Szén-dioxid-balhé: ki változzon (előbb), hogy ne tegyük végleg tönkre a bolygót?

Nemrég találtam egy nagyon izgalmas oldalt a világhálón: Our World in Data. A készítők nem kevesebbre vállalkozott, mint arra, hogy összefogják több ezer kutató munkáját és tudományos eredményeit. Tükröt tartanak elénk azzal, hogy megmutatják, mindennapjai cselekedeteinknek milyen széleskörű és hosszú távú hatásai vannak a Föld egészére nézve.

Az ő gyűjtésüknek köszönhetően ismerhetjük meg például azt az egészen megdöbbentő adatot, hogy mi, emberek évente körülbelül harmincnégy milliárd tonna szén-dioxidot bocsátunk a levegőbe, mindösszesen azzal, hogy vagyunk. Nemcsak globális, hanem országprofilokra is rákereshetünk, egészen érdekes végig görgetnünk a hazai grafikonokat is – néha olyan képet festenek, mint egy Exatlon párbaj EKG görbéi…

Szén-dioxid-kibocsátás alakulása a világon

1751 óta csak szén-dioxidból több mint öt milliárd tonnányit engedtünk a levegőbe, és 2021-ben igencsak belehúztunk a kibocsátásba, akkor közel ötven millió tonna volt az éves adag, de ez még semmi 1984-hez képest, amikor a rekordnak számító kilencven millió tonnányi szén-dioxid kipöfögését is elértük…

A Visual Capitalist oldalán elérhetővé tették a globális CO₂-mozgások alakulását, hogy azt is megvizsgálhassuk, miből áll össze ez a mennyiség. Az Európai Bizottság 2018-as adatai alapján készült grafikák lehetővé teszik, hogy tisztán láthassuk nemcsak a lakossági kibocsátási központokat, hanem a repülési és hajózási útvonalakat és a magas termelési területeket is. Láthatjuk, hogy Kína és India, mint a két legnépesebb ország és gazdasági erő, igencsak jelentős CO₂-kibocsátók is.

 Kép: Visual Capitalist

A képen jól látszik, nemcsak a szárazföldön mutatkozik meg a CO₂ fogyasztásunk, hiszen az óceánokat sem kíméljük, a hajózás rendkívüli mértékben növeli a kibocsátást. Ezeken a tüzes képeken számos hajózási útvonal világosan kirajzolódik, még a Malaccai-szoros és a Szuezi-csatorna közötti főbb Indiai-óceáni sávot is pillanatok alatt felismerhetjük.

Jelenleg az Egyesült Államok büszkélkedhet a világ egyik legnagyobb szén-dioxid-kibocsátójaként. A tűztérképeken még a forgalmas amerikai autópályák vonalai is felismerhetőek, délen pedig nagyon jól láthatóak a sűrűn lakott területek például Mexikóváros körül, ahogyan kivehető a Panama-csatornán átfolyó forgalom is. Szomorúan fest az Amazonas vidéke is, ahol a csodálatos – sokáig érintetlen – természeti környezetet számos olyan szakaszon hasítják félbe a tüzes vonalak, ahol városokat és utakat építettek, beleértve az Amazonas folyó mentén fekvő Manaus gazdasági központot is. 

Európában Németország a vezető, 2021-ben az ország csaknem 644 millió tonna CO₂-t termelt. Mögötte erősen izzóan képviselteti magát Olaszország és az Egyesült Királyság is, és egy az egyben kivehető a La Manche csatorna mentén zajló jelentős mennyiségű kereskedelmi tevékenység szénlábnyoma is. 

Kinek kellene változni?

Az 1950-es évek óta – tehát az ipari termelés jelentős átalakulása óta – folyamatosan növekszik az emberiség szén-dioxid-kibocsátása. (Ezzel együtt más, üvegházhatású gázok kibocsátása is növekszik.) Ennek következményeit látjuk is megjelenni a szélsőséges időjárásban; meleg nyarakon és az áradásokkal-aszályokkal pusztító hónapokban. Tudjuk mindannyian, a károsanyag-kibocsátást nullára kéne csökkenteni – mégsem tesszük. Mert abban már nem tudunk megállapodni, kinek is kellene a munkát megkezdeni, ki a „fő ludas” a mostani helyzet kialakulásában. 

A fejlett országok szeretik azt mondani, hogy ők már tesznek a változásért, és a jelentősebb károkat a fejlődő országok számlájára írhatjuk. A fejlődő régiók válasza erre rendszerint az, hogy a magasabb életszínvonalon élők éppen az életmódjukból fakadóan szennyeznek annyit, amennyit szennyeznek, míg a nehezebb sorsúak a túlélésük érdekében, hiszen nekik az iparosodás jelenléte miatt egyre magasabb a károsanyag-kibocsátásuk. Csakhogy ez az iparosodás a jelenlegi világban nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a jelenleg szegény régiók felkapaszkodhassanak. 

A tényeknél maradva: 2017-ben a szén-dioxid-kibocsátás 53 százalékáért Ázsia (ebből 27 százlék Kínát terheli), 18 százalékáért Észak-Amerika (ebből 15 százalék USA kibocsátása), 17 százalékáért Európa volt felelős (ebből 10 az EU fogyasztása). Dél-Amerika, Afrika és Óceánia együttesen felelt nyolc százalékért. 

Jelenleg tehát

a világ tíz országa felelős a kibocsátott széndioxid-mennyiség hetvenöt százalékáért. 

Bár a ma ismert ipar hihetetlen mértékben növeli egy-egy régió szén-dioxid-kibocsátását, azt is tisztán látjuk az adatokból, hogy az életszínvonal és az üvegházhatású gázok kibocsátások aránya fordítottan arányos. Leegyszerűsítve minél puritánabb környezetben élünk, annál valószínűbb, hogy védjük a bolygót – többnyire azért, mert nem telik azokra a luxuscikkekre, amikkel jelentősen szennyezni tudnánk. Jól látszik ez Kína példáján: ahogyan a extrém szegénység csökkent az országban az 1990-es évektől kezdődően, úgy nőtt az ország szén-dioxid-kibocsátása. 

Ki tehát a hibás? Nos, mindannyian. És hogyan lehetne segíteni?

Mindenkinek azt kellene megtenni, amit tud.

A gazdag országoknak inkább módjában áll változtatni, ugyanis nekik van nagyobb mozgásterük, és mivel a piaci szerepük megkerülhetetlen, ha ők új sztenderdeket hoznak, a fejlődő országoknak muszáj ezekhez igazodni annak érdekében, hogy a pályán maradhassanak. Kínának és a többi fejlődő országnak pedig egy, a nyugat által épített, eddig egyeduralkodó gazdaságnál fenntarthatóbbat kell tudni építeni annak érdekében, hogy a világ szén-dioxid-kibocsátását mihamarabb nullára csökkentsük. Mert ez közös ügyünk.

Nézegessük egy kicsit a világunkat fojtogató izzó vashálókat, és próbáljunk meg olyan döntéseket hozni, amik képesek csitítani és oltani ezeket a tüzeket. Mert minden döntésünkkel – szülessen az bevásárlás, egy kád fürdő vagy egy telirakott kandalló közben – hatással vagyunk a holnapra, és ha minél többen, minél többször hozunk jó döntéseket, akkor lesz esély a változásra.