Kibillent idő: a természet már túlélésre játszik

GolfÁramlat

Kibillent idő: a természet már túlélésre játszik

Hátamat egy hatalmas fának vetve ülök a Bükk egyik katedrálishoz hasonló bükkösében. A madárcsicsergéstől hangos tavaszi erdő ilyenkor már elcsendesedik, csak itt-ott hallik valami kóbor cinke zsizzsenése, a távolban fáradtan kopogtató harkály is hamar elhallgat. A hirtelen beállt csendben behunyom szemem, hogy pár percre végre kicsit befelé figyeljek. Egy nem csituló halk nesz azonban nem enged kiszállni. Szememet ismét kinyitva a már alacsonyan járó Nap felé fordulok, és megdöbbent a látvány: a faóriások közé betűző vöröses fényben ezernyi levél hulldogál, hogy zörrenve pihenjen meg a júliusi avaron…

„Hallgatom a fák lehulló levelének lágy neszét…” – jutnak eszembe az oly rég tanult Petőfi-sorok. De hát az a vers az őszről szól, most pedig még a július sem ért véget! A „katedrálist” elhagyva egy kilátóponthoz érek, ahol az időzavar – s vele együtt valami furcsa kétségbeesés – még erősebbé válik: a harsogóan zöld bükkösök szőnyege helyett sárgás-barnás látkép fogad…

„Tartsátok meg a vizeket! A víz minden cseppje számít!” – mondta volt a tavaly elhunyt kutató, dr. Molnár Géza, akinek véleménye azonban sajnos jobbára pusztába kiáltott szó maradt. A vészharangot azonban már nem csupán a tudósok kongatják, a természet is láthatóan vészhelyzeti üzemmódba kapcsolt,

a túlélésre játszik.

Az évszázados bükkfák fiatalkorukat is messze felülmúló mennyiségben hoztak idén makkot. Az evolúciós túlélésért folytatott küzdelem évmilliós tanulsága: végveszélyben semmi egyébre ne törekedj, mint saját fajod fennmaradásának biztosítására! Hozz létre és szórj el annyi utódot, amennyit csak bírsz, valamelyik majd csak túléli az armageddont… A több millió kicsi bükkmakk közül hátha lesz legalább egy, amely minden nehézséget átvészelve csírába szökken, ha majd ismét egyensúlyba kerül a világ…

A vészhelyzeti üzemmód kétes értékű megtapasztalásáért azonban egyáltalán nem kell a Bükkig menni, éppen elég, ha saját gyümölcsöskertünkben teszek egy kört. A szilvafák sosem látott mennyiségben hozzák a gyökérsarjakat, s a többi fa alatt is éppúgy gyűlik a korai avar, mint odafent a „katedrálisban”.

Kibillent időket élünk, a jelek egyre nyilánvalóbbak, immáron a városban, a természettel kevésbé direkt kapcsolatban élők számára is. Csak bízni tudok benne, hogy a „fenntartható fejlődésnek” nevezett lufi végre kipukkan, és helyét ismét az egyensúlyra való törekvés veszi át.

A léggömb ugyanis előbb-utóbb akkor is felhasad, ha lassan fújják…

A természeti rendszerek minden esetben valamiféle egyensúlyi állapotba jutnak, s kétség nem férhet hozzá, hogy ez most sem lesz másként. A kérdés sokkal inkább az: a következő egyensúlyi állapotban lesz-e helye az embernek…

A minap hallottam, hogy a napokig vízhiánnyal küzdő észak-budai agglomerációban sikerült végre úrrá lenni a helyzeten – és sok ember azonnal autómosásba kezdett… Tényleg ez volna, ami számít?

„A Kárpát-medence sivataggá változtatása nem más, mint bérgyilkosság. Egyenlőre csak erkölcsi szempontból, fizikai realitássá majd akkor válik, amikor a tömeges éhínség korszaka ránk köszönt” – írta egyik utolsó bejegyzésében az ismert kutató… Pedig ő egykor valódi tudást birtokolt, és igazi érdeme, hogy az ijesztő szcenáriók mellett megoldási lehetőségeket is tett az asztalra. Ideje lenne leporolni néhányat.

Ajánljuk még:

Fenntarthatóan utazni? Sorra vettük a lehetőségeket

Egész életemben vágytam arra, hogy utazhassak, minél messzebbre jussak, sokat lássak, sokat tapasztaljak, sokat hozzak haza magammal a világból. Ezek a vágyak messze is kergettek, de ma már nem kell távolra mennem ahhoz, hogy jól érezzem magam, és a környezet védelmének igénye egyre kevesebbszer engedi, hogy nekilóduljak. 

 
X
Már követem az oldalt