Bionikus robothalak hozhatják helyre, amit az emberiség elrontott

A modern kor műanyagimádatának egyik legfájdalmasabb hatása a mikroműanyagok pusztítása. A műanyagok ugyanis egészen apró részekre bomlanak, és szinte bárhová eljutnak a Földön, kimutathatóak az élővilágban, az ivóvízben. A táplálékláncban hosszútávon a mi jóllétünket és egészségünket is veszélyeztetik: bizony, ma már annyira fuldoklunk a szemétben, hogy az emberi szervezetben is jelen vannak a mikroműanyagok.

Mindenképp szükség van a természetbe került szennyezés felszámolására: ha ebben a szent pillanatban elkezdenénk mellőzni a műanyagok használatát, akkor is körülbelül 710 millió tonna jutna a vizeinkbe a 2040-es évekig. De a kutatók becslése szerint

2040-re megháromszorozódhat az óceánba áramló szennyezés.

Ezért nagy erőkkel dolgoznak a megoldáson. A Szecsuáni Egyetem munkatársai pedig a jelenlegi eredmények között is különlegesnek számító megoldási javaslattal álltak elő: olyan szerkezeteket fejlesztettek, amelyek képesek magukba szívni a tengerben lebegő mikroműanyagokat.

A kisméretű bionikus robothalak a fényre aktiválódnak, anyagukat pedig a kagylóhéj belső felületén található gyöngyházréteg ihlette. Ez egyszerre erős és rugalmas, védi őket a sérülésektől, illetve bizonyos mértékig képes helyrehozni önmagát. A nanoanyag olyan rétegekből áll, amelyek képesek egymáshoz képest elcsúszni, így tud mozogni a robothal. A ráirányított infravörös fény hatására ugyanis az anyag részei összehúzódnak a hal farkán, tehát a fény deformálja, meggörbíti az anyagot, ezáltal a robothal farka egyik oldalról a másikra billeg. Másodpercenként a saját testhossza közel háromszorosát teszi meg (ez a sebesség a kutatók szerint megközelítőleg akkora, mint az aktív fitoplanktonok sebessége).

A robothalak úgy gyűjtik össze a szabadon lebegő műanyag darabokat, hogy elektrosztatikusan magukhoz vonzzák őket és azok a felszínükre tapadnak. Képesek akár 5 kilogrammot is elbírni, ami szép mennyiség az alig 15 mm-es méretükhöz.

A bionikus robothalak egyelőre sekély vizekben és a felszínen tudnak hatékonyan tisztító munkát végezni, de a kutatócsapat már dolgozik azon, hogy a mélyebben is képesek legyenek működni, továbbá adatokat tudjanak szállítani a tengeri szennyezés kutatásához. Azonban arra vonatkozóan még nem készültek vizsgálatok, hogy ezek az apró robothalak okozhatnak-e bármilyen változást a tengeri életközösségekben. Fontos kérdés, hol van a határ hasznosság és kockázat között.

Egy azonban biztos: senki sem tudja pontosan, mennyi műanyag van a világ óceánjaiban. A 2015-ben közzétett becslések szerint évente 4,8-12,7 millió tonna műanyag kerül a tengereinkbe, hiszen minden, műanyagot tartalmazó tárgy mikroszkopikus méretű, 5 mm-nél kisebb darabokra bomlik, amelyek elakadhatnak az őket elfogyasztó állat emésztőrendszerében. Ráadásul a legtöbb műanyagot használat előtt kezelték valamilyen – legtöbbször az élővilágra veszélyes – anyaggal, amelyek a bomlásuk során mérgezik a vizeinket, így az állatokat is. A sor pedig itt nem ér véget, hiszen tudjuk, hogy egy bonyolult rendszerben élünk, ahol minden mindenre hatással van…

Tehát végső soron egyikünk sem ússza meg. Akkor nem érné meg kicsit jobban odafigyelni? Minden nappal csak egy kicsit kevesebb műanyag, és a Földünk máris szabadabban lélegezhet!