel és a parfőm által megillatosított szépítőszerekkel A jóillatú virágvízzel telt kicsiny flakont éppen úgy megtaláljuk az akkori selyemfrakkos úr zsebében, mint a krinolinban suhanó hölgy táskájában.”. 

„Nincs többé hajhullás, nincs többé kopaszfej!”

– így hirdette a napraforgó virágvíz gyógyerejét Schedling Ernő, saját bevallása szerint a napraforgó virágvíz feltalálója, aki Bécsben és Magyarországon értékesítette csodaszerként aposztrofált találmányát. A hirdetés érdemi része így szólt a Sürgöny 1867 szeptemberi számában: „Nincs többé hajkihullás, nincs többé kopaszfej! Napraforgó virágvíz. Első és egyedüli szer a haj kihullásának azonnali megszüntetésére s folytonos akadályozására, midőn 2 palack egy évig elegendő, hogy a legkésőbbi korra sűrü és tiszta hajzat tartassék fenn; a már kihullottak, ha szinte a főn már egészen kopasz helyek volnának is, több havi használat után épen ugyanazon színnel nőnek, mint az előbbeniek, a gyermekeknél is, főleg leányoknál, kiknek dísze az ép és hosszú haj, rendkívüli hatással bir a gyors, sűrű és állandó növést illetőleg, a mennyben a haj tövét erősíti s betegségtől megőrzi.”

A „több évi próbákról” már kevesebbet tudunk, a lényeg viszont, hogy a virágvizek a 19. században ismét reneszánszukat élték a házi szépségápolásban, de előszeretettel alkalmazta őket a hivatalos medicina is. Balogh Kálmán 1879-ben megjelent A Magyar Gyógyszerkönyv Kommentárjában székfű virágvizet (Aqua Chamomillae-t) ajánl fájdalomcsillapítók mellé, „illatos vivőszerként”. A recept így szól: „Végy mezei székfűvirágból négyszáz grammot, közönséges vizet hatezer grammot, párolj le kétezer grammot.”

A virágvíz elnevezés azonban nem mindig virágokból készült hidrolátumra utalt a szépségápolásról szóló irodalomban és híradásokban.

Több XIX. századi újságcikkben találkozunk egy a színésznők körében népszerű csodálatos szépítőszerrel, melyet ugyancsak virágvíznek hívnak, de semmi köze nem volt a virágokhoz: „Régi, kipróbált szépilőszer a kulisszák világában az úgynevezett virágviz is, amely azonban korántsem valami virágfőzet, amint a nevéről gondolni lehetne, hanem, talán érdekli olvasónőinket, itt közöljük receptjét: «Tetszés szerinti mennyiségű friss tojást boreczetben kell 8 napon át áztatni. A nyolcz nap elteltével hegyes tűvel lyukakat ütögetünk a tojások meglágyult héjába s a belsejükből kicsepegő folyadékot egy pohárba gyűjtjük össze. Pár napig a nap heve által desztillálni kell a vizszinti folyadékot s aztán hidegen kell vele az arczbőrt bedörzsölni.» Különösen Rejane asszony kedveli ezt a szépitőszert” – olvashatjuk például a Magyarország 1899. júniusi számának hasábjain, de ugyanerre a receptre hivatkoznak a Hazánk azonos évi májusi számában is.

Úrasszonyok hagyatéka: a kert kincsei

A virágvizek története természetesen szorosan összekapcsolódik a kertművelés történetével: több adatot is találunk főúri kertek és kastélyok leírásában a virágvizek leltárjára és felhasználására vonatkozóan. Némelyikből az is kiderül, hogy

nemcsak szépészeti, hanem fertőtlenítési és légfrissítési célokat is szolgáltak a hidrolátumok.  

„A kerti virág és a gyógyítófa földolgozása a magyar asszonyok titka volt. Az aszúvirágot és füvet arra a célra szolgáló csöves edényekben párolták. Minden magyar úrasszony házában ott találjuk a vizvevő rézfazékot, a vizégető lombékot, a virágvizvevő rézfazekacskát, aztán a hozzájuk való penetelő kádat, rézmacskát, zurbólét stb. Hogy milyen sokféle illatos és gyógyító vizet készítettek, arra nézve elégséges akármelyik magyar asszony sáfárházában vagy számtartóházában körültekintenünk. A fogarasi fejedelmi számtartóházban például 1632-ben a többi között, ezeket találjuk: parlagi rózsavíz 5 üveg, kerti rózsavíz 2, eperi viz 4, petrezselemviz 2, bodzavirágviz 4, spikinárdviz 3, fejérliliomviz 3, hársfavirágviz 2, tamariszkusviz 2, turbulyaviz 3, utifaviz 2, porcsfa (ciklámen) viz 4 üveg, lómentaviz, fodormentaviz, istenfájaviz” – olvashatjuk ugyancsak Takács Sándor A régi magyar kert cikksorozatának befejező részében, a Budapesti Hírlap 1906. évi áprilisi számában.

