Élet autó nélkül, kisgyerekkel

GolfÁramlat

Élet autó nélkül, kisgyerekkel

Tagadhatatlan, hogy négy keréken sokszor könnyebb az élet, mint két lábon, de bolygónk szempontjából bizony luxus ez a töméntelen mennyiségű jármű az utakon. Ezért is élek kocsi nélkül, még gyerekkel is. Jelentem: lehetséges.

Harminc vagyok, és még csak mostanság küzdök a jogosítványszerzés démonaival: nem mintha olyan borzasztóan vágynék a lehetőségre, hogy döngessek az utakon, de sosem lehet tudni, mikor áll elő valamilyen vészhelyzet, ami mégis erre kényszerít. Egy anyának legyen jogsija – zaklat folyton a nagyvilág, mintha anélkül nem lehetne élni. Ugyanakkor a tapasztalatom mást mutat: elélek gyerek mellett is autó nélkül, bár tény, hogy olykor kényelmetlen helyzeteket szül a lemondás. Csakhogy ez még mindig kisebb kellemetlenség, mint szembeköpni magamat és az elveimet.

Elismerem, hogy tényleg jó lenne, ha időnként én is be tudnék pattanni a családi autó kormánya mögé, amivel egyébként a kocsimentes puritánságról hallani sem akaró férjem jár dolgozni.

Csakhogy a jó lenne és a muszáj, két nagyon különböző fogalom, amikor a környezetvédelemről beszélünk.

Az elmúlt harminc évben egész jól elboldogultam autó nélkül, pedig fél éve már egy csöppséget is megbuszoztatok néhanapján. Vidéken élünk, nem olyan távol a várostól, hogy lehetetlenségnek számítson busszal bejutni, de azért olykor elhagyja egy-egy csúnya szó a számat, mikor ránézek a menetrendre.

Akkor sem volt őszinte a mosolyom, mikor először indultam neki – a gyerek háromhetes korában – busszal az útnak, a sofőr pedig közölte, hogy az eddigi alacsony padlós járatokat más községbe vitték, itt már csak lépcsős buszok fognak járni, ami igen kellemetlen, mivel egyedül nem tudom fel-le hurcolni a babakocsit a lassan hétkilós trónörökössel az ülésben.

Az emberiség dicséretére legyen szólva, mindig felajánlja valaki a segítségét, és ha senki nincs a végállomáson, akkor a sofőrrel együtt dobjuk fel a babakocsit. Mondjuk, látom szegényen, hogy kezdi unni a dolgot, és nem érti, mi a fenéért viszi ez a nő buszon a gyereket. Tény: soha egyetlen más anyát sem láttam még a helyi járaton. Mintha minden családnak két autója lenne, vagy csak a gyerekkel nem járnak sehová. Nem tudom.

Duzzogok néha, azonban még mindig azt vallom, hogy a babakocsis időszak kibekkelése után könnyebb lesz közlekedni, pláne, hogy nem 40 km-ről ingázunk. Nyilván olykor nyűgös, kellemetlen, bosszantó lesz az is, de a környezet szempontjából ez az áldásos választás, ezért kitartok mellette, legalábbis egyelőre biztosan nem adom fel!

Mert az, hogy a szelektív gyűjtőbe dobjuk a műanyagot, nagyon szép, de sajnos édeskevés. Önáltatás, hogy azzal mindent eleget megtettünk a klímaváltozás és levegőszennyezés ellen, ami módunkban állt. Látván az utóbbi évek környezeti jelentéseit, én úgy hiszem, rá vagyunk kényszerítve olyan dolgok megtételére is, amelyek esetleg nehezítenek a mindennapjainkon. Például arra, hogy amikor csak lehet, tömegközlekedéssel hordjuk ide-oda a gyerekeket.

Évek óta zsongják a fülembe, hogy ha megcsinálom a jogosítványt, az első dolgom legyen venni egy kocsit (a gyerekek miatt, természetesen), de én mindig megvallom, hogy nem tervezek ilyesmit, addig biztos nem, amíg nem válik lehetetlen küldetéssé a logisztika. Mert bár nekem is kényelmesebb lenne úgy az élet, de valahol mégiscsak szembeköpném a saját környezettudatos elveimet, ha napi szinten kocsiba ülnék. A dugóban ücsörögve eregetném a szén-dioxidot, a légszennyezést növelő gázokat, és miattam eggyel több tragacs végezné bontóban, örökre elpazarolva a rengeteg nyersanyagot, amiből az autó készült.

Mert ne jöjjön senki azzal az állítással, hogy rajtunk aztán nem múlik, miattunk nem kerülne kevesebb kocsi a szemétbe.

Ha a világon csak százmillió városlakó mondana le az autóról, az évente száz millióval kevesebb kocsit jelentene – és ennyivel kevesebb szennyezést. Persze egy ideális világban a lemondást az kezdené, aki a városban lakik, és akiknek busszal is csak fél óra lenne beérni a munkahelyre, hiszen első körben ők tudnák bevállalni ezt a minimális kényelmetlenséget, nem a kukutyini lakosok. A kukutyiniaknak van más, komposztálástól a minél inkább önfenntartó gazdaságig, amivel segíthetik a környezetvédelem ügyét.

Ugyanis ha okosan csinálnánk, és közös ügy lenne a természetvédelem, nem néhány embernek kellene lemondani mindenről, hanem ki-ki a maga lehetőségeihez mérten segíthetne – így nem feltétlenül kellene azt push-olni, hogy a panel kilencedik emeletén komposztáljon valaki, vagy hogy a világ végéről járjon tömegközlekedéssel. Elég lenne, ha mindenki a maga környezetében megtenné a lehető legtöbbet.           

Addig is nézzünk szét, sepregessünk a saját házunk táján. És reméljük, hogy előbb-utóbb mindenki kiveszi a részét a környezetszennyezés csökkentéséből a másra mutogatás helyett…

Ajánljuk még:

Pelenka-matek: mosható vagy eldobható a jobb? Kiszámoltuk!
Melyik pelenka éri meg jobban: a mosható vagy az eldobható? Melyik igazán környezetbarát? Víz, áram, mosószer, vasalási idő kontra műanyag-újratermelés és az űrből is jól látható ökológiai lábnyom. Mennyi az annyi? Tantermen kívüli matematikaóra következik.