„Nem tudjuk kiültetni magunkat a globális felmelegedésből” – megszívlelendő gondolatok lelkes faültetőknek

A szélturbina ugyanis madarakat öl, a napelemet nehéz újrahasznosítani, az atomerőmű felrobbanhat, az elektromos autó végül úgyis szénnel megy, a szelektívet egybeöntik... de a faültetéssel nem lehet mellélőni.

Ültetne is mindenki, mintha nem lenne holnap: az idei davosi Világgazdasági Fórumon is elhangzott, hogy a világnak egybillió (igen, nem félrefordítás angolból: tíz a tizenkettediken darabról volt szó) újonnan ültetett fára van szüksége. De ígért százmilliókat az USA, milliárdokat az EU, és természetesen Magyarország is beszállna a mozgalomba annyival, hogy az ország minden lakójára jusson több mint egy újonnan ültetett facsemete.

De vajon van értelme ennek a nagy buzgalomnak? Egy friss tanulmány szerint nem biztos, hogy a mindenféle emberi beavatkozás nélkül is visszadúsuló erdők sokkal komolyabb szerepet játszanak a légkörben található széndioxid-mennyiség csökkentésében (és ezzel együtt a globális felmelegedés lelassításában), mint eddig gondoltuk. 

Egy erdővédelemmel foglalkozó szakember, Susan Cook-Patton hét évvel ezelőtt figyelt fel a természet meglepően hatékony regenerációs képességeire, amikor posztdoktorális tanulmányokat folytatott az amerikai Smithsonian Környezetkutató Központnál. Cook-Pattonék Maryland államban ültettek el 20.000 fát, és meglepő felfedezésre jutottak. „Azok a fák nőttek a legjobban, amiket nem mi ültettünk” – emlékszik vissza. „Egyszerűen megjelentek maguktól azon a területen, amit fatelepítés céljából kerítettünk el.

Maguktól kezdtek el kinőni körülöttünk. Ez az eset is újra emlékeztetett minket arra, hogy a természet tudja, mit csinál.”

Annál is inkább, mert az emberrel szemben a természet azt is tudja, mit növesszen egy adott területen. Nem biztos, hogy egy helyi ökoszisztémának olyan nagy szívességet teszünk azzal, ha egy adott területen nem őshonos fajtával ültetjük tele a környéket – a kelleténél lehet, hogy éppen gyakrabban telepített fajta az akác, a fenyő és az eukaliptusz. Arról már nem is beszélve, hogy az ültetés (legyen szó őshonos vagy nem őshonos fajtáról) nem is mindig sikeres, és drágább is, mint „békén hagyni” egy erdőt, és így esélyt adni számára a regenerálódásra.

Az át nem gondolt faültetéssel szemben és a természetes állapotok megőrzése mellett további érv az is, hogy a közhiedelemmel ellentétben nem csak a fák azok, amik segíthetnek nekünk a légköri CO2-növekedés elleni küzdelemben. A nem túlhasznált földek és a természetes állapotukban megőrzött, változatos növényekkel borított, akár

mocsaras területek szintén rengeteg szén-dioxidot vonnak ki a levegőből és nagyon sok szenet tárolnak a talajban és afölött is.

Ebből is látható, hogy a légkör szén-dioxid szintjének emelkedése szintén nemcsak a fosszilis energiahordozók elégetésének és az erdőirtásoknak köszönhető, hanem többek között annak is, hogy a természetes réteket az ember művelés alá vonta, a mocsarakat pedig lecsapolta.

Azzal tehát nem feltétlenül leszünk előrébb, ha ide-oda fákat telepítünk, mellettük viszont művelés alá vonunk olyan területeket, ahol addig a természet volt az úr. Emiatt is fontos kiemelni, mennyire nélkülözhetetlen, hogy rendszerekben gondolkodjunk, mielőtt nekifognánk az ültetésnek, mert a fák önmagukban nem fogják megnyerni nekünk ezt a háborút. Vagy ahogy egy ökológus, Karen Holl fogalmaz: „nem tudjuk »kiültetni« magunkat a globális felmelegedésből. Ez csak a kirakósjáték egyik darabja. A faültetés nem egy egyszerű megoldás.”