GolfÁramlat

Élet autó nélkül, kisgyerekkel

Tagadhatatlan, hogy négy keréken sokszor könnyebb az élet, mint két lábon, de bolygónk szempontjából bizony luxus ez a töméntelen mennyiségű jármű az utakon. Ezért is élek kocsi nélkül, még gyerekkel is. Jelentem: lehetséges.

Harminc vagyok, és még csak mostanság küzdök a jogosítványszerzés démonaival: nem mintha olyan borzasztóan vágynék a lehetőségre, hogy döngessek az utakon, de sosem lehet tudni, mikor áll elő valamilyen vészhelyzet, ami mégis erre kényszerít. Egy anyának legyen jogsija – zaklat folyton a nagyvilág, mintha anélkül nem lehetne élni. Ugyanakkor a tapasztalatom mást mutat: elélek gyerek mellett is autó nélkül, bár tény, hogy olykor kényelmetlen helyzeteket szül a lemondás. Csakhogy ez még mindig kisebb kellemetlenség, mint szembeköpni magamat és az elveimet.

Elismerem, hogy tényleg jó lenne, ha időnként én is be tudnék pattanni a családi autó kormánya mögé, amivel egyébként a kocsimentes puritánságról hallani sem akaró férjem jár dolgozni.

Csakhogy a jó lenne és a muszáj, két nagyon különböző fogalom, amikor a környezetvédelemről beszélünk.

Az elmúlt harminc évben egész jól elboldogultam autó nélkül, pedig fél éve már egy csöppséget is megbuszoztatok néhanapján. Vidéken élünk, nem olyan távol a várostól, hogy lehetetlenségnek számítson busszal bejutni, de azért olykor elhagyja egy-egy csúnya szó a számat, mikor ránézek a menetrendre.

Akkor sem volt őszinte a mosolyom, mikor először indultam neki – a gyerek háromhetes korában – busszal az útnak, a sofőr pedig közölte, hogy az eddigi alacsony padlós járatokat más községbe vitték, itt már csak lépcsős buszok fognak járni, ami igen kellemetlen, mivel egyedül nem tudom fel-le hurcolni a babakocsit a lassan hétkilós trónörökössel az ülésben.

Az emberiség dicséretére legyen szólva, mindig felajánlja valaki a segítségét, és ha senki nincs a végállomáson, akkor a sofőrrel együtt dobjuk fel a babakocsit. Mondjuk, látom szegényen, hogy kezdi unni a dolgot, és nem érti, mi a fenéért viszi ez a nő buszon a gyereket. Tény: soha egyetlen más anyát sem láttam még a helyi járaton. Mintha minden családnak két autója lenne, vagy csak a gyerekkel nem járnak sehová. Nem tudom.

Duzzogok néha, azonban még mindig azt vallom, hogy a babakocsis időszak kibekkelése után könnyebb lesz közlekedni, pláne, hogy nem 40 km-ről ingázunk. Nyilván olykor nyűgös, kellemetlen, bosszantó lesz az is, de a környezet szempontjából ez az áldásos választás, ezért kitartok mellette, legalábbis egyelőre biztosan nem adom fel!

Mert az, hogy a szelektív gyűjtőbe dobjuk a műanyagot, nagyon szép, de sajnos édeskevés. Önáltatás, hogy azzal mindent eleget megtettünk a klímaváltozás és levegőszennyezés ellen, ami módunkban állt. Látván az utóbbi évek környezeti jelentéseit, én úgy hiszem, rá vagyunk kényszerítve olyan dolgok megtételére is, amelyek esetleg nehezítenek a mindennapjainkon. Például arra, hogy amikor csak lehet, tömegközlekedéssel hordjuk ide-oda a gyerekeket.

Évek óta zsongják a fülembe, hogy ha megcsinálom a jogosítványt, az első dolgom legyen venni egy kocsit (a gyerekek miatt, természetesen), de én mindig megvallom, hogy nem tervezek ilyesmit, addig biztos nem, amíg nem válik lehetetlen küldetéssé a logisztika. Mert bár nekem is kényelmesebb lenne úgy az élet, de valahol mégiscsak szembeköpném a saját környezettudatos elveimet, ha napi szinten kocsiba ülnék. A dugóban ücsörögve eregetném a szén-dioxidot, a légszennyezést növelő gázokat, és miattam eggyel több tragacs végezné bontóban, örökre elpazarolva a rengeteg nyersanyagot, amiből az autó készült.

Mert ne jöjjön senki azzal az állítással, hogy rajtunk aztán nem múlik, miattunk nem kerülne kevesebb kocsi a szemétbe.

Ha a világon csak százmillió városlakó mondana le az autóról, az évente száz millióval kevesebb kocsit jelentene – és ennyivel kevesebb szennyezést. Persze egy ideális világban a lemondást az kezdené, aki a városban lakik, és akiknek busszal is csak fél óra lenne beérni a munkahelyre, hiszen első körben ők tudnák bevállalni ezt a minimális kényelmetlenséget, nem a kukutyini lakosok. A kukutyiniaknak van más, komposztálástól a minél inkább önfenntartó gazdaságig, amivel segíthetik a környezetvédelem ügyét.

Ugyanis ha okosan csinálnánk, és közös ügy lenne a természetvédelem, nem néhány embernek kellene lemondani mindenről, hanem ki-ki a maga lehetőségeihez mérten segíthetne – így nem feltétlenül kellene azt push-olni, hogy a panel kilencedik emeletén komposztáljon valaki, vagy hogy a világ végéről járjon tömegközlekedéssel. Elég lenne, ha mindenki a maga környezetében megtenné a lehető legtöbbet.           

Addig is nézzünk szét, sepregessünk a saját házunk táján. És reméljük, hogy előbb-utóbb mindenki kiveszi a részét a környezetszennyezés csökkentéséből a másra mutogatás helyett…

Ajánljuk még:

Kedvenc hazai természetfilmjeink

Nincs olyan szeglete hazánknak, ami ne rejtene valamilyen értéket, felfedeznivalót vagy megismerésre méltó színfoltot. Ha másból nem, hát az ezeket bemutató természetfilmekből ez egyértelműen kiderül. Még az ember által súlyosan megsebzett tájakon is utat tör magának a természet, és képes még a legnehezebb körülmények között is kincseket teremteni. És ahogyan a mesében is elhangzik: aki nem hiszi, járjon utána – ezúttal az általunk ajánlott hazai természetfilmek segítségével.