2.190.000.000 flakon a tengerben: biztos kell az a zsugor?

Sokáig élt bennem egyfajta illúzió a „környezettudatos vidéki idillről”, és biztos voltam benne, hogy a kertes házba költözés bizony szintlépés is lesz a hulladékmentes háztartásom kialakításában. A műanyagok többségét már lakásban élve is sikerült elhagynom vagy leváltanom, és ha valaki csodálkozott rajta, hogy termelünk olyan kevés szemetet, miközben nála csak az ásványvizes flakonok miatt tele lesz a kuka heti egyszer, visszakérdeztem: de miért iszol egyáltalán műanyag palackos vizet, miközben a csapvíz jóformán ingyen van és még csomagolása sincs? A válasz menetrendszerűen az volt, hogy a csapvíznek fura az íze.

Nem tudom, vajon az én ízlelőbimbóim csökevényesebbek-e, mint másoké, de elég sokáig értetlenkedtem a fura ízű csapvíz hallatán, mert életem közel harminc éve alatt nem igazán találkoztam büdös és/vagy rossz csapvízzel, pedig megkóstoltam már néhány városban – sőt, még másik országban is. A víznek mindenhol vízíze volt.

A műanyag palack pedig mindenhol műanyag palack marad, a földben, a tenger mélyén, még az újrahasznosító üzemekben is. A WWF jelentése szerint percenként (!) közel 34 ezer félliteres PET-palacknak megfelelő műanyagmennyiség kerül a Földközi-tengerbe. És ez csak egy tenger a sok közül. És csak az a műanyagmennyiség, ami a tengerbe kerül.

Azt hiszem, emberi ésszel nem csupán az felfoghatatlan, hány csillag van a fejünk felett az égen, hanem az is, mennyi műanyag palackot dobunk a szemétbe minden egyes nap. Ha Magyarországon csak a lakosság harmada elfogyaszt napi szinte két üveg ásványvizet, már az is több mint 6 millió palack műanyag flakon naponta.

365 nappal számolva már 2.190.000.000 flakon kerül a szemetesbe évente.

Irdatlanul sok. Be sem merem szorozni a napi műanyag palackot mondjuk 4 milliárd emberrel.

Régi nóta, hogy nem számít, mennyi műanyagpalack kerül a szemétbe, ha újrahasznosítják őket – de az újrahasznosítás valójában éppolyan nagy illúzió, mint amit én a vidéki élet egyszerűségéről szövögettem magamnak. A műanyag palackot ugyanis újra lehet hasznosítani kétszer vagy háromszor, aztán vége, eljut a minőségromlásnak abba az állapotába, hogy nem lehet ismét alkotni belőle valamit. Jó esetben elégetik a maradékot, káros anyagok tömegét juttatva a levegőbe, rosszabb esetben életünk végéig a Földben marad a sok milliárdnyi és csilliárdnyi flakon.

A műanyag ugyanis sosem bomlik le, csak apró darabokra esik szét. Vajon mikor lesz vele tele a Föld? Mikor jutunk el oda, hogy úgy esszük majd kiskanállal a műanyagot, mint cukrot a gyerekek?

A kifogások elkerülése végett elárulom: ma már tudom, milyen az a pocsék, ihatatlan csapvíz. Nálunk is az van. Az ország második legnagyobb városától alig 15 kilométerre olyan vízzel kell fürödni, mosni, főzni, ami szerintem leginkább egy teknősbékákkal és vízilovakkal teli mocsár bűzéhez hasonlít. Emberi ivásra majdhogynem alkalmatlan – legalábbis szerintem, a vízügy szerint nem.

Szó mi szó, a műanyagpalackokkal szembeni ellenállás még mindig él bennem, ezért

ásványvizezés helyett egy átlagos költségű, csapra szerelhető vízszűrőre ruháztunk be.

A víz iható lett, és továbbra sem kerül műanyag palack a szemetesbe.

A saját negatív tapasztalataimtól eltekintve bevallom, máig azt gondolom, a többség csak bebeszéli magának, hogy fura ízű a csapvíz. A magyarországi víz jó minőségűnek számít, tehát bizonyos helységeket eltekintve aligha lehet rá panaszkodni – és valahogy mégis mindenki a boltban veszi meg műanyagba csomagolva azt, amit majdnem ingyen megkaphatna a saját konyhájából. Vajon mi ennek az igazi oka?