„Sárospatak várában 1634-ben még ilyen virágvizekkel találkozunk: rózsavíz 9 üveg, gyöngyvirágviz 4 üveg, szegfű-ecet, majoránnaviz, levelendulabor, petrezselemviz, rózsa-ecet, fodormentaviz, eperviz, fehér liliomviz, levendulaviz, pápafű (carduus) viz, kömény viz, anizsomviz, cseresznyeviz, sóskaviz, bozzaviz, zsályavíz, szegfüviz, fagyalviz, hársfaviz, kelidoniaviz, utifaviz, fekete ürömviz, fehér ürömviz, eufrázia (kutyatej) viz. Mindezek szép fehér fogasokon függtek kerekded, iratos üvegekben vagy bugyogós korsócskákban. A legtöbb virágvizet illatszerül használták. Az úri családok mindig nagy gondot fordítottak arra, hogy szobáikban jó és tiszta levegő legyen. Nádasdy Tamás háztartása utján tudjuk, hogy

már a tizenhatodik század első felében fenyőmaggal füstölték a szobákat, levendula-ecettel, betónikavizzel fecskendezték a falakat 

s főleg ragadós betegségek alkalmával mindenféle virágvizzel tisztították a szobák levegőjét. Minden úri háznál ott találjuk e célra a szivallókat, a tömjénezőket, a szaglókat és a szaglócskákat” – írja Takáts Sándor ugyanott. 

A virágvizeknek ugyanakkor nemcsak szépészeti értékük volt: a borkészítésben is felhasználták őket: „Nem mondunk újat, ha azt állítjuk, hogy a virágvizeknek és a favizeknek a bor készítésénél is nagy szerepük volt... A borban az asszonyok az édeset szerették. Ezért tehát a mustot sokféleképpen főzték. A tizenhatodik században földfazekakban főzték a vinost, a rózsásbort, a prinyolnak megfelelő édeses vörösbort és az ürmösbort.

Virágvizzel és favízzel készítették az istenfás, izsópos, bodzás, örménygyökeres, futás, zsályás, levendulás, szegfüves stb. bort”

– olvashatjuk ugyancsak Takács Sándor írásában.

A virágvizek konyhai felhasználása a hazai konyhában is elterjedt volt. A Magyar Uriasszonyok Lapja 1929. évi augusztusi számában Dévai Mária Hogyan éltek a régi magyar asszonyok? című írásában a kamra alapfelszereléséhez sorolja a virágvizeket is: „Ahhoz, hogy a háziasszony mindig készenlétben tudjon állami vendégek fogadására, tele kamara kellett s ha volt is mivel megtölteni, akkor is gondosság, előrelátás kellett, mindent a maga idején beszerezni, előkészíteni. A kamarában bödönök sorjáztak zsírral, vajjal; százával a tojás, szegen lógott szalonna, füstölt, pácolt hús sokképpen, finom nyelv, rózsapiros sonka; a polcokon befőtt, 30-40 féle liktárium, rózsaméz, mindenféle gyümölcs-sajtok; aszalt gyümölcs rengeteg mennyiségben, (még eladásra is) finom, illatos gomba! A hombárokban többféle liszt. Hordókban a rengeteg savanyított káposzta, friss és szárított zöldség! Hordószámra sós vízben ugorka, egres, cékla, tárkony, kapor, kömény!

A polcok tetején virágvizek, melyeket tészták, befőttek szagosítására használtak.”.

A virágvizek tehát a szépségápoláson és a légfrissítésen túl több kultúra gasztronómiájában is jelentős szerepet kaptak. A történelem során kialakult híres virágültetvényeken – pl. a híres rózsaligetekben, Omanban, a Rózsák Völgyében, Bulgáriában, a levendulamezőkön, Franciaországban stb. – az illóolajok mellett a virágvizek jelentették az elsődleges bevételi forrást a helyi termesztőknek. A kozmetikaipar mellett a gasztronómia előszeretettel hasznosította az aromás szirmokat. Aki Bulgáriában nyaral, garantáltan nem hagyhatja ki a rózsalekvárt, a rózsaszörpöt, a rózsás desszertkülönlegességeket, ahogy Provence-ból sem lehet szabadulni levendulás keksz és levendulaszörp nélkül. 

Ahol a rózsafeldolgozást Kleopátrától tanulják – a Rózsavilágban jártunk

Ékszerfaluban ékszerporta, ahol minden a rózsáról szól – pontosabban az emberről, aki a rózsák társaságában nemcsak azt tapasztalhatja meg, hogy ennek az ókor óta csodált virágnak nem a szépségében rejlik a legerősebb hatása. A Káli Betty által megálmodott Rózsavilágban színek, illatok, ízek és hangulatok öleléséből bontakozik ki a rózsa lényegi ereje: lecsendesíti racionális énünket és felerősíti érzelmeink akkordjait. Szemlélődésre késztet, akár meditációra, és csak amikor eljövünk, érezzük igazán, mit kaptunk valójában.

Az illóolajok és a virágvizek erejének felismerésével hozta létre Edward Bach brit orvos az 1930-as években sajátos rendszerét, mely a virágeszenciák lelkiállapotunkra gyakorolt hatását veszi alapul a gyógyításban. Rendszerében 38 vadon élő virágos növény szerepel, mindegyik egy-egy lelkiállapothoz társítható, és használatuktól a test-lélek-szellem hármas közötti egyensúly visszanyerését remélhetjük. Ez a természetgyógyászati irányzat elsősorban az öngyógyítást célozta, hatását eddig nem igazolták tudományos kutatások, mindazonáltal veszélytelen, mellékhatásai sincsenek.

Végtelen lehetőség rejlik tehát a virágok erejében, így a virágvizeket is az élet különböző területein hasznosíthatjuk – ki-ki igényei, vérmérséklete és egyéni ízlése szerint. A virágvizek felhasználásában érdemes nyitottnak maradnunk más kultúrák tanításaira is, hiszen a gyógyítástól a szépségápoláson és a tisztálkodáson át a gasztronómiáig széles spektrumon szolgálhatnak tanulságos és értékes „receptekkel” számunkra.

Nyitókép: 123RF