A szipogás halk volt, de egyre határozottabb. A Tölgy lehajolt az apró növénykéhez: „Mi a baj, te kis…?” „Pont ez!” Hangzott a felelet. „Senki sem tudja, hogy is szólítson...” „Itt az erdőn mindig is a mi szamócánk leszel. A kerti testvéreidet epernek hívják. Az emberek pedig jókat vitatkoznak erről, persze a hozzánk értők nekünk adnak igazat. Tudod – lendült bele az Öreg – kedves rokonod, a szeder is elég furcsán járt. Az ő nevét olykor arra az eperre aggatják, aki nem a családodhoz tartozik, ráadásul olyan, mint én, vagyis fa, és időnként selyemhernyókat etet a levelével, ami nem azonos a levesbe való tésztával.”
„De beszéljünk rólam...” – mondta újra a kicsi, és a hangba vegyült némi türelmetlenség. Aztán majdnem rögtön zokogásba fulladt: „sokan azt mondják, hogy nem is vagyok gyümölcs!”
A Tölgy sóhajtott, de megtalálta a jó feleletet: „Nálad gyönyörűbb, ízletesebb áltermést nem találni a világ semelyik akárhány holdas pagonyában sem! Cukor nélkül is te vagy a legcukibb vacok, akit ismerek! Egy híres költő, bizonyos Csokonai Vitéz Mihály azt írta rólad-neked:
»Kedves szamóca! téged
Én, - én az isteneknek
S az istenasszonyoknak
Tennélek asztalára.«
„...és én mindig ilyen apró voltam?!” – hangzott a kérdés.
„Hát, ha röviden kell felelnem: persze, de ilyennek szeretünk. Ha hosszabban: a kétlábúak is már sok ezer éve megkedveltek téged, akkor, amikor még kőből pattintották szerszámaikat. Járták aztán érted a vadont mindenféle birodalmak fiai és lányai; egy jó latin tudós pedig azt tartotta, hogy messze földről települtél Itáliába. Ó, hányszor és oly sokféleképp próbáltak otthonaik közelében téged meggyökereztetni! Mindenki másért zárt a szívébe! Ki a szépségedért – és lettél kódexek dísze, ki pedig azért, mert gyógyulást remélt: gyomrának enyhülését, étvágya hevülését, kedélye javulását vagy köszvénye elmúlását.
Mielőtt megkérdeznéd: igen, volt, aki rosszat írt rólad, hogy a föld közelében nősz, ezért veszélyes vagy, de biza, nem sok hatással bírt! Amerika, London, Párizs rajongott érted:
volt király, aki azt akarta, hogy a világ összes eprét gyűjtsék be a számára. Előfordult, hogy kicsit elfeledtek, de aztán megint sztár lettél!”
„Akkor igaz, hogy nagyobbá tettek?!”
„Mindig erre törekedtek. Hogy nőj, gömbölyödj, és el is értek mindenféle részsikereket. Aztán egyszer volt egy különös férfi: kicsit kalandor, kicsit térképész, a hadtudományok értője és az európai tűzijátékok atyja. A francia uralkodó küldte őt messze földre, Dél-Amerikába. Amellett, hogy kikémlelte az ellenséget, különös rokonaidra figyelt fel: akkorák voltak, mint a dió, sőt, mint a tyúktojás – ám fehérek mint a hó. A spanyol erődök rajza mellett így töveket is hozott magával a visszaúton. Csak szegény nem tudta, hogy...porzók és bibék…” A Tölgy egy pillanatra zavarba jött. - „Szóval elsőre nem sikerült az új fajtát meghonosítani...”
„Erről jut eszembe” – pirult el a bogyócska – „no nem azért, mert szertelen vagyok, de miért mondják rám, hogy szerény, meg azt is, hogy szerelmes?!”
„Oly régi ez a kettősség, mint én magam. Ahogy így megbújsz és lehajolsz; még oltárokra is véstek, az alázat és a lelki tisztaság szimbólumaként. De színed és zamatod ennek ellentéteként a vágy, s már-már a bujaság letéteményese volt, Vénusz óta…Folytatódik ám az a költemény, amit idéztem:
»Sőt csak beszélni tudnál
És csókot adni, mindjárt
Hasonlatos lehetnél
A Lilla ajjakához.«
De jeleskedtél más területen is: címerekre kerültél a tökéletesség és az igazságosság jelképeként…Ám, ha hallottál valamit a boszorkányságról, nos, pletykáltak ilyesmit is, de csak az irigyeid… De, hogy szép gondolattal zárjam:
»Mintha kis mécsesek
világítanának,
úgy néz fényes szeme
száz epervirágnak«
/Devecseri Gábor/
„Ez biztos, hogy rólam szól?!”
„Persze! A magyarok – híresen jól fűszerező nép – előbb ismerték ám az eper szót, mintsem az állítólag szláv jövevény szamócát. De ezt ne vedd magadra, mert csak a neved ilyen! S ha már az ízekről volt szó: tesznek hozzád borsot, levendulát, citromfüvet, gyömbért, rozmaringot… A tejszín meg csak hab a tortán! De, hogy szavamat össze ne keverjem, épp a nagyságodnál tartottam. Eltartott ám egy ideig, amíg ezek a nagyokos emberek rájöttek, hogyha összeültetnek (házasítanak) több félét a családodból – mondjuk chileit, meg virginiait – hát akkor kapnak olyan csemegét, amit megálmodtak! Szörpök, krémek, sütemények versengtek már érted! Érted?!”
„Most már álmos vagyok” – határozott, de egyre halkuló volt a hang. Az öreg Tölgy elmosolyodott, s elkezdte Marék Veronika történetét:
»Egy szép nyári délután Boribon szamócavadászatra indult. Magával vitte a kosarát is.«…
Azóta nincs helye szipogásnak az erdőn, s a világon, mert mindenki tudja – akárhogyan is nevezik őt –, hogy egészséges örömöt hoz az életünkbe!
Ajánljuk még:
AMIBEN LEHETETLEN CSALÓDNI: CSODAKIFLI BORBÁS MARCSITÓL
