Melegszik a bolygó, mégis télen tesszük tönkre a környezetet?

A természettől és annak rendjétől függetlenedni próbáló társadalmunkban a téli időszak – számos öröme mellett – jó pár feladattal jár. Míg az első komolyabb hó ellapátolása könnyen fordulhat át pálinkával és forralt borral segített családi-baráti eseménnyé, ugyanez később kevésbé tud szívderítő lenni, és a kezdetben extrém csúszdapályát jelentő lefagyott járda is hamar kellemetlen veszélyforrássá avanzsálódhat. A téli viszonyokat ki így, ki úgy viseli, szerethetjük, vagy várhatjuk a végét, a mindennapi feladatok ellátásához azonban kétség kívül ilyenkor is meg kell teremteni a feltételeket.

A közlekedési útvonalak – legyen szó akár a tyúkudvarhoz vezető gyalogösvényről, vagy éppen az országon átvezető legforgalmasabb autópályáról – járható állapotban tartása a tél egyik legfontosabb feladata. A probléma megoldásának számos módja van, melyek közül szerencsés esetben nem pusztán gazdasági, de környezeti szempontok mérlegelését követően választanak a döntéshozók (értsd: gazdasszony vagy közútkezelő szerv).

A jeges, csúszós utak jelentette problémát évtizedeken keresztül kizárólag sózással igyekeztek megoldani, kellő odafigyelés hiányában azonban a kétségkívül hatékony tevékenység számos mellékhatással is járhat.

Az útsózás lényege, hogy a vízhez hozzáadott só révén az oldat fagyáspontja a tiszta víz fagyáspontjánál, nulla foknál alacsonyabbá válik. A folyékony halmazállapotban lévő sós víz egyrészt lefolyik az utakról, másrészt – az esőhöz hasonlóan – csak nedvesíti az útburkolatot, ami még így is jóval kevésbé csúszik, mintha jég borítaná.

Amikor „sózásról” hallunk, az a valóságban többféle anyagot is jelenthet.

Az utak sózására korábban szinte kizárólag nátrium-kloridot (NaCl) használtak, aminek vizes oldata körülbelül -7ºC fokig tud folyékony maradni, csak ez alatt fagy meg. Bár ez a típusú útszóró só kétségkívül a legolcsóbb a piacon, összetevői erősen káros hatással vannak a környezetre, emiatt használatát bizonyos helyeken ma már jogszabályok tiltják. Az útról felverődő nátriumsós olvadéklé kloridtartalma nem csak az autók alvázát és szerkezetét marja, de az utakról lefolyva a nátriummal együtt a természetet is nagymértékben terheli.

A lágy- és fásszárú növényzetre egyaránt káros hatással bíró, az autók, hidak, utak szerkezetét erősen korrodáló nátrium-klorid helyett, ma már a legtöbb helyen kalcium-klorid (CaCl2) alapú szóróanyagokat használnak. Ezen anyagok bár drágábbak, de jóval kevésbé károsítják a növényzetet, valamint fagyáspontjuk is alacsonyabb: 30%-os oldatuk  csupán -40ºC fok körül fagy meg. Érdekesség, hogy a kalcium-klorid oldódás közben még némi hőt is termel, így ezzel is fokozza a jégolvasztás hatékonyságát. Az ilyen típusú sózó anyagot nem csupán a már lefagyott felületekre lehet kiszórni, de a fagyás megelőzése céljából még a csapadék lehullása előtt ki lehet szórni az utakra. A legtöbb közúton és autópályán ma már szinte kizárólag ilyen sókat használnak síkosságmentesítésre. Bár utóbbi anyag jóval kevésbé terheli a környezetet, mint az egyszerű nátriumsók, a benne található klorid ennek ellenére is okozhat nem kívánt korróziót.

Az útszóró anyagok milyenségének helyes megválasztása mellett

a kijuttatott anyag mennyiségének helyes megválasztásával is sokat tehetünk környezetünkért.

A fizikai törvények ugyanis mennyiségre függetlenül érvényesek, azaz hiába szórjuk szét a minimálisan szükséges mennyiség sokszorosát az utakra, egy bizonyos hőmérsékleti pont alatt az olvadék előbb-utóbb le fog fagyni. Ebben az esetben azonban a felmelegedést követően nagyságrendileg több vegyi anyag kerül az olvadékkal együtt az utak menti területekre.

Szerencsére egyre többen vannak tisztában vele, hogy a kiszórt só nem csupán épületeinket, autóinkat, cipőnket, de a bennünket körülvevő környezetet is erősen terheli, károsítja. Botanikusok és élőhelytípusokat térképező kutatók több esetben is megfigyelték, hogy a fokozottabban sózott utak közvetlen környezetében

a felgyűlt só miatt az eredeti növények elpusztultak,

és helyükön olyan növények telepedtek meg és alkottak keskeny sávban élőhelyet, melyek természetes esetben kizárólag az alföld szikes-sós vidékeinek sótűrő növényei lennének. A növények mellett a sós lé az így kezelt járdákon, utakon sétáltatott állatok lábán is fájdalmas marásokat okozhat, ezért például városi sétáltatás után javasolt a kutyák lábát tiszta vízzel lemosni, áttörölni!

A helyes időzítés megválasztásával, valamint a kijuttatott mennyiség minimalizálásával sokat tehetünk környezetünk védelméért. Könnyen belátható, hogy a nappali időszak relatív melegebb hőmérsékletében a sózott felületeken felolvad a jég, ami azonban éjszaka a hidegebb időszakban ismét megfagy.

A lefagyott járda reggeli látványára azonnal érezhető sózó-reflexet érdemes visszafogni:

a nappali felmelegedés következtében az előzőleg már sózott felületeken az esetek nagy többségében ismét el fog olvadni a jég, nem szükséges a környezetet (és pénztárcánkat) tovább terhelő adagokat kiszórnunk!

A jég megolvasztása a csúszásveszély elhárításának kézenfekvő, de korántsem kizárólagos módja. Korunk modern anyagait évszázadokon keresztül hírből sem ismerték, őseink mégis elbotorkáltak valahogy a téli utakon. A síkosságmentesítés megoldását korábban szinte kizárólag a csúszós felületek érdesítése jelentette, azaz valami olyan anyaggal szórták fel az utakat, ösvényeket, melyek a síkos felületet szemcséssé tették. Ez esetben senki ne gondoljon jól marketingelt, különleges termékekre, mindenhol azt használták, ami rendelkezésre állt: a parasztgazdaságokban a faforgácsot, szalmatöreket, városon (amíg volt) a kályhák hamuját. A jeges felületek ilyen módon való felszórásakor ugyanakkor figyelembe kell venni, hogy – a sóval ellentétben – a kiszórt anyag olvadás után is látható módon ott marad ahová az került, azaz gondoskodni kell majd összegyűjtéséről, eltakarításáról.

A síkosságmentesítés alternatíváját a só mellett (nem vicc!) a cukor jelenti, pontosabban a répacukorgyártás melléktermékeként keletkező melasz. A melasz a cukor kristályosítási folyamatának utolsó lépésében keletkező szirup, melynek ugyan van még cukortartalma, azonban az a jelenleg ismert technológiák segítségével gazdaságosan már nem nyerhető ki belőle. A melasz síkosságmentesítésben való használatát viszont ma még a sókhoz képest rendkívül magas (három-négyszeres) ára, valamint az állattartásban való takarmány-célú hasznosítási lehetősége is korlátozza – de ha valaki szeretné, próbálja ki: működni fog